1974 óta jelennek meg Spiró György művei, drámák, regények, elbeszélések és irodalmi tanulmányok, és bár elismert helye van a kortárs magyar irodalomban, drámáit rendszeresen és sikerrel játsszák a színházak, eddig mégsem volt igazán része az uralkodó irodalmi kánonnak. Ezt a kánont az utóbbi két évtizedben a posztmodern szövegirodalom határozta meg, és Spiró nem volt részese az idevágó törekvéseknek. Aminthogy egyébként sem tartozott egyik irodalmi szekértáborhoz sem. Most megjelent Fogság című monumentális történelmi kalandregénye elől azonban aligha térhet ki a kánonképző irodalomkritika.

Nagy kihívás ugyanakkor a Fogság e kritika számára, mert szinte semmi sem olyan benne, amilyennek a posztmodern ízlésnormák szerint lennie kellene. Ezek fényében jó darabig úgy tűnt, hogy magának a történelmi regénynek a műfaja fölött is eljárt az idő, de aztán az utóbbi időben több történetinek látszó regény is született a posztmodernhez sorolt szerzőktől (Márton László, Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt), ezek a művek azonban éppen azt ábrázolták, hogy nincs többé történelem. Minden történelmi narratíva, amely valamiféle lényeget, irányt, erővonalat lát bele az események menetébe, légből kapott absztrakció. Voltaképp még az sem ítélhető meg, mert nincs hozzá biztos támpont, hogy mi tekinthető történelmi eseménynek. A posztmodern történeti regények ezért csak annyiban történetiek, hogy motívumaikat elmúlt idők így vagy úgy ránk hagyományozott anyagából merítik, és azokat anakronizmusokkal keverik, amelyek így valójában már nem is anakronizmusok, hiszen a regénynek nincs meghatározható történeti ideje.

Spiró Fogságának ezzel szemben – az érvényben lévő történettudományos kronológia szerint legalábbis – jól meghatározható történeti ideje van: a Római Császárság első évszázadában játszódik, kb. a Krisztus utáni 35. évtől a hetvenes évekig. A cselekmény helyszínei, Róma, Jeruzsálem, Alexandria stb. is pontosan azonosíthatók: nemhogy nevükön nevezi őket az elbeszélő, de egyik legfőbb törekvése éppen az, hogy minél pontosabban, minél hitelesebben rekonstruálja korabeli állapotukban ezeket a színhelyeket – már amennyire a források alapján ez lehetséges.

Egyenes vonalú cselekménye és központi hőse is van a Fogságnak. Innen nézve Spiró regénye nem is annyira történelmi regény, mint inkább kalandregény vagy fejlődésregény. Főhőse Uri, a kezdetben satnya, ügyefogyott, vaksi és csúf római zsidó fiú, akit kereskedő apja nem tud mire használni, és ezért ő többé-kevésbé kallódva “bölcsész” hajlamait követheti: mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, tekintélyes irodalmi és filozófiai műveltségre tesz szert, a latin mellett görögül és arámiul is megtanul. Sokat csavarog a városban, töviről hegyire megismeri Rómát. Aztán egy napon váratlanul tagjává választják annak héttagú delegációnak, amely a római zsidók évi adóját viszi Jeruzsálembe. E delegáció tagjának lenni nagy megtiszteltetés, ugyanakkor komoly megpróbáltatás, és Uri nem érti, hogyan eshetett a választás őrá, a kis senkire. Feltehetőleg köze van ennek ahhoz, hogy apja – messze erején felül – kétszázezer sestertiusnyi kölcsönt folyósított Agrippának, az egyik legbefolyásosabb római zsidónak, Nagy Heródes unokájának.

A 770 jókora oldalnyi, súlyra is tekintélyes könyv négy, nagyjából egyforma terjedelmű részre oszlik. A “Rómától Jeruzsálemig” című első rész a delegáció útját mondja el. Gyalog mennek végig Itálián, a szicíliai Szürakuszaiban hajóra szállnak, a júdeai Kaiszareiából ismét gyalog menetelnek tovább Jeruzsálemig, a Pészah ünnepére oda özönlő zsidókkal együtt. Az úton Uri megedződik, sok tapasztalatot szerez, és bár társai bizalmatlanok vele, megtanul alkalmazkodni hozzájuk. Aztán Jeruzsálem kapujában a zsidó rendőrök váratlanul fejbe vágják, és börtönbe vetik.

