Az ezt is el tizenhárom mondókaszerűen egyszerű versnyelvű, provokatív költeményét leginkább tárcaversekként lehetne definiálni, melyek inkább ciklust alkotnak, mint kötetet. Egytől egyig a „mai magyar valóságot” járják körül, többnyire ugyanabból a nézőpontból, variációk hosszú sorát nyitva meg ezzel – egy témára.

Az ezt is el versciklus-szerűsége nem jelenti azt, hogy a szövegek nem érettek meg arra, hogy kötet legyen belőlük. Éppen ellenkezőleg; megjelenését követő hetekben olvasva a könyvet végig az az érzésünk, hogy ennél aktuálisabb nem is lehetne, és hogy pont eleget vártunk egy ilyen megfélemlítettséget és tabut nem ismerő közéleti-irodalmi akcióra. Nem csak a versek érettek meg a kiadásra, közönségük is felkészülten és türelmetlenül várta a megjelenést. Nehéz lenne példát találni még egy olyan verseskötetre az utóbbi évtizedekből, amelynek megjelenésekor már közel a felét fejből idézni tudja az olvasóközönség nem-szakmai rétege, és megnyugtató az is, amit a kötet ezáltal bizonyít: hogy az említett réteg valóban létezik. Az új Erdős Virág-versek mémként terjedtek különböző internetes portálokon, teltházas felolvasóesteken, koncerteken és tüntetéseken hangzanak el. Mind közül a legismertebbnek, a Kollár-Klemencz László által megzenésített „Ezt is elviszem magammal”-nak címe válik töredékesen – nagyszerű reklámfogásként – a kötet címévé, azt sugallva, hogy már végig sem kell mondani, mindenki tudja, miről van szó, a (meg)idézett verset bárhonnan tovább tudjuk szavalni vagy énekelni.

A könyv „fülszövege” is médiumváltással játszik: internetes kommentekből összeollózott, egy-két szavas idézeteket sorol. Már itt találkozunk a kötetből és a szerző megnyilatkozásaiból jól ismert öniróniával: a lelkesedő dicséreteken kívül („ütős”, „Szeretem :-))”, „köszönöm az érzést!”, „Fúúúú!” stb.) megbújik egy-egy „Hígfos, mint a másik volt” és „Mit kompenzálsz kis mesüge?” is. Az öniróniának és -kritikának rendkívül fontos szerepe van a kötetben és az általa képviselt költészetben. Legalapvetőbb mozgatórugója a nemzeti önirónia és a költészethez fűződő ironikus viszony. Utóbbit erősítik az egyszerű, katatón ritmusok és versformák, a nagybetűk és az írásjelek gyakori elhagyása, valamint a költő-szerep degradálása: „én viszont ott voltam / van róla papírom / fura de van ez a heppem hogy / megírom” (24.); „[szóljatok légyszi a] szorgos kis rímekkel magukat / szedáló költőknek” (14.). A költőnő nyilvánvaló lírai-ritmikai tehetségét, programszerűen, kizárólag a lehető legbanálisabb ritmus- és rímképletekre korlátozza, költői imidzsébe nem férnek bele a klasszikus strófaszerkezetek. A Közelítő című versben is többszörösen megbontja és széttördeli a Berzsenyi-féle aszklepiadészi strófákat.

Erdős Virág versei napjaink Magyarországának leírását gondosan körbeszövik a magyar költészeti hagyomány biztonságot nyújtó, intertextuális hálójával. Ez a hagyomány válik a kisajátított és túlhajszolt nemzeti jelképek és az erőltetett hagyományőrzés ellenpontjává. A „Csokonai / Vitéz Mihály Összes”-től (57.) eljutunk József Attilán át („semmi ágán / lógó / flakon”, [5.]; „ha majd minden kisbalázsnak / bealszik / a mamája” [62.]) Nagy Lászlóig („úgy hiszem / fogamban tartva / átviszem”, [53.]), de Pilinszkynek is jut egy sor („alvó / szegek a homokon”, [50.]), majd kiderül, hogy „legszebb vers a parti nagy” (51.), és egy Belmondo-sláger is felcsendül: „egy / belmondó szám ment éppen és / pont a lesz volt van most / vitt magával pedig amúgy / nem vagyok egy fan” (56.).

Legutóbbi verseskötetéhez, A Trabantfejű Nőhöz képest mindenképpen egységesebb anyagról beszélhetünk. Az ezt is elben kevesebb a szerepvers és a stiláris játékosság, inkább azt látjuk, a szerző olyan markáns hangot talált, amely – ha nem is folytatható a végtelenségig – alkalmas arra, hogy egy egész köteten át kitartson, valamint új híveket nyerjen meg a magyar kortárs költészet és a gyakorolt szólásszabadság ügyének.

Könnyű felvenni a kötet ritmusát; minden versét ugyanazzal a stratégiával olvassuk. A mondókaszerű, szókimondó, didaktikus stílus korlátozza az értelmezés lehetőségeit. Kevésen múlik, hogy a hasonló szerkezetű, hangvételű és témájú versekből álló kötet ne legyen egyhangú. Ritka, hogy a költő ismétli önmagát, néha azonban előkerül egy-egy (el)használt forma, ellőtt vicc, már kijátszott rím: „viszem a régen / kihízott nacim / viszem a kelet-német / származású macim” (57.); „ma hét- / pecsétes tesi- / naci / ma egy lógó / belű / maci” (27.) (Kiemelések tőlem: V.E.).

A kötet mikor című, nyolc oldalas, egymondatos záróverse olyan utópisztikus Magyarországot vázol fel, amelyben „majd nem lesz veszélyben a / visszaszólás / szabadsága”, „nem lesz mit a magunk / ocsmányságán / szépíteni”, „nem a tartózkodá- / sunkkal fogunk / tüntetni”, „nem lesz lezárva a / szabad sajtó / útja”, és „nem kell dalolni a / sár helyett az / azúrról” (62-69.). Mindezt a lehető legnagyobb szkepszissel – mégis úgy tűnik, Erdős Virág minden rendelkezésére álló eszközzel ilyen kor elérésén dolgozik.