Egy 1900. május elsejére datált levélben a moszkvai Művész Színház ünnepelt színésznője, Csehov későbbi felesége „Szép kis május 1-je, kedves íróm!" megszólítással fordul Csehovhoz, majd „Kézszorítással, melegen üdvözlöm!" frázissal köszön el tőle. A közvetlenül ezután olvasható Knyipper-levél kezdete így hangzik: „Jó reggelt, drágám! Hogy telt az éjszaka?", a lezárás pedig a következőképpen: „Szeress és írj. A Te Színésznőd." Azt, hogy a két levél között mi is történhetett Knyipper és Csehov között, részben fantáziánkra, részben a kötetben közölt leveleket kísérő, látszólag apró információkra (a dátum- és helymegjelölésekre, illetve a pusztán tényeket közlő szerkesztői és fordítói lábjegyzetekre) támaszkodva következtethetjük ki: a kétféle megszólítás és zárlat között három hónap telt el, és lezajlott az addig elsősorban levelek segítségével érintkező író és színésznő személyes találkozása Jaltában.

A szerelmesregények fordulópontját vagy végkifejletét adó „egymásratalálás" tehát ebben a kötetben szinte rejtőzködve van jelen, s ebben nincs is semmi meglepő: Lika, Knyipper és Csehov nem dokumentálni kívánta a szerelmet. Éppen ezért a könyv két levél közti „réseibe" helyezhetőek egy lehetséges szerelmi regény kulcsmomentumai: a megismerkedés, a szerelem beteljesülése, a halál. A „kihagyás", a komoly jelentéssel bíró „üres helyek" sajátos szerepe miatt a Radnai Annamária által összeállított kötet műfajkísérletként is felfogható. A kötet koncepcióját nem a filológiai gyakorlat alapozta meg: egy színházi rendező, Kiss Csaba adta hozzá az ötletet. A megvalósítás kapcsán elsőként felmerülő kérdés pedig, amint az előszóban olvashatjuk, az volt, hogy elmesélhető-e „levelek mondataival" Csehov utolsó két szerelmének története. A kötet így már eredetét tekintve is „kettős kötődésűnek" nevezhető: a dráma műneméhez kapcsolja nemcsak az ötlet, de az alapját adó (bár írásban megvalósuló) párbeszéd, a „szerzői utasításoknak" megfeleltethető, esetenként (mint például a Csehov-Knyipper szerelem beteljesülésekor) megkerülhetetlen, rövid „kísérő" szövegek, illetve a kihagyások, „elhallgatások" is. Nemcsak drámaként, de „fragmentumokban írt életrajzi regényként" is olvasható azonban az „igazi" nagyregény megírására egész életében áhítozó Csehov Mizinovával és Knyipperrel folytatott levelezése, ahogy ezt Goretity József megállapította (ÉS, 2003. febr. 28., 29.).

Úgy tűnik, Csehov levelezése különösen alkalmas nyersanyag volt egy írói pálya „hátországból" érkező dokumentumainak halott objektumból többféle olvasás-mód lehetőségét megteremtő, izgalmas olvasmánnyá változtatására. (Leginkább Lika leveleiben találunk arra jelzéseket - „égesse el", „tépje szét" -, hogy a levélírók a külvilágot nem kívánták bevonni „párbeszédükbe". Az effajta zárlatok azonban, bármennyire őszintének tűnjenek, lehetnek a Lika-Csehov-levelezést meghatározó, irodalmi mintákat megidéző szerepjátékok következményei is. Lika nemcsak ironizálva és felismerhetően követ irodalmi sablonokat, például az Anyeginhez forduló Tatjána szavaival zárva egy levelét, de sokszor érzékelhetően belsővé is teszi, nyelvi viselkedésébe építi egyes irodalmi hősök, hősnők szövegeit.) A Csehov-levelezés ennek a kötetben nem exponált „kísérletnek" a megvalósításakor azért is volt szerencsés választás, mert (ahogy ezt Radnai Annamária is megjegyzi) nincs magyar kiadása. Így a műfajkísérletet el lehetett rejteni a dokumentumközlés, a hiánypótlás szándéka mögé: kétségtelen, hogy egy effajta kötet már attól is fontossá válhat, hogy egy nagy klasszikus megismeréséhez hozzájáruló „segédanyagként" olvasható. A „kiegészítő" szerep ráadásul a Csehov-levelezés esetében el is halványulhat, hiszen, ahogy a Goretity által idézett Polockaja mondja: „Csehovra az orosz irodalomban példa nélküli módon jellemző volt […] a szépirodalmi művek és a levelezés közti rokonság."