A klasszikus történelmi kalandregényeken iskolázott olvasó úgy vélhetné, hogy a hosszúra nyúló expozíció, a kultúrtörténeti érdekességekben bővelkedő útleírás itt érkezett el regényes fordulópontjához, a regény címe is erre vonatkozik: Uri fogságba esett, és a továbbiakban erről lesz szó, illetve esetleg arról, hogyan szabadul ki, hogyan üldözik, hogyan bontakozik ki alakja körül valami cselszövevény. Nos, ha a Fogság nem is posztmodern történeti regény, a klasszikus vagy a konvencionális történelmi regények sémáját sem követi. Épp ez a szabálytalansága teszi többek közt rendkívülivé, történelemfelfogásában bizonyos fokig mégiscsak a posztmodern korszak reprezentánsává. Uri tudniillik valóban kiszabadul hamarosan, mégpedig hasonlóan váratlanul és látszólag ok nélkül, mint ahogy letartóztatták, de nemhogy nem tudunk meg semmi érdemlegeset bebörtönöztetése hátteréről, hanem újabb váratlan(nak látszó?) fordulatok következnek életútján: Máté, a római delegáció vezetője – és Uri két-háromhetes fogságának valószínű okozója –, valamint Heródes Antipász, Galilea királya társaságában Urit vendégül látja Poncius Pilátus, a római császár júdeai helytartója. Jézus keresztre feszítésének idejében vagyunk tehát, és ennek Pilátus alakjánál közvetlenebb jelzése is van a regényben, legfeljebb nem mindjárt érti így az olvasó: mialatt Uri két másik rabbal összezárva a börtönben ül, egy éjszakára egy harmadik rabot is elhelyeznek a cellában: egy idősebb, kopaszodó, őszülő, loncsos szakállú, kövér férfit, akiről ha előbb nem, a regény vége felé kiderül, hogy a hagyományos ábrázolásaihoz képest egyáltalán nem rá valló külseje ellenére nem más, mint Jézus.

Jézus háromoldalnyi személyes felléptetése Uri történetében merész, szinte szemtelen ötlet, de annyiban jól összefér az elbeszélői hagyománnyal, hogy exponál valamit, amit a későbbiekben a regény majd jobban kibont: nevezetesen a kereszténység születését. Akad sok más motívum is a Fogságban, amelyek kidolgozása hasonló szerkesztési elvek szerint történik. Ezzel szemben Uri történetének számos fordulata, így a Pilátusnál való vendégeskedése is, többé-kevésbé elbeszélői önkény. Olyan esemény, sorsforduló, amelyet az elbeszélő nem motivál és később sem indokol meg, hanem mintegy a véletlen játékának, a sors esetlegességének tüntet fel. Ilyen a néhány hetes első jeruzsálemi tartózkodást lezáró hatósági döntés: mikor Uri már-már szabadnak hiszi magát, lakhelyéül meghatározatlan időre egy júdeai falut jelölnek ki, ahová úgy kíséri el két őr, mint egy száműzöttet. Valójában soha nem tudjuk meg, miért, hacsak nem ugyanazért, amiért letartóztatták: Agrippa emberének, kémének (?) tartják. Persze annyiban ez sem magyarázat, hogy nem ismerjük meg az intézkedések célzatát – ha van egyáltalán valamilyen célzatuk.

Másféle, alig motivált változások is történnek Uri életében. Röviddel az utazás izgalmai és fáradalmai, a letartóztatás és a váratlan kiszabadulás megrázkódtatásai után Pilátusnál Uri egyszeriben úgy viselkedik, mint egy tapasztalt, szellemes világfi. Csevegő modorban klasszikus citátumokkal fűszerezi a beszélgetést. Nem sokkal később a júdeai faluban keményen és derűsen tűri a legszörnyűbb nyomorúságot és testi megpróbáltatásokat. Ugyanolyan váratlanul, ahogy falura száműzték, rendelik vissza Jeruzsálembe, majd küldik tovább Alexandriába. Van valami mindebben és a még további fordulatokban, amiről a regény egyik kritikusa (Angyalosi Gergely, “litera.hu”) azt írta, hogy az olvasónak a szokottnál fokozottabb mértékben kell együttműködnie az elbeszélő intencióival, vagyis nem fölvetnie a szociológiai vagy lélektani hitelesség kérdését, hanem elfogadnia mindent úgy, ahogy történik, mert a regény csak így működik, így viszont annál inkább megnyílik a befogadó előtt. Úgy gondolom, ez a megengedő magyarázat csak részben igaz. Spiró cselekményalakításának legalább két jól kitapintható oka van. Az egyik a regény “történelemszemlélete”, amelyről majd még szót ejtünk. Egyelőre annyit róla, hogy Uri – és mások – történetében a Fogság az egyéni életsorsok teljes értelmetlenségét, a történelembe vetett individuum tökéletes kiszolgáltatottságát demonstrálja. Bár végeredményben úgy tűnik, van valami motivációja az Urit érő sorsfordulatoknak: a vélt Agrippa-kapcsolat, mivel azonban ez a kapcsolat valójában nem létezik, illetve, ha léteznék, akkor sem indokolná mindazt, ami Urival történik, életútja az abszurd létélmény példázata. Ahogy különféle hatóságok és hivatalnokok ide-oda küldözgetik és kísértetik Urit, abban van valami kafkai.

