A vizuális líra nagyszabású demonstrációja
Hegedűs 2 László: 506 933ÁLOM
„Hegedűs 2 László szerialitása vizuális líra, színek és formák szerves egymásba ötvöződése, melyek a spiritualitás szférájába emelik a felkapott/felkarolt motívumokat.” Péntek Imre írása.
Péntek Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>
A kortárs képzőművészetben igazán csábítók a határátlépések, a több médiumban való megjelenések. Erre a technikai feltételek éppúgy adottak, mint az inspiráló szellemi hatások. Az összművészeti megnyilvánulás a világ birtokbavételének megkísértése, a teljesség álma. A műfaji kalandozások egyik kiemelkedő alkotója a Fehérváron élő Hegedűs 2 László. Grafikus, festő, fotós, filmes, installátor. Ha meg akarjuk érteni ezt a sokoldalúságot, akkor a művész valóságértelmezéséből kell kiindulnunk. Az alkotót rabul ejtik a szokatlan színek és formák, végtelen érdeklődést mutat az elhanyagolhatónak vélt részletek, nézőpontok iránt – mi több, maga is ilyenek előállításán munkálkodik –, s a lényében megbújó-előretörő játékösztön felfordítja a világot, a megszokott viszonyokat. A játékosság megszállottja, a normális szempontok félretolása, asszociatív villódzás a távoli lehetőségek között, analógiák felkutatása-felfedezése (a kutyaszőr és a hófoltos mező), szóval a vérében van a destrukció, ami képes szokatlan látványok előállítására.
Ennek lényegi, megragadó bizonyítása legutóbb a Műcsarnokban történt, 2014 végén és 2015 elején, amikor Képpraxisok címmel rendeztek kiállítást a művész utóbbi tíz évben született műveiből.
Hegedűs 2 a rendelkezésre álló teret grandiózus installációvá változtatta. Sorozatait a lehető legteljesebb módon érvényesítette – az átfestett, átdolgozott, hol fotó, hol festék alapú képeket, arcképeket megannyi variációban állította ki/össze, hogy az ábrázolás mikéntjéről az ornamentális, mediális formák felé terelje a figyelmet. A tér csábítása éppoly vonzó volt számára, mint a síkban kiterülő motívumok sora, sorozata. A szétszórt, kamaszosan szertelen tárgyhalmazt néhány kiemelkedő tárgy/kép uralta. A gipszleány a pöttyös labdával, Elvis Presley a klasszikus tévé-keretben, vagy a piacon talált menyasszony-fotó a boldog beteljesüléstől a ruhaköltemény felett pompázó koponyáig. És ott volt az idő is, a Hegedűs 2 óra, melynek mutatója átívelte a visszafordíthatatlan folyamatokat. Sinkó István így értékelte a felkínálkozó látványrengeteget: „Hegedűs 2 László életművének legújabb, monumentális, fotóalapú és installációs műveit prezentálja. A levegős tér szükséges is a nagyméretű fotókhoz, a teljes apszist és az utolsó terem háromnegyedét kitöltő tárgyegyütteshez. Nem tematikus, inkább egyfajta szellemi logikával vezet minket végig […] a hiány gondolatának feldolgozásán. A hiányon, mely a sűrítés és ritkítás, a képmanipulálás által történt hiátusok létrehozása végén a kvázicsönd érzetét kelti bennünk.”
A grandiózus látványelemek helyett a Pécsi Galériában júniusban nyílt kiállításán a bensőségesség, az intimitás felé fordult. A külső bekebelezése helyett a magánszféra titkait kutatja. Keserü Katalin megnyitójában helyesen tapint rá: „Érdekes a realizmus kérdése. Különösen azért, mert a mostani kiállításon is hallható Esterházy Péter egyszer azt írta vele – a fotóival – kapcsolatban, hogy »mintha arról beszélne, ami lett, ami egészen biztosan nem volt«. Realizmusa tehát nem valóságábrázolás, hanem egy valóság létrehozatala.” Itt és ebben az esetben: egy kiterjedt, sokelemű, sokfelé ágazó vizuális költemény. Ha „minden csak szín és forma”, ahogy írja a művész egy helyütt, akkor el kell jutnia ehhez a teremtett valósághoz, ehhez a látomásos szférához, amely egyszerre elnyeli a tárgyi reflexiókat, és ki is adja, mint spirituális közeget. A cím világosan utal erre a köztes állapotra, a felbomlás önkívületére, s a nézőnek ezzel a kavalkáddal kell szembesülnie. Az 506 933ÁLOM címmel megjelölt kiállítás egy lét- vagy lélekdeformáció változatainak metafora-elegye, egy folyamat lenyomatai és annak a tovább-billenése (-billentése) a belenyugvás, a megállapodás stációi nélkül. Hegedűs 2 a maga felfedezéseit nem adja olcsón: ha szükségét látja, visszatér az egyszer már feldolgozott szituációkhoz. A piros telefon és a kutyasétáltatás – mint vizuális geg – már megjelent a Képpraxisok kiállításának anyagában. Ebben a kollekcióban három tematika tűnik elő a rendelkezésre álló fotóanyagból: a Nagyeremár, az Ottálltamésvártam, valamint az 506 933ÁLOM.
