Először felmerül az a kérdés, hogy a mű címe milyen értelemben használja a javítás kifejezést. Kézenfekvő megközelítésnek tűnik, hogy az alcím szerint a Harmonia caelestis korrektív mellékleteként olvassuk. A javítást tehát itt úgy kell értenünk, hogy abban a műben valami korrekcióra szorul. Kérdéses az is, hogy vajon milyen értelemben lehet javítani egy regényen. Mit jelentene egy regény kijavítása. Ha úgy értem, mint, gondolom, igen sokan, hogy az apa tényleges története nem az volt, ahogy a HC-ben előttünk áll, akkor azt a könyvet nem javítom, hanem kiveszem az irodalom közegéből, egy család krónikájává teszem, és benne Esterházy Mátyás „történetét” visszavonom, hiszen ez a maga történeti egyediségében, mint kiderült, nem olyan volt, mint ahogy bemutatásra került. Vajon egy regény megítélését illetően a történeti dokumentumok hitelessége, a történeti tény a maga igazságában, a hiteles dokumentumok felől történő ismételt vizsgálat és újraírás hozzátenne-e bármit is a mű (a HC) esztétikai jelentőségéhez? A történet, az élettörténet a maga megütköztető egyediségében, csak mintegy a végén, áll előttünk. Az irodalmi mű éppen e megütköztetett szingurális körül képződik. Ha tehát az előkerült dokumentumok alapján kellene ítélnem, akkor a JK felől nézve ki kellene jelentenünk, Esterházy a HC-ben nem hitelesen mutatta be az apa életét. Jelent-e ez bármit is a HC-ről mint irodalmi műalkotásról alkotott ítéletünket illetően? Aligha. Tőle tudjuk: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” (HC), ha viszont „ösmeri”, akkor már ezeknek a tényeknek a birtokában kell írnia.

De, mondhatjuk rögtön, nem is ismerte az apa titkos történetét. Most pedig azért mond el mindent, az igazat mondja, hogy így az egészet most már csak a létező dokumentumok felől lehessen megítélni? Azaz a JK válik az egyetlen igaz történetté, amely visszamenőleg húzza át a HC-ben megmutatott apa-történetet. Ezzel olyan szintre esnénk vissza a két mű esztétikai megítélését illetően, amit nem nagyon vállalhatunk. Ricoeur mondja Freudhoz kapcsolódva az Idő és elbeszélés című monumentális művének összegző részében, hogy végső soron a korrekció és rektifikáció adja az élettörténetek mind nagyobb narratív identitását. Vagyis a saját történet elmondhatósága kétségtelenül azon áll vagy bukik, hogy milyen szinten képes összerendezni a már elmondottakat a még elmondandókkal, vagyis hogy a történet képes-e arra (az ehhez választott eljárás olyannyira különböző lehet, hogy a regényeknél szinte alig van közösség az ábrázolás-módokban), hogy arról szóljon, aki én vagyok, vagy az, aki a történetmondás „alanya”. De nem véletlen, hogy amíg az élettörténet esetében, akár egészségünk megóvása miatt is, egy effajta állandó helyre-igazítás – és ne feledjük, az egyszerű kihagyás! – életszükséglet, addig ugyanezt teljességgel értelmetlen elvárni az irodalmi műalkotás esetében. Sőt úgy fogalmazok, az irodalmi műalkotás igen lényeges eleme, hogy effajta helyrehozatal csak mint művön kívüli szempont érvényesülhet benne. A narratív konzisztenciát az értő olvasat hívja életre. Mert értelmetlenség viszont, ha mondjuk az olvasó azt követelné, Gregor Samsa oldalára állva, hogy ismerjék fel benne végre a családért mindent feláldozó fiút, s a növekvő önzésbe zuhant család elmondaná, hogy bizony mindenben ők a hibásak, akik végső soron az el- és átváltozását okozták. Az irodalmi mű nem ismeri a történet belső helyreigazítását – sőt éppen a helyreigazíthatatlan élteti –, ám ugyanakkor folyamatosan az élettörténetek rektifikációjának lehetőségterébe vet minket. A lezárult élettörténet korrigálhatatlan, míg a műalkotás történetmondása a lehetséges rektifikációk alteráló, olykor egymást kizáró vonalán fut.