A másik, kevésbé koncepcionálisnak látszó ok az lehet, hogy Spiró bizonyos helyszíneket és miliőket Uri szemszögén keresztül mindenképpen ábrázolni akar, mégpedig a lehető legrészletezőbb kultúrtörténeti pontossággal, mert olyan gazdag anyagot gyűjtött össze róluk, hogy azt “vétek” volna veszni hagyni. A csaknem százoldalas és helyenként öncélú ismeretterjesztésbe tévedő júdeai kitérőben például ez a szempont fontos szerepet játszhatott. Hasonló tudálékos kitérők később is akadnak, bár nem függetlenül Uri univerzális mivoltától, amit szintén el kell fogadnunk a szerzőtől mint adottságot. Nem vitás, lenyűgöző az a néprajzi, vallás- és művelődéstörténeti ismeretanyag, amelynek epikai áradásába Spiró belemeríti hősét. A júdeai kitérőben még igazolja is eljárását hőse jellem- és gondolkodásfejlődésének szempontjából, hogy Uri, a “lézengő” római zsidó “értelmiségi” itt mintegy megismerkedik a zsidó nép keserves ősi paraszti életformájával, sőt átmenetileg maga is részesévé válik. A jeruzsálemi és alexandriai részekben Uri szeme szinte pásztázó filmkameraként írja le a város képét, és bár nem nélkülözhetetlen, hogy mindent tudjunk az egyes épületekről, a leírások végeredményben közelebb viszik az olvasót Urihoz, hogy vele együtt ő is egyre otthonosabban és magabiztosabban közlekedjék az ókori utcákon és intézményekben. Elhisszük Uri jelenkori elbeszélőjének, hogy látta ezeket a városokat, mindenekelőtt persze Rómát, és hogy ott minden pontosan úgy volt, ahogy leírja őket.

Itt röviden ki kell térnünk a történeti hitelesség és a fikció viszonyának minden történelmi regényben felmerülő kérdésére, amely a Fogság működési mechanizmusának különösen fontos eleme. A történeti regény írója mindig szükségképp alapos kortörténeti tanulmányokkal készül fel műve megírására. Spiró esetében ez a feladat különösen nagy lehetett, hiszen regényének színhelye a Földközi-tenger egész keleti medencéje, a maga korabeli etnikai, kulturális és vallásos sokféleségével. Története folyamán Uri a helyszínek sokaságán kívül a Római Birodalom világának szinte végtelen változatosságával kerül kapcsolatba: a politikától és a kereskedelemtől az irodalmon, a filozófián, a pénzü-gyön, a hadászaton, a hajózáson, a kézműves szakmákon és a paraszti gazdálkodáson át egészen a vallási törvényekig és hiedelmekig terjed azoknak a szféráknak a spektruma, amelyek megjelennek a horizontján. Ha az olvasó nem tudós szakértője a korszaknak – márpedig az esetek döntő többségében nem az –, természetesen nem tudja megítélni, hogy az elbeszélő milyen forrásokból merített, a szaktudomány mai állása szerint ezek a források mennyire tekinthetők hitelesnek, s hogy egyáltalán, mindabból, ami benne van a regényben, mi dokumentált és mi kitalálás, illetve, hogy a kitalált részletek mennyire “hihetően” illeszkednek a hitelesnek tartott részletekhez. Hitelességnek és fikciónak ez a kényes viszonya jól demonstrálható az ókortörténeti műveknek azokkal a városrekonstrukcióival, amelyeket nyilván Spiró is felhasznált városábrázolásaihoz. Valószínű, bár persze nem bizonyos, hogy Jeruzsálem vagy Róma nagyjából csakugyan olyan volt a Krisztus utáni első században, mint amilyennek az ilyen madártávlatból megrajzolt képeken látható. Lehetséges, bár egyáltalán nem bizonyos, hogy egy Uri-féle római zsidó fiú, ha netán olyan helyzetekbe került, mint Spiró hőse, nagyjából azt és úgy élte volna át, mint ő. A rendelkezésre álló történelmi ismeretek legalábbis nem mondanak ennek ellent, sőt a laikus olvasónak az a határozott benyomása, hogy Spiró anyagtudása bőségesen elegendő Uri történetének tárgyi hitelesítéséhez.

