Míg a hullámzás kitart

Nem tanítottak meg elmozdulni, a fényből

át a sötétbe, és vissza. Hogy növesszek

zsigerekből és csontokból ketrecet,

és vigyázzak rá nagyon, mert az

én vagyok, mondták azok, akik nem

tanítottak meg elmozdulni, a fényből át

a sötétbe, és vissza.

Hátam mögött zúgnak a folyóparti fák,

zsibongást hallani még, madarat, embert,

bogarat egyszerre, meg az elinduló,

az elmenő és a leálló gépeket.

Az asztalon három mobiltelefon és egy

ébresztőóra. Mind a négy más időt mutat.

Mit lehetne kitalálni még, hogy ne csak

a mozdulatlanságra gondoljak folyton.

A két háztető közötti égen ahogy megjelennek,

átvonulnak és eltűnnek a különböző színű

felhők, megjelennek, átvonulnak és eltűnnek,

ezt a három szót ismételgetem magamban,

és csak egy idő után veszem észre, hogy

hangosan mondom, az ébresztőóra ketyegésének

ritmusára, alig tudom abbahagyni,

és nem is szívesen hagyom abba.

Megfigyelni az alkonyt, aztán figyelni

az éjszakát. És várni azokra, akik majd

számon kérik azt, amire nem tanítottak meg,

hallgatni a hullámzást, a hullámzás ahogy

döngeti a stéget, a vasrudak és a csavarok

nyikorgása néha olyan, mintha zene lenne,

két akkord, míg a hullámzás kitart,

két halkuló akkord a sötét áramlásban.