Felmerül tehát, hogy nem maga a szerző okozza-e az effajta visszatérést egy aligha tartható valósághűséghez. Okozza ezt azzal, hogy maga kezdi el kutatni azokat a szöveghelyeket a HC-ben, amelyek az igaz történetet vetítik előre és a megtörést sejtetik, hiszen, mint joggal írta, a szöveg többet tud (JK 101. o.). A könyv szinte varázsütésre ott nyílik fel, ahol éppen valami rávilágít a későbbi helyzetre (JK 250. o.). Varázsütés mint a szövegen végzett munka. Holott Esterházy, aki igencsak szövegtudatos szerző, pontosan tudja: „A személyes őszinteség nem szépségképző. A szövegnek van őszintesége, nem a szerzőnek… Az kit érdekel?!” (JK 90. o.) Mégis úgy tűnik, hogy most ezzel a visszamenőleg vizsgálatot tartó szerzői őszinteséggel akarja elérni, hogy története hiteles legyen. „Az őszinteség használhatatlan kategória” – Hrabal példája (JK 252. o.).

Esterházy fontos felismerése ez „a szöveg többet tud”. A szöveg mindig leleplező módon tud többet, arról is képes beszámolni, hogy mit tud egyáltalán, és mit nem akar tudni a szerző. A történetmondás igazi nehézsége, csaknem feloldhatatlan problémája, ha az apa megjelenítését szinte kizárólag azok a jelentések képezik, amelyeket EM éveken át készített. A JK – némileg szélsőségesen fogalmazva, ahogy persze maga a szerző is tette – az apából való kiűzetés története (JK 100. o. és 228. o.), de itt a bűnös marad vissza, beleírva, sőt belefojtva a jelentések kisszerű szövevényébe, míg a szerző magát menekíti. Nem morálisan és történetileg és nem is politikailag érdekes az, hogy egy Esterházy Mátyás nevű embert megtörtek és önmaga feladására kényszerítettek. Az irodalmi mű, ha az, nem vethető alá egyik előbb említett szempontnak sem, mégis képes azokkal megütközni. A műalkotás ezeket a szempontokat csak kerülő úton hozhatja szóba, mind mélyebbre csalogatva az olvasót a fenti területek döntést igénylő erdejébe. Egyedül az a kérdés, hogy mindezek a szempontok a műben és kizárólag csak benne megfelelően – a mű egyedül önmagát hitelesíti, olykor szerzője ellenében – kerülnek-e bemutatásra. A műnek persze kétségtelenül megrendítő rétegét jelenti ez a fokról fokra történő szembesülés az „igazi” apával, és a róla való leválás végső elkerülhetetlensége. Mégis felmerül az olvasóban, vajon Esterházy Péter nem engedi-e el részvét nélkül az apa kezét. S ezen nem segít, sőt inkább ront a túl gyakori, rövidítéssel jelzett érzelemnyilvánítás. A k-t, azaz a könnyezést mind gyakrabban kíséri az ö, vagyis az önsajnálat. Az önsajnálat érzése és ennek a legkülönfélébb vonatkozásokban történő kifejezése arra utal, hogy a szerzőt legalább annyira érdekli, hogy az apai név beszennyeződéséből mi hull vissza rá. „Mi fér ebből rám?, ez tartozik rám.” (JK 111. o.) S akkor mondhatjuk erre azt, hogy a JK már nem is az apa könyve, ez egy napló (JK 11. o.), amelynek tárgya az a két év, amíg Esterházy Péter ki- és feldolgozta az apa/apja elvesztését. Kiűzetés.