Ámde eszünkbe juthat a Fogságról Thomas Mann nagy történeti regénye, a József és testvérei, amelyben a szerző által igénybe vett hatalmas hitelesítő tudományos apparátus végeredményben egy olyan történetet szolgál, amelyről igazában csak egyvalamit tudhatunk biztosan: hogy nem történt meg. Vagy: bizonyosan nem így történt meg. És bármennyire mímeli is Thomas Mann a tudományos alaposságot, igazában – mint a kutatás kimutatta – már a források kiválasztásában is csapongva, bizonyos tetszőlegességgel járt el. Elsősorban az érdekelte, miből meríthet eszmei, esztétikai vagy miliőfestői inspirációt. Regényében számos anakronizmus fordul elő, tüntetően nyilvánvalók és rejtettek egyaránt, és ez hozzátartozik iróniájához. Spiró könyvében is található – sok egyéb mellett, amelyeket nem okvetlenül ekként ismer föl az olvasó – egy tüntetően nyilvánvaló, alapvető anakronizmus: mégpedig a regény nyelve. Spiró kihívóan, szinte szemtelenül mai köznyelven írta meg a Fogságot. Nemcsak az elbeszélői szólam mentes minden archaizmustól, stilizációtól, emelkedettségtől, dekorativitástól, hanem a szereplők beszédmódja is. Helyenként kifejezetten hányavetien, nyeglén beszélnek a Fogság alakjai, úgy, ahogy feltételezhető mai modelljeik. Feszültség támad így a regény nyelve és a hitelesség látszata között, hiszen annyi bizonyosan tudható, hogy a regény fiktív és/vagy valóságos szereplői nem így beszéltek. Úgy vélem, ez a feszültség a regény legfőbb, legtermékenyebb művészi értéke: általa minden történeti hitelessége ellenére úgy olvassuk Uri történetét, mint mai történetet.

Hasonló feszültség támad a regény történelmi jellege és kalandregény mivolta között. Bár egyértelmű, hogy Uri történetének mi a történeti háttere, és elsősorban Pilátus szerepeltetése, valamint az első két könyvben a Tiberius császárra vonatkozó utalások ezt az általános műveltséggel rendelkező olvasónak világosan tudtára is adják, valójában olyan történetet olvasunk, amelynek előterében a hagyományos értelemben vett történelemhez nem tartozó, hétköznapi események állnak. A Fogságnak azok a legmegragadóbb részei, amelyekben Uri kalandos magántörténetéhez képest másodlagos, hogy az milyen történeti háttér előtt játszódik. Az alexandriai részben, amely a regény hosszan elnyúló csúcspontjának tekinthető, az olvasó szinte megfeledkezik róla, hogy történelmi regényt olvas. Regényen kívüli oka lehet ennek az, hogy erről a késő hellénisztikus Alexandriáról eleve sokkal kevesebbet tudunk, mint az Újtestamentum Jeruzsáleméről vagy Tiberius és Caligula Rómájáról. Regényen belüli oka viszont az, hogy Spiró és hőse itt érzi magát igazán elemében: az értelmiségi villongások és a politikacsinálás világában. És persze kísértetiesen mai itt – azaz nem történelem – az alexandriai zsidók ellen indított pogrom, amelyről különben szívesen megtudná az avatatlan olvasó, hogy történeti hitele megegyezik-e az ismert források alapján jobban ellenőrizhető részekével. Magyarán: hogy csakugyan ennyire olyan volt-e már, mint huszadik századi mása(i). A kalandos magántörténetnek és a birodalmi történelemnek az a perspektivikus viszonya, amely az első három könyvben következetesen érvényesül, a negyedik és egyben utolsó könyvben valamelyest megbomlik, és ez összefügg a regénybeli időviszonyok megváltozásával. Míg az első három könyvben, a regény háromnegyedében nagyjából három év telik el, Tiberius uralkodásának utolsó két éve és Caligula uralkodásának első éve (kb. Kr. u. 35–38), ennyi ideig tartanak ugyanis Uri “vándorévei”, az utolsó könyv csaknem negyven évet ölel fel. Uri történetének folytatása itt helyenként a történelem felmondása.

