„…azt elmondhatjátok, hogy mi történt veletek, és az ember ott kezdődik, hogy története van.” (Sándor Iván: A futár)

Kőrösi Zoltán legújabb kötetének borítójánál talán csak furcsa címe hívogatóbb. Hívogató, ha szeretjük a figyelemfelkeltően megütköztető dolgokat. Mi a csuda az a szívlekvár, a szív és a lekvár, így, együtt? Kézben tartva a kötetet, a borítón szemfülesen észrevehetjük a befőttesüveget a romos lakásbelső ablakában – remek, a lekvár megvan; de hol a szív? Olvasás után természetesen nyilvánvalóvá válik, hogy a borító több fő motívumot felelevenít a regényből (a nagyanyáink piros fazekában gőzölgő leves, a fiatal fiú, kezében egy matrjoska-babával); legfontosabb eleme azonban mégis a háttér: az üres, elhagyott és elfeledett tér, az emlékek, az emlékezés tere. Az pedig, hogy az üres tér hogyan rendeződik be, hogyan kapnak helyet benne az emlékek és a történetek – illetve milyen következményekkel –, a kötet egyik, ha nem a legfontosabb kérdése.

Az első oldalakon harmadik Magyar Sándor, a regény történetmesélője becsenget fiához, negyedik Magyar Sándorhoz: „Mint amikor kavicsot dobnak a mozdulatlan, zöldülni kezdő vízbe […] Nem is egy kavicsot, de mindjárt egy maréknyi fehér követ, s aztán többet is, dobálóznak végeérhetetlenül, ökölnyi féltéglákat, vaskos szikladarabokat, összekavarodnak a hullámok. Csakis a Papa tudta így nyomni azt a nyomorult gombot, csakis ő.” A Papa rögtön két fontos regényelemet is magával hoz: a hóna alatt a fél városon (kerékpáron, szabadkézben!) átcipelt, riadtan pislogó tyúkot; és mesét, temérdek mesét. Kőrösi Zoltán több interjúban nyilatkozta, hogy értelmezésében a regényírás udvariassági gesztus, mellyel az író tulajdonképpen bekopogtat az olvasóhoz egy történettel. Ebben a kontextusban a nagyapa pontosan ugyanezt teszi – ha nem is udvariasan, inkább ellentmondást nem tűrően –, becsönget a fiához (egyúttal az olvasóhoz) és történeteket hoz (az olvasónak is). Tette pedig finoman szólva felkavarja az állóvizet a család életében. A kérdés persze az, hogy az olvasó számára ugyanilyen felforgatóak lesznek-e a történetek.

A regény kerettörténete szerint az unoka, ötödik Magyar Sándor igencsak visszamaradt a növésben, apró termete miatt pedig a tornasor végére került. A nagyapa előáll a kézenfekvő megoldással, majd beszélget vele, attól biztosan nőni kezd: „Aki az életről hall, az nem maradhat változatlan, ezt mindenki tudja. És ha megfelelő történeteket mondok el neki, majd meglátjátok, nőni fog az a gyerek.” Nagyapa pedig nem mást mesél, mint családja történetét, de abból sem az egyszerű fajtát, hiszen harmadik Magyar Sándor mind az öt történetben más hátteret, más lehetséges múltat költ magának. Meséiben a Hortobágyra kitelepített családtól kezdve az állami gondozáson át egészen a szerb származású sertéskereskedő felmenőig számtalan élet-variáció elhangzik; hiszen, ahogy a Papa mondja: „Kicsi fiam, nálunk itt a mese az egyetlen valóság. Vagy ha nem is valóság, de a méltó élet.”