Az a kérdés, hogy miként tehette ezt az apja vele és a névvel, ami eddig oltalmat adott neki, a könyvben mindinkább túlsúlyra jut. Étienne de La Boétie írta Az önkéntes szolgaságról című írásában: „Amíg ember voltából valamit is őriz az ember, csak a kétségbeesés vagy a kényszer hajthatja igába a fejét” (Újfalusi Németh Jenő fordítása). Ha irodalomnak tekintem, s az, akkor hiányzik számomra az eluralkodó kétségbeesés, az Apa kétségbeesett jelenléte/megidézése a szövegben. A kényszer, az állandó jelentéstételre és megfigyelésre kényszerítés a jelentések leírása (a fesztáv!) által van jelen. De hát a kényszerített ember kétségbeesik, nem örömmel szolgál. A JK számos ponton él különböző feltevésekkel, hogy mi lehetett az, amivel apját megtörték, amit nem pusztán a jelentések fokról fokra történő rendőri elfogadása jelez. S másfelől Esterházy mind növekvőbb könnyes haraggal ismeri és ismerteti ezt fel – apja megtört. Ha az ember elolvassa a JK 249–250. oldalán a „feljegyzést” és a hozzá fűzött megjegyzést, akkor láthatóvá válik egy meglehetősen furcsa kép: „…Csanádi jelenleg kórházban van idegösszeroppanása miatt. Dögöljetek meg.” Ez a dühkitörés persze alkalmas arra, hogy a szerző felháborodását kifejezésre juttassa, de mit sem mond arról, hogy ki és mi és mivé vált az Apa abban a „szép”, újra eljegesedett ’69-es évben. A „mi úgy tudtuk” inkább tűnik ismételt magamenekítésnek, ez ugyanis az a magyarázat, amit egy már majdnem felnőtt embertől és környezetétől nehezen fogadhatunk el. Sőt még azt is hozzáteszem, hogy Esterházy Pétertől senki sem várhatta el, hogy írásban számoljon be az apjával történtekről, de ha megtette – amiben kétségtelenül a HC mint az édesapámok regény léte játszott szerepet –, akkor éppen az apa kétségbeesett kettős életéről kellett volna írnia. A „mi úgy tudtuk” csak azt mutatja, hogy az apa „a nincsen semmije” (JK 250. o.) helyzetben és a kényszer fogaskerekében, magára hagyva összeomlott. Önmagunk elárulójává akkor leszünk, ember voltunkat akkor adjuk fel, ha a kényszer és kétségbeesés minden kiutat elzár előlünk. Joggal kérdezte fent említett művében Montaigne barátja: „Portáitok fosztogatója és gyilkosotok miként lehetne, ha nem volnátok cinkosai, önmagatoknak árulói?”

A „posztmodern jó hírét” (JK 111. o.) feladó író, aki eddigi írásművészetével joggal szolgált rá erre a jó hírre, most folyton azzal szembesül, hogy az „anyag” ellenáll az eddigi szövegkezelésnek. Ezt úgy jellemezhetjük, hogy Esterházy Péter nagyon is jól tudta, mennyire más ez az „anyag”, a naplóformában mégis engedett a különböző jellegű szövegek egymásra játszásának és egymást kijátszásának. Ez a súlyos egzisztenciális helyzet azonban megroppantotta ezt az írástechnikát. Az egymásba szőtt jelentések, önreflexiók és önidézetek technikája megakadályozta abban, hogy – ha már ő akarta – elénk álljon egy ember, akit történetesen és a szerző tragédiájára Esterházy Mátyásnak hívtak. Az olyan deklaráció, hogy nincs mód nem megírni a könyvet, nem segít azon, hogy a könyv nincs megírva. Kivéve, ha a könyv önmagára mutat vissza, nevezetesen azzal, hogy az árulót még a saját házamból is kiadom… De vajon miként válhatott ez az ember, akiről, mint írja, senki sem tudta, hogy mibe kényszerült, észrevétlenül árulóvá? Az apával való teljes azonosság kései, kényszer alatti feladása vajon nem a szerző ama kényszeréről ad hírt, hogy megfeleljen a nagy leleplezősdi megkésett posztkommunista hisztériájának, ahol persze mindenki különb, mint a másik?

