Amikor Spiró György második regénye, Az Ikszek 1981-ben megjelent, a kötet fülszöve-gében a szerző azt írta: “Olyan művet szerettem volna írni, amely alatt beszakad az asztal.” Noha Az Ikszek kritikai fogadtatása igen kedvező volt, és három év múltán megérte második kiadását, az asztal nem szakadt be alatta. Spiró következő regénye, A Jövevény 1990-ben gyakorlatilag visszhangtalanul vagy fanyalgással kísérve veszett el a rendszerváltozás és az új éra forgatagában. A 2001-es Jégmadár sem rengette meg az irodalmi életet, noha kialakult egy kisebb olvasói rajongótábora. A 2005 tavaszán megjelent Fogság egy év leforgása alatt hét kiadást ért meg, a “magas irodalom” körében szokatlanul jelentős olvasói siker kísérte és kíséri a kötetet. Talán ez az a Spiró-nagyregény, amely alatt beszakadhat az asztal.

A Fogság többféle regényműfajhoz kapcsolódik, soknak az eszközét alkalmazza. Eredetisége azonban nem az ismert epikus eszközök felvonultatásában és kombinálásában van. Nem a fejlődési (nevelődési) regény, a kalandregény, a történelmi regény stb. ismert, és a befogadást egyszerűvé, a szöveget transzparens imaginációvá tevő kifejezőformáiban, hanem abban a – később érintendő – szemléletmódban, amellyel Spiró a tárgyát bemutatja. A szerző kettős nézőpontot alkalmaz, amelyet mindvégig vegyít: a főhősét és az elbeszélőét. Az elbeszélői nézőpont döntően jelenbeli, felhasználja az ábrázolt történet óta eltelt két évezred tapasztalatait és ismereteit, a főhős nézőpontja pedig az általa megélt eseményekkel áll szinkronban. E két nézőpont ütközteti a nagy történelem és a privát történelem tapasztalatát, és ütközteti a befogadónak a nagy történelemről meglévő ismereteit a főhős mikrotörténelmének világával.

A múltról leplezetlenül jelenbeli allúziókkal Spiró főként az 1970-es években írott drámáiban szólt, amelyekben gyakran bukkanhattunk ilyen ironikusan aktualizáló mondatokra: “Megvalósítjuk az emberarcú feudalizmust!” (Balassi Menyhárt) Azokban az áltörténelmi drámákban a múlt a jelen ürügye volt. A Fogságban azonban nem erről van szó, vagy ha részben erről is, akkor immár sokkal kifinomultabb eszközökkel. A világtörténelembe ágyazott kisemberi sors és e kettő termékeny kontrasztja révén a regény ezúttal sem elsősorban a kétezer évvel ezelőtti (Spiró által erősen fikcionalizált) történelmi események jobb megértéséhez segít hozzá. Ha csupán ezt tenné, akkor nem lépne túl a történelmi ismeretterjesztő regények elkoptatott kliséin. A Fogság valójában az ezredfordulós jelen megértéséhez nyújt egy lehetséges érzéki-esztétikai magyarázatot, és arról a tapasztalatról szól, amely a világ kiismerhetetlenségével, a helyzetek uralhatatlanságával, a tudottnak vélt és mégis érthetetlen törvényszerűségekkel, a szétcsúszó egyéni és közösségi szándékok minduntalan kialakuló káoszával szembesít.

A regényt uraló két nézőpont eltérő tapasztalatokat közvetít. A történet narrátora enciklopédikus ismeretanyagot vonultat fel az elbeszélés során, amelyben az ókori bölcselet, csillagászat, matematika, nyelvészet, irodalom, színház, építészet stb., és a mindezt magába integráló történelemismeret együtt van jelen. E polihisztori teljességigénnyel megfestett korképben lépteti fel korlátozott ismeretekkel és önmegértéssel jellemzett hősét, Urit, akire még akkor is érvényes ennek a korlátozottságnak a hangsúlyozása, ha a történet során annak lehetünk tanúi, hogy a megélt helyzetekre egyre nagyobb szellemi rálátással rendelkezik. Mindazonáltal ő elszenvedője az eseményeknek; nem alakítója (“írója”), hanem szereplője a rá mért sorsnak.