A fülszöveg által történelmi családregényként aposztrofált kötet illeszkedik Kőrösi korábbi családtörténeteket felvonultató munkáinak sorába, ám sokkal összetettebb szerkesztési elvvel bír. A kerettörténet mellett, melyben a nagyapa mesével növeszti égimeszelővé unokáját, elkülöníthetők a Papa által elmondott mesék szálai. Ezek a mesék, vagy akárcsak mesekezdemények is dőlttel vannak szedve, így vizuálisan is elválnak a másik két száltól. A harmadik, a regény jelentős részét kitevő orosz történetszál Ludmillának és családjának sodró története, közel százötven évnyi elbeszélt regényidővel, melyre Luda így hivatkozik: „van valaki, akinek letartóztatták és börtönbe vetették az apját, a családban azt sem tudták, él vagy hal, s amikor kiderült, hogy megkegyelmeztek neki, még találkozniuk, látogatniuk is tilos volt. Közben meg a mostohaapját kitették a lakásukból, kínozták és bebörtönözték, nekik pedig társbérletbe kellett költözniük. Van valaki, aki a családjával átélte a háborút, éheztek, és nem is látta az anyját évekig. Valaki, akinek az öccsét aztán megölték, az édesanyja pedig öngyilkos lett.” A három történetszál fejezetenként váltja egymást, így pontosan e váltakozás miatt lazul fel és bonyolódik egyszerre a regény szerkezete.

Regényében Kőrösi nem kevesebbre vállalkozik, mint a történetmesélés tétjének és hatalmának körüljárására. Sándorkáról már volt szó: ő az, aki a nagyapja meséinek hatására kinövi az ikeás ágyat. Viszont fontos megemlíteni a szereplők dinamikájának szempontjából pontosan elhelyezett ellenkező végletet is: negyedik Magyar Sándort és feleségét, Sándorka szüleit, akik teljesen elzárkóznak a nagyapa történeteitől, nem akarják meghallgatni, és azt sem akarják, hogy a fiuk hallgassa. Ehhez a passzív, elzárkózó magatartáshoz kapcsolódik a regény motívumrendszerének szintjén az a bizonyos szárnyas, melyet a Papa hozott. A tyúkot kikötik a konyhaasztalhoz, az pedig szép lassan kisajátít magának egy szegletet a konyhából, olyannyira, hogy az anya már rá sem bír nézni. Funkcióját – hogy biztosítsa a megfelelő mennyiségű tojást – még véletlenül sem tölti be, csupán átható szaggal tölti be a konyhát, és piszokkal színezi el a padlót. Kezdeni kellett volna vele valamit, de sem az apa, sem az anya nem nyúl hozzá, ekkor is passzívak. A tyúk ebben a kontextusban pontosan olyan, mint a feldolgozatlan közös múlt, mint a nagyapa letiltott meséi, a szereplők inkább kikerülik, minthogy megbirkózzanak vele. Papa és Luda összefogása és gyakorlatiassága szükséges ahhoz, hogy megoldják a tyúk-válságot, és egyúttal Sándorka baját is – a tyúkból levest, a szívéből pedig (ahogy Luda nevezi) lekvárt készítenek, melyek elfogyasztásával Sándorka újból normális méretűvé zsugorodik.

Noha a regény tagadhatatlanul súlyos kérdésekkel, tragikus életutakkal foglalkozik, mégis, mindezek lebilincselő tolmácsolása mellett legmegkapóbb eleme az utánozhatatlanul ironikus, többször groteszk humor, mely Kőrösi munkáját Örkény István vagy Jaroslav Hašek örökösei közé helyezi. A jellemzően kelet-európai szerencsétlenkedés és az ebből eredő groteszk szituációk legtöbbször a nagyapa személyéhez kötődnek. A regény csúcspontján például félrészeg Mikulásként, zsíros szakállal, kolbászt felböfögve és az elmaradhatatlan Robusta Budapest márkájú biciklin begurulva sokkolja a gyerekeket „ünnepi” beszédével fia munkahelyén.

A regényben egymás mellé kerülő Magyar Sándor-történetek (nem elhanyagolható az irónia abban sem, hogy a regény magyar szálában mindenki Magyar) és a történetekkel szemben tükörként állított élet, Luda élete önmagukban is megállják a helyüket, egymás mellett azonban más fénytörésbe kerülnek. Éppen, mint egy fotómozaik, melyen minden kép rendelkezik önálló jelentéssel; de ha kicsit távolabb lépünk és máshogy fókuszálunk, új, teljes kép rajzolódik ki a sok apró fotóból. Kőrösi Zoltán regényében pontosan ezen az elven találkozhatunk kis történetekkel, történetváltozatokkal, századokat átszelő családtörténettel, melyek együtt, egymás mellett, tipikus és kevésbé tipikus sorsaikkal Kelet-Európa múltjának és jelenének érvényes és olvasásra határozottan érdemes történet-mozaikját adják.