A Csehov-levelezés utolsó fejezetének kötetté rendezése esetében ugyanakkor a válogatás feladatát az is megkönnyítette, hogy a szerkesztőt nem béklyózta meg a nemzeti klasszikusok kritikai kiadásainak gyakorlata és szabályzata: így lehetett eltérni attól az elvtől, hogy csak az író leveleit közöljék (de a neki szólókat már nem), s hogy a rendezőelv a szoros időrend legyen. (Ez utóbbi helyére a két szerelmi szál elkülönülése lépett: a kötetben először a Lika-, majd az Olga-levelezést olvashatjuk, pedig az utolsó Likával váltott levelek és az első Csehov-Knyipper levelek egy időben születtek.)

A Csehov szerelmeit mint műfajkísérletet az teszi még különösen izgalmassá, hogy három „főszereplője" egyben szerző is: ha tehát ezt a kötetet (és nem a Csehov által írt leveleket úgy általában) tekintjük Csehov töredékes életrajzi regényének, akkor arra is fel kell figyelnünk, hogy ennek a regénynek nem egyedül Csehov a szerzője. S nem is pusztán Lika és Olga lépnek elő „társszerzőkké", de szerzővé válik a szerkesztő és a fordítók is. (Radnai Annamária mellett Tussingerné Szirotina Szvetlána vett részt a fordítás munkájában.) Hiszen olvasatunkat erősen (talán túl erőteljesen) befolyásolja az a kép, amelyet a három főhősről kapunk a könyv elején. Csehov esetében a hiány válik beszédessé, hiszen az előszóban nem írnak róla, azt sugallva ezzel, hogy az íróról mindent tudunk már. Olgáról meglehetősen egyértelmű minősítést olvasunk, ezzel szemben Lika meghatározó jegye már előzetesen is a rögzíthetetlenség lesz. Lika alakja egyébként is fokozatosan halványul az olvasóban, Olga a kötetben is statisztává fokozza le őt, megismételve ezzel a Csehov életében és a Művész Színházban is kialakuló „szereposztást". Még az a kérdés is felmerülhet, nem lett volna-e érdekesebb kizárólag a Csehov-Knyipper-levelezésből kötetet összeállítani. A Lika-levelezés azonban talán éppen Olga miatt bizonyult kihagyhatatlannak, hiszen nemcsak Csehov viszonyát árnyalja az egyértelműen a „női főszerepet" játszó Olgához, de kiemeli a Csehov-Olga-levelezés hangnemét is, hiszen a két levelezés között jól érzékelhető a hangnemváltás, a gúnyos, szerepjátszó hang bensőségesre fordulása.

Az előszóban foglalt előzetes értelmezéseket azonban nemcsak olvasatunkat „lezáró" szövegekként foghatjuk fel, de egyfajta „szereplőlistaként" is, amelyhez visszalapozhatunk, ha Csehovhoz hasonlóan nehezünkre esik drámákat olvasni: „Nincs meg bennem az a színészi készség, hogy tudjam olvasni őket." (263. o.) A Csehov-levelezésből eredetileg színpadra készített válogatás azért marad könyvvé alakítva is élő, mert nemcsak „dráma", de „regény" is. Olyan regény, amelyben Csehov csendesen halad a kikerülhetetlen halál felé. Nem a szövevényes udvari intrikával küzd élete utolsó éveiben, mint Puskin, nem párbajozni jár szinte hetente, mint Lermontov, nem küzd „transzcendens" betegséggel, mint Dosztojevszkij, nem „fut el", mint Tolsztoj, csak vért köp, gyomorrontással küszködik, az esőtől és a ködtől szenved. És közben távoli klasszikusból lassan közeli kortársunkká változik.