A regényvilág működtetésének és hatásmechanizmusának fontos eleme az, hogy Spiró épít az olvasó történelmi ismereteire, vagy ha ezeket hiányosnak véli, akkor elmeséli mindazt, amit ő maga e korszakról elolvasott és megtanult – és a regény szempontjából fontosnak tart. E tudásanyag háttere előtt hozza játékba főhősét, aki nem látja azt, amit mi kétezer év távlatából láthatunk, aki nem ismeri azt, mivé alakul majd a jövőben mindaz, ami az ő számára a jelen, és aki nem mindig tudja azt, amit nekünk az ő történetének a narrátora elmesél. Ugyanakkor Spiró nem tud lemondani azokról az allúziókról, amelyek a regényben ábrázolt helyzetek egy részét az olvasó számára jelenbeli tapasztalatok múltba vetítéseként prezentálják. Noha a könyvet nem ezek a részletek uralják, mégis újra meg újra visszaköszönnek a jelen felől megírt és ábrázolt helyzetek, mint például amikor egy falragaszokon hirdetett “felolvasóest” leírásában mai irodalmi turnék, haknik sajátosságaira ismerhetünk.

A főhős, a római zsidó fiatalember – akit latinul Gaius Theodorusnak, héberül Urielnek (“Isten az én fényem”) hívnak, s akit a családjában és a regényben mindvégig Uriként említenek – Spiró pozicionálásában egyszerre van a kirekesztettek és a kiválasztottak helyzetében. Első részletesebb jellemzésekor Spiró “a többiekhez” viszonyítva így mutatja be hősét: “Uri a közösséget utálta. A többiek jól láttak, ő nem. A többieknek nem fájt a fejük, a lábuk, a derekuk. A többiek jól tudtak harapni, ő csak a jobb oldalon (…). A többi korabeli fiú még nem kopaszodott, ő már tizenhat éves kora óta. A többi nem volt szörnyszülött, ő igen. Nem látszott ugyan nyomoréknak, de ő annak érezte magát, és az is lett.” A testi nyavalyáktól gyötört, sánta, rövidlátó fiatalember a papirusztekercsek között érzi csak jól magát. A közeghez, “a többiekhez” képest művelt, olvasott, több nyelven beszél, kitűnően fordít, és a legkülönfélébb tudományos kérdések foglalkoztatják. (A harmadik könyv végén például arról számol be matematikatanárának, hogy megfejtette a gömbháromszög szögeinek összegét – amelynek bizonyítása természetesen elveszett. Ahogyan Tom Stoppard Árkádiájában is Thomasina kétszáz évvel ezelőtt megoldja a nagy Fermat-tétel bizonyítását, amelynek ugyanez lesz a sorsa.) Uri leghőbb vágya, hogy eljusson az alexandriai könyvtárba – ami a regény harmadik részében teljesül is.

Uri társadalmi státusza a történet során ingadozik. Noha szemlélete mindvégig a szemtanú értelmiségié, láthatjuk asztalosként, csemperakóként, falfestőként stb. is, ami azt a célt szolgálja, hogy az ő nézőpontján és pozícióján keresztül ismereteket kapjunk az első század közepe Mediterráneumának ezekről a vonatkozásairól is. Ugyanakkor olyan történelmi alakokkal hozza őt személyes kapcsolatba a szerző, mint Pilátus vagy Caligula, s ennek révén tovább tágul a regényben megfestett panoráma, hiszen ennek nyomán a Római Birodalom társadalmának teljes vertikuma felvillan. A történelmi alakok szerepeltetése nehezen mellőzhető, hiszen ők azok, akikről valamit tudunk, s amely (történelmi) ismeret előfeltétele az ilyen típusú történelmi fikciós prózának.

A Fogságban az epikus fordulatok, a kalandsorozat elindításának motivációja az a véletlen, hogy Uri a regény elején belekerül abba a héttagú küldöttségbe, amelyik a zsidók áldozatát viszi Jeruzsálembe, a Pészahra. A római zsidók erre az ünnepre a Szent Pénzt, az aparkhait küldik. (A pénz kapcsán Spiró azzal az elbeszélői fogással él, hogy az áldozati pénz rejtekhelyéről késleltetve tájékoztat, a főhős és az olvasó egyaránt csak utólag, a negyedik könyv elején tudják meg, hova volt elrejtve a küldöttség által vitt áldozati adó.) A narráció alapját alkotó lineáris szerkezetet az elbeszélő többször megbontja, így mindjárt a regény elején is, amikor a nyitómondat után egy közel harminc oldalas kitérő következik, amelynek végén visszatérünk a kezdő mondathoz: “Jeruzsálembe indulsz holnapután!” A nagy szerkezet mindazonáltal az egyenes vonalúság alapján szerveződik, és az első három könyvben mind az elbeszélt idő, mind az elbeszélés ideje könyvenként közel azonos terjedelmű. A történet kezdetén Uri tizenkilenc éves. Az első három könyv mintegy három év történetét beszéli el.