Az Ottálltamésvártam a legkézenfekvőbb emberi helyzet. Egy kis miniatúra, cseppnyi tér, parányi állomás-részlet, amelyben lejátszódik az érkezés-elutazás megannyi fázisa. Bemozduló-áttévedő alakok, árnyak színezik a vasútpont képmezőjét, a várakozás feszültségét, elomlását. Kis drámák ezek, s Hegedűs 2 ebben kivételes: a mikrostruktúra rendezője, az apró, mellékesnek tűnő jelenségek, kreatúrák megálmodója. Mindannyian voltunk már így: a percnyi lebegések révületében. És ez fotón és filmen egyaránt megjelenik, félre nem érthető fázisokban. „Az apró képek balladája” az átélhetőség drámája, karikírozása és az őszinte belevetettség fotó-fonadéka.
A Nagyeremár sejtelmessége egyértelműbb: az állat és az ember keresi itt a megfelelő pozíciót, lágy, feloldódó pasztelles tónusok, árnyalatok játszanak egymásba, az optikai kód hirtelen kibomlik, életes zsáner látszik, hogy aztán elnyelje a beömlő fényözön, a többértelmű árnyékok sűrű rétegződése. Míg a köznapokban kimeríthető ez a fel-, illetve együttállás, itt végighullámzik a sorozaton anélkül, hogy bármely pontját véglegesnek tekinthetnénk.
Az 506 933ÁLOM a legszürreálisabb kompozíciók sora. Vizuálisan is ez a leghatásosabb. Az elmosódó piros telefon csörgését szinte halljuk, a csengés akusztikai élménye „megképződik” a mozdulatok langyos révületében. Szétzilálódik és újra összeáll a telefon-objekt mállékony anyaga, piszkos színek, negatív jelentésű foltok „szennyezik” a látványt, a tehetetlenség paroxizmusa lepi el a ködös, szétzilálódó álomszerű jelenést; ám a kegyetlen üzenet minden ponton behatol a feltáruló résekbe, a fel nem vettség és a kíméletlen, kínzó felvételek szériája rejti magába ezt a meg nem valósulást. A végső, megoldó hívás elmaradását.
Az elején vizuális költészetként próbáltuk meghatározni Hegedűs 2 pécsi kollekcióját. A fotóvariánsok – leletek, lelemények, kiszűrt alakzatok – összefonódó láncolatot alkotnak, a fragmentumok elnyerik helyüket az adott mű kontextusában, a látványelemek fáradhatatlan kutatója pedig élvezettel tárja elénk bevégezhetetlen felfedezéseit. Persze, akadhatnak kételkedők is: a megképzett (megképződött) valóság ritmusát, kiemelt pontjait, bájos és élvezetes összefüggéseit nem látják, vagy látják, de unalmasnak és feldolgozhatatlannak találják.
Hegedűs 2 László szerialitása – ebben a kibontott, kibomlott formájában is – vizuális líra, színek és formák szerves egymásba ötvöződése, melyek a spiritualitás szférájába emelik a felkapott/felkarolt motívumokat. Az a bizonyos „gyilkos tarkaság”, mely oly sok képén megjelenik, nem más, mint előkészítés, tipológiai ráhangolódás a rétegek alatti rétegre, amely után már nincs semmi. Illetve, van, de ami már az abszolútum. Számomra a művész „előkészítő”: a hívságok lehámozója. Jól érzi az univerzum törvényeit és fejet hajt előttük. Én ezt a főhajtást értékeltem a piros telefon fölött/mellett megjelenő fekete madárban, Edgar Poe hollója jutott eszembe, aki azt károgja: Soha már.
Hegedűs 2 László végső határokig jutott el, amelyen már nem lehet áthatolni. Képi költészete ezért nagyszerű és felülírhatatlan.
(Fotók: Lukács Zoltán)