Végül is ki ez az Uri, és miről szól a története? Mint említettem, több olyan fordulaton átesik, amelyek mind a cselekménybonyolítás, mind a jellemfejlődés felől nézve váratlannak vagy valószínűtlennek tűnnek. Így kerül Alexandriába is: “hold-futárként” valami csillagászati számítást küldenek vele a jeruzsálemiek az alexandriai zsidó csillagászoknak, ez azonban csak tetszőleges ürügy arra, hogy Uri találkozzék Philóval, a hírneves, a szakirodalomban is számon tartott zsidó filozófussal, a regény talán legjobban megrajzolt alakjával, általa pedig megismerkedjék az alexandriai zsidók alabarkhoszával, azaz legfőbb tisztségviselőjével, Alexander fővámossal. Míg Júdeában gyanakodtak rá, amiért Agrippa emberének vélték, itt nemhogy szeretik, de valósággal ajnározzák érte. Az alabarkhosz nagyreményű fiainak egyenrangú partnereként és Philo tanítványaként pillanatok alatt az alexandriai társadalmi és tudományos élet középpontjában találja magát. Külön lakosztálya van az alabarkhosz palotájában, rendelkezésére áll a személyzet, tömik pénzzel, és zsidó létére nemsokára diákja lesz a kiváltságosok gimnáziumának. A régi, zárkózott, ügyefogyott Urira már csak a rossz látása emlékeztet. Politikai kérdésekben csakhamar orákulumként nyilatkozik meg, az alabarkhosz fiai féltékenyek rá éles esze és roppant műveltsége miatt. Aztán kitör a pogrom, összes gazdag és befolyásos pártfogója menti a bőrét, Urit cserbenhagyják, és ő a Körzetnek nevezett zárt gettóban kis híján éhen hal. Mikor elcsitulnak a kedélyek, hazamegy Rómába.

A kalandregény itt akár be is fejeződhetne. És amikor az olvasó látja, hogy vagy kétszázötven oldal, a “Róma” című rész még hátravan a regényből, el nem tudja képzelni, hogyan folytatódhat még Uri története. És bizonyos fokig itt csakugyan újrakezdődik a Fogság, mégpedig, mint említettem, másféle elbeszéléstechnikával. A tanuló- és vándorévek után következik maga az Élet, a férfikor. Uri családot alapít, gyermekeket nemz, de elsőszülött fiát kivéve senkit sem szível egyre népesebb háza népéből, és ideje nagy részét a római politikai és társasági elit körében tölti. Közben kereskedelmi vállalkozásokba fog. Mivel apja még utazása idején meghalt, neki kell törlesztenie az Agrippa számára felvett kölcsön részleteit, hiszen hogy maga Agrippa törlessze, az szóba sem jöhet. Bár azok a szálak, hogy ki mit képzelt, sőt képzel még Rómában is Uriról mint Agrippa emberéről, nincsenek elvarrva a regényben, magának a kölcsönnek a háttere tisztázódik egy megdöbbentő jelenetben: mikor egyszer Uri végre egy társaságban lakomázik Agrippával, aki ekkor már Galilea királya, és éppen degeszre zabálta magát, felszólítják az alsóbbrendű vendéget, hogy egy tollal hánytassa meg a királyt. Mikor ez megtörtént, Uri gyorsan kihasználja az alkalmat, hogy nehézségeire hivatkozva adóssága elengedését kérje Agrippától. Erre a réveteg élvhajhász, aki rég halott apjának nézi Urit, közli vele, hogy hiszen már rég megadta a tartozását: “Benyomtam a fiadat a szent pénzt szállító delegációba!” Ez volt a kétszázezer sestertius ára, és Uri rádöbben, hogy apja a jövőjét akarta így megalapozni. Szakmát, vagyont, állást, tekintélyt szerezhetett volna Júdeában vagy Alexandriában, és nem lett volna szabad visszatérnie Rómába.