A Rómába visszatérő főhőst a negyedik (utolsó) könyv élete végéig kíséri nyomon, hatvanéves kora körül bekövetkező haláláig. Az első három könyv részletező időkezelésével szemben az utolsó rész másfajta időszemléletet képvisel. Míg az ifjúkor tapasztalatgyűjtő, mindent újdonságként megélő világában az idő múlása másodlagos és a gyarapodás (érlelődés) élménye az elsődleges, addig a felnőttkor tapasztalatában az idő egyre gyorsabban múlik, a meglévő élethelyzetek ismétlődnek, a megszerzett élettapasztalatokat új élmények már döntően nem befolyásolják. Urival is ez történik a kötet több évtizedet átfogó negyedik könyvében. A részletező időt a narrációban felváltja a gyorsuló idő, néha egy-egy bekezdés egy-egy év elteltét összegzi.

Az elbeszélő már a regény legelején fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Uri rövidlátó. A főhős helyzetét, magatartását (egyéb testi nyavalyái mellett) látásfogyatékossága határozza meg a legerősebben. Ezt a rövidlátó alakot a narrátor az ókori világtörténelem központi helyszíneire juttatja, világtörténelmi alakokkal hozza kapcsolatba, aki ennek következtében kivételezett pozícióba kerül. Uri a fogyatékossága révén olyan helyzeteknek, eseményeknek lehet szemtanúja, amelyeknek máig ható következményei vannak. Annak nyomán, hogy azok a csoportok, amelyekbe belekerül (a küldöttség, az alexandriai iskola stb.) nem fogadják be, láthatóvá vagy átélhetővé válnak számára olyan események és tapasztalatok, amelyeket “a többiek” nem lát(hat)nak.

Uri vaksisága a feltétele annak, hogy lásson. A látás nem a szem képessége, hanem az intellektusé, a szellemé. Uri azért lehet tanúja a korának, azért érthet meg (a mindenkori jelen mindenkor korlátozott módján) valamit a saját jelenéből, mert a szemével nem lát elég jól – erőfeszítést kell tennie ahhoz, hogy jobban lásson (ujjai résén vagy üvegdarabon át), s ez egyben intellektusának mozgósítását is jelenti. Vaksiként, kívülállóként és kirekesztettként jobban látja mindazt, amiben benne van, mint a többiek. Uri persze sok mindent nem lát, olyan dolgokat, amelyeket a környezete viszont ismer. Az ő (“tisztán”)látása is viszonylagos.

Gyakran szemtanúja, de nem (mindig) értelmezője az általa látott történéseknek. Bizonyos dolgokat a többiek tudnak, ő pedig nem. Más esetekben mintha a mi jelenünkből tekintene vissza a saját korára, s e távlat nyomán marad kívül a tömeg által tanúsított magatartásformákon. Uri nekünk, az ezredforduló olvasóinak néz, nekünk látja (és láttatja) mindazt a múltból, amit a regény megidéz. A regény az ő alakján keresztül értelmiségi hitvallást is képvisel, és megengedi azt az értelmezést, amely analógiát teremt szerző és hőse között.

A Fogság, a kereszténység kialakulásának és kezdődő elterjedésének időszakában játszódik. Az irracionalitás, a miszticizmus, a vallásosság kérdése, mibenléte, működése és hatásmechanizmusa Spiró Györgyöt jó két évtizede, a Csirkefej című drámája óta foglalkoztatja. Az volt az első olyan műve, amelyben olyan alakot léptetett fel, akit nem az írói racionalitás mozgatott, aki nem puszta értelemkonstrukcióként, egy világnézet szolgálatában volt jelen a műben. A Csirkefej Vénasszonyát megannyi irracionális, misztikus, vallásos belső mozzanat működtette, az alak reakciói, cselekvései a szubjektum hozzáférhetetlen és racionalizálhatatlan szféráiból eredtek. Spiró szépírói munkásságában a Csirkefej – és benne a Vénasszony – volt az első mű és szereplő, amelyben és akiben a transzcendencia, a vallásosság mint emberi szükséglet megjelent. Következő nagyregényét, A Jövevényt Spiró már teljes egészében a vallás és a misztika kérdésének szentelte, megírva annak a párizsi lengyel emigráns szektának a történetét, amelynek tagja volt – többek között – Mickiewicz és S³owaczki, akik egy körükbe érkező vilnai misztikusról meggyőződéssel hitték és hirdették, hogy ő a Megváltó, a Jézus Krisztus.