A JK számos ponton megrendítő módon számol be erről a kései azonosság-feladásról. Ezért is írtam azt, hogy a JK Esterházy Péterről szól – csakhogy az apa, az apák nem merülnek ki abban, amit jelentettek, amivé a kényszer meghasonlásba kergető világa tette őket. Gustav René Hocke ragyogó könyvében (Europäische Tagebücher aus vier Jahr-hunderten) a napló és az őszinteség viszonyát elemezve egy ponton a következő megállapítást teszi: az európai naplóírás legjobb darabjai is kettős mozgásról adnak számot, a gátlások alóli sokkoló felszabadulásnak nagyon is megfelel egy kiegyenlítő hamisítási módszer, a felszínre tört kaotikus-tudattalan folytonosan új identifikációkat keres, többnyire önmagát felnagyítva vagy éppen kicsinyítve. Esterházy Péter naplója hasonlóan áll előttem, egyfelől a szembenézés minden gátlástól eloldott furorja munkál benne, azaz a feladat nagysága hatja át a szövegét, másfelől a „meg kell tenni” önlefokozása mozgatja – mert hallgatni róla bűn. Ezek a kilengések, amelyekről Hocke általánosan beszélt, megjelennek a műben.

Visszautalva a felvetett kérdésre, az ügynöki jelentés mint „szöveg”, ami az apa helyén áll, vagy inkább betölti az apa helyét, nagyon is alkalmas arra, hogy megteremtse az új identifikációt – a „semmire és senkire se vagyok tekintettel” minden gátlástól mentes azonosságát. Persze fogalmazhatunk úgy is, hogy a jelentésekbe zárt apától már könnyebb megszabadulni, a napló bizonyítéka Esterházy Péter szabad mivoltának.

Pierre Nora a Die Zeitban (2002/12.) megjelent interjúban úgy fogalmazott, hogy az emlékezés a kollektív tudatban metamorfózist visz véghez – vajon az emlékezésre kénysze-rítettség hasonló változást hív-e életre? A jelentéstétel jelenébe fogott apa, akit ráadásul a szöveg körülfog az éppen akkor kivégzettek névsorával, az apa nevének súlyos és végső megsemmisítését eredményezi. A rendszer később azoknak a neveknek a feledését erőszakolta ki, de vajon ezekkel az emlékezésre méltó nevekkel az apa neve és jelentése az, ami szembeállítandó? Esterházy Péter itt újra erős „eszközt” használ, jóllehet szándéka példásan emberi. A JK-ban a következőt olvassuk: „Pedig ezt tenném a legszívesebben, mindenkitől, akit apám tollára vett, bocsánatot kérni. Szándékosan nem úgy írtam: tollunkra vettünk. Egyrészt nem is kérhetek tőlük bocsánatot, mert nem kényszeríthetem őket a bocsánatra…” (64. o.) De, minden kétséget kizáróan, elnyerte azok bocsánatát, akiket apja a tollára vett, mert nem tette meg nem történtté s nem is hallgatta el a megtörténteket. Így van ez még akkor is, ha a könyv egy későbbi helyén (71. o.) a bocsánatot tisztátalannak nevezi. A Megbocsátás százada című interjúban (német nyelvű Lettre International, 2000. tavasz, 48. füzet) Derrida úgy fogalmazott: „A megbocsátás sem normális, sem normatív vagy normalizáló nem kell, hogy legyen. A maga kivételességében és rendkívüliségében marad meg minden bizonnyal, mint a lehetetlen megpróbálása: mintha a történeti időbeliség szokásos menete megtörhetne.” Igen, azt gondolom, hogy minden bizonytalanság ellenére – s ki ne lenne egy ilyen helyzetben bizonytalan ! – Esterházy elérte, hogy a felejtés ellen dolgozzon. Az irodalmi műalkotásban, annak nem normatív jellegében – amire Derrida nem tért ki külön, mégis az ő gondolatával élve –, egyedül a megbocsáthatatlan a megbocsátható, a maga aporetikus léténél fogva ez éppen az, ami képes a műalkotásban (is) a felejtés ellenében működni.