De ennek a drámai felismerésnek is csak viszonylagos az érvénye. Uri egész jól elboldogul a császári Rómában is, bár boldogítónak éppenséggel nem mondhatók gyakorta változó vállalkozásai és diplomáciai feladatai. Fiaival és Philóval Rómába érkezik az alabarkhosz, és Uri hosszú időre afféle titkáruk, tolmácsuk lesz. Bejáratos a római előkelőségek gyülekezőhelyére, a későbbi császár, Claudius házába, a zsidóság legfőbb hatalmasságai, Agrippa és az alabarkhosz kíséretében a császárnál is többször megfordul, jelen van a színházban, amikor megölik Caligulát. Nero, Claudius, Vespasianus következnek aztán a császárok sorában, évtizedek múlnak el, Urit ugyanúgy ok nélkül, ahogy eddigi életében is csupa értelmetlen véletlenen múlt minden, nazarénusnak bélyegzik, és családostul száműzik Rómából. Tíz év múlva “rehabilitálják”, és elnézést kérnek tőle. A száműzetés idején rabszolgakereskedők elrabolják elsőszülött kedvencét, a páratlanul okosnak ígérkező Theót, és amikor már-már megfeledkeznénk róla, a sors értelmetlen és ostoba forgandóságának mellbevágó példájaként Uri egyszer csak mint herélt ingyenélőbe botlik bele felnőtt fiába. Második fia, Marcellus ténylegesen nazarénus, azaz Krisztus-hívő, amely vallásról Urinak lesújtó a véleménye. Igaz, a többiről is, és ahogy öregszik, lassanként mindentől megcsömörlik: családtól, politikától, könyvektől egyaránt. Ez utóbbiak, pontosabban tekercsekre írott korabeli megfelelőik gyűjtése marad utolsó szenvedélye, de amikor odavész a gyűjtemény, efölött is naprendre tér. A napjai múlásáról tudósító mondatok mellett egyre gépiesebben és egykedvűbben ismétlődnek a különféle tisztogatásokra, azaz politikai gyilkosságokra, sőt mészárlásokra vonatkozó közlések.

“Talán az általános hithiányból támadt ez a téboly”, gondolja a kereszténységről – Uri vagy a szerző? Végtére is ki beszél a Fogságban, és kinek-minek a képviseletében? És mit üzen ez az elbeszélő Uri élettörténetével? Az elbeszélő, már csak a nyelve miatt is, egyértelműen mai hangon szólal meg, mai perspektívát érvényesít, amely egyben minden bizonnyal a szerző személyes-intellektuális perspektívája is. Ugyanakkor elbeszéléstechnikai téren mindvégig érvényesíti ókori hőse szemszögét, vagyis mindenről mintegy Uri benyomásaként, értesüléseként, tapasztalataként szerzünk tudomást. A valószerűség emiatt néha csorbát szenved: a mai és az ókori perspektíva egysége megreped, vagy Uri személyes szemszöge és a szerzői ismerethalmozás között mutatkozik törés. Ugyanakkor a Fogság lenyűgöző eredetisége nem okvetlenül a mindenkori valószerűségen, hanem sokkal inkább a fikció merész nagyratörésén alapul. A jelen és a múlt, illetve az egyéni és a történelmi tapasztalat egymásra írása végeredményben termékeny poétikai koncepciónak bizonyult, és nagyszabású regényt eredményezett. Ehhez képest másodlagos kérdés, hogy milyen Spiró történelemértelmezése. Úgy vélem, sem azt nem sugallja, miként a posztmodernek, hogy nincs és nem is volt soha történelem, sem azt, hogy mi volna szerinte a történelem absztrakt lényege. Ha valamit mégis, az nem nagy újság, mert korunk zsigereinkig ható tapasztalata: “Ez a század, a XX., mint egy szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag”, írja erről Kertész Imre a Gályanaplóban. És itt olvasható még ez a bejegyzés is: olyan világban élünk, “ahol se hit, se tagadás nem létezik, és a tett a maga különösségében, egyszeri mivoltában nyilatkozik meg, minden kötelező értékrend nélkül…” Spiró osztja Kertész Imre nézetét korunkról: a Fogság hőse olyan világban él, ahol az egyszeri tett és ember nemcsak hogy nem illeszkedik be egy világrendbe, de tökéletesen értelmét is veszti a gyilkos hatalmi játszmák örök körforgásában. Pedig Uri egyszerűen csak élni akar, semmi mást. Miért nem hagyják? Ez volna a “fogság”, amelyből senki emberfia nem szabadulhat?

(Magvető, Bp., 2005, 774 oldal, 3990 Ft)