A Fogság bár tudatosan és egyben ravasz módon nem állítja középpontba, mégis – látszólag mintegy mellékesen – beleszövi a történésekbe a kereszténység születését, annak feltételezett korabeli megjelenésmódját és elterjedésének folyamatát. Azt, hogy Uri Jeruzsálemben Jézussal volt egy cellában, csak akkor ismeri fel (az olvasóval együtt), amikor a nazarénussá lett fiának, Marcellusnak elmeséli, hogy heteket töltött Poncius Pilátus börtönében. A már alakulóban lévő hitelvek alapján a szekta tanítását valló fiú és a szemtanú apa között e jelenet végén a következő párbeszéd zajlik le:

“Uri nagyot nyögött.

– Ember volt a ti Felkent hősötök! Ember! Együtt ültem vele, testközelből láttam!

Marcellus gyűlölettel sziszegte:

– Sose ültél te börtönben!… Sose jártál te Jeruzsálemben!… Sose vacsoráztál Pilátussal!”

Hét-nyolc oldallal a regény vége előtt Spiró visszatér a kereszténység témájára. A főhősnek nincs jövője, pár oldal után megvakul, és végül meghal. Egyéni sorsa nem kap epilógust. Van viszont jövője az új világvallásnak, amelyről itt, a történet végén még lezajlik egy értelmező párbeszéd Uri és életének egyetlen szerelme, Kainisz között (aki a nők közül egyedül tudott szellemi partnere lenni). “Könnyű vallás, győzni fog” – mondja a nő. “Veszedelmes vallás lesz ez” – teszi hozzá Uri. Kainisz ekkor (időszámításunk szerint 70 körül) már látja azt, amit kétezer év távlata tesz nyilvánvalóvá. Felvázolja a várható fejleményeket: “Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember, feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást fogadja el… Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon!” A szereplő szájába adott értékítélet itt is, mint a regény több helyén – ahol politikai manipulációról, gazdasági folyamatok befolyásolásáról, a tömegek kézben tartásáról stb. esik szó –, megfogalmazásmódjában és szemléletében nem egy történelmi regénybe illeszkedő fejtegetés, hanem inkább a jelenre alkalmazott publicisztikus kommentár. Ami egyben azt is jelenti, hogy amit az elbeszélő az ábrázolt helyzetekhez, folyamatokhoz magyarázatként hozzáfűz, az nem az időszámítás első évtizedeinek, a kora kereszténység időszakának történéseire vonatkozik, hanem az azokból a jelenig ható érvénnyel rendelkező összefüggésekre. S így voltaképpen a vallásos hitnek, a misztikának, az irracionalizmusnak a mai szerepét, hatását járja körül – a felvillantott történelmi események ürügyén.

A regény szemléleti eredetisége a főszereplőnek és a történelemábrázolásnak az egymásra vonatkoztatott hatásában mutatkozik meg. Ugyan mindvégig Uri áll az előtérben a történet során, mindig ott vagyunk, ahol ő van, és a Fogság mindenekelőtt az ő élettörténete, még sem lehet Urit – a már idézett külső tulajdonságokon és szellemi képességeken túl – jellemezni. A főhőst az elbeszélő nemcsak a nagy történelem színpadának közelében szerepelteti, hanem a mikrotörténelmi dimenzióban a családi- és párkapcsolatok különféle változataiban is ábrázolja. Ezekből az Urit fiúi, apai, férfiúi szerepekben megmutató helyzetekből is csak az látszik, hogy nincs a figurának a mintául szolgáló regénytípusokból ismert koherenciája. A főhős magatartása, reakciói nem hoznak létre egy megragadható karaktert, alakja (miként a vele kapcsolatos számos életesemény is) megannyi következetlenséget tartalmaz. Uri regénybeli jelenléte ezáltal azt a posztmodern felismerést tanúsítja, hogy az én nem más, mint narratív utókonstrukció. Uri azonossága a regényben a név folytonossága és bizonyos tulajdonságoknak (mindenekelőtt a látásgyengeségnek) a megléte. Sorsa a (társadalom adta) véletlenek összjátéka, ahogy testi adottságaiban is ott van a (természet adta) körülmények kiszámíthatatlanságának a jegye.

A regény az én megkonstruált volta mellett azt is bemutatja, hogy a történelem sem más, mint narratív utókonstrukció, különféle megtörtént vagy annak vélt (elmesélt, fikcionalizált) események önkényes összerendezése. Ahogyan a természeti folyamatok működésében – például az időjárást meghatározó tényezők között – megkerülhetetlen elem a pillangóeffektus, egy mikrotörténés majdani globális konzekvenciája, épp így a társadalmi és történelemi folyamatokban is prognosztizálhatatlan, ámde kiküszöbölhetetlen szerepet játszanak látszólag mellékes vagy véletlenszerű mozzanatok. Ahogyan a káoszelmélet feltárja – többek között – a hagyományos geometriai formák és a természeti tárgyak közötti ellentmondást, hasonlóképpen a Fogságban is láthatjuk és megélhetjük azt a diszkrepanciát, amely a történelem mint konstrukció, valamint a megélt és megtapasztalt életesemények között fennáll. Spiró regénye azt mutatja be, hogy a múltról tett állítások megbízhatatlanok, hiszen (történelmileg) közismert helyzetekről és alakokról tesz alternatív (és hihető) állításokat. A történelmi regény köntösében a Fogság – a műfaj hagyományával szemben – azt demonstrálja, hogy a történelem (azaz a múlt) a jelen fikciója, nem pedig valami tényszerű vagy “objektív” dolog.

Valamiféle rend persze fellelhető, valamiféle törvényszerűségek persze működnek ezekben a társadalmi-történelmi mozgásokban, folyamatokban. De nem a nagy narratívák logikája alapján szerveződnek. A káoszelmélet 1960-as évekbeli egyik előzménye az az Edward Lorenz meteorológus nevéhez fűződő felismerés volt, hogy a kiinduló adatokban az ezredrésznél is kisebb eltérések katasztrofálisan nagy eltéréseket eredményeztek az időjárás alakulásának számításában. Ebből azonban a káoszkutatás későbbi fejleményei nyomán nem azt a következtetést vonták le, hogy mindez a véletlenszerűség megnyilvánulása, hanem azt, hogy a kaotikus viselkedés mélyén egy az addig ismertnél mélyebb rend húzódik. Ami véletlenek kaotikus sorozatának látszik, abban is ott rejlik a világ szabályossága. A Fogság sem a történelem zűrzavarát vagy a véletlenszerűség uralmát demonstrálja, az elbeszélő nézőpontját képviselő regénybeli kommentárok többször adnak ésszerű értelmezést érthetetlennek és kiszámíthatatlannak tűnő társadalmi eseményekről, közösségi vagy magánemberi történésekről. De a mű végeredményben arra mutat rá, hogy a történelemről, a csoportról, az egyénről kialakított hagyományos értelmezői struktúrák nem elégségesek a szükséges ön- és történelemismerethez.

Ami a mű címét illeti, a Fogságban van ugyan egy epizód, ahol a főhőst fogolyként látjuk, ez a rész azonban a 770 oldalas könyvből mindössze negyvenoldalnyit tesz ki, a Júdea című második könyv elején. A kötet címe valószínűleg nem erre a részletre utal. A fogság a regény szemlélete szerint emberi létállapot, a szerző által adott létértelmezés. Sartre-ral szemben, aki szerint az egyén szabadságra van ítélve, Spiró világában az ember fogoly, az ember élete fogság. A körülményeké, a többi emberé, a természeti meghatározottságáé, az intézményeké, a befolyásolhatatlan társadalmi történéseké.

Uri élete végén, már majdnem teljesen vakon, azt tervezi, hogy könyvet ír: “Mit is akar megírni voltaképpen? Talán azt, amit nem írtak meg addig, és ha nem írták meg korábban, akkor új. Mégis van valami más ebben a korban, mint az előzőekben, ezt kellett gondolnia, és talán mégsem véletlen, hogy nem korábban jött el a Felkent a zavarodottak hite szerint, hanem most.

Nem muszáj terjedelmes történeti munkát írni rengeteg adattal. Lehet olyasfajta leveleket írni adatok nélkül egy-egy fontos jelenségről, egy-egy fontos alakról, mint Seneca írt Marciához. Csak ez a munka nem erkölcsileg nemesítő vigasztalás lenne, hanem az ellenkezője. Rettenjenek meg az emberek, ahogyan Arisztotelész javasolja.”

De ha már “terjedelmes történeti munka” kerekedik belőle az Urit megteremtő szerző kezén, akkor az a könyv lehetőleg olyan legyen, amely alatt beszakad az asztal.

(Magvető, Bp., 2005, 774 oldal, 3990 Ft)