Turi Tímea a Szív-tárcák megszólalási lehetőségeiről szóló írásában a következő kijelentést teszi Darvasi 2003-as (a szerzői műfajmegjelölés szerint dzsessznovellákat, elbeszéléseket, tárcákat tartalmazó) munkája kapcsán: „az Összegyűjtött szerelmeim című kötet a mai napig a legutolsó Szív Ernő név alatt publikált könyv.” (Turi Tímea, „Tárca, vonal, irodalom – A tárca megszólalási lehetőségei Szív Ernő három kötetében” in Thomka Beáta [szerk.], Befejezetlen könyv, Budapest, Kijárat Kiadó, 2012, 178.). A megállapítás nem vesztette érvényét, ugyanis az új Szív-kötet, az Ez egy ilyen csúcs borítóján az eddigiektől (A vonal alatt [1994], Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt [1997], Összegyűjtött szerelmeim [2003]) eltérően nem az Élet és Irodalom és a Délmagyarország publicistájának, hanem az alteregót csaknem huszonöt éve éltető Darvasi Lászlónak a neve szerepel. Az eltávolító gesztus oka, hogy a szerzői azonosság, a kettős (szép- és tárcaírói) identitás kérdését pályája során számos alkalommal és formában problematizáló Darvasi A nagy Szív Ernő-füzetben egy külső pozíciót elfoglaló elbeszélőt alkalmazva ír doppelgängerének és Szív alakmásainak (a krónikásnak, a nyomozónak, a kincsvadásznak) térben-időben tett utazásairól. A Berlinben, New Yorkban, Párizsban, Szegeden vagy „a kérges szívű hearttowni lakosok” (247.) városában felbukkanó tárcaírót az elbeszélői közvetettség azonban nem gátolja abban, hogy utazásai közben – egymástól radikálisan különböző témákat érintve – érvényesítse hangját. Olvashatunk „keletnémet románcról”, a séta művészetéről, a világ megismerhetetlenségéről, nyugatos írói példaképekről, tengerparti futásról vagy vadnyugati nyomozásról. A minden eddiginél nagyobb lélegzetű tárcafüzéreket tartalmazó – Darvasi szavaival – „énregény” szereplőjeként Szív „hírül ad[ja], elmond[ja], kifecseg[i]” (206.) történeteit.

Darvasi a Szív-tárcákat magukba foglaló nagyobb szerkezet kiépítésére először a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonytban szereplő – az új kötetben is helyet kapó – A berlini fekete füzetben tett kísérletet. Az író ezt a konstrukciót alkalmazta a tematikus csomópontokhoz (gyász, javítás, szerencse) lazán kapcsolódó, egy-egy nagyvárosi couleur locale-t felvillantó berlini kék, francia fehér és New York-i piros füzetben, illetve A tenger-füzetként jegyzett írásban. A szerző kiselbeszéléseket dolgoz össze („Szív képeslaptörténeteknek nevezte ezeket a semmi kis sztorikat, anekdotamagnak is kevés esetkéket” [62.]), ír át teljesen oly módon, hogy közben reflektál a nagyforma integritásának lehetetlenségére, a történetegységek széttartására. Így vetődik fel az Ez egy ilyen csúcsban újra a Darvasi-recepcióban a kilencvenes évek elején központinak számító kérdés: a történetmondás, „nagyelbeszélés” problémája („roncsokkal kell beérnünk, amikor az életünk magyarázatát, lényegét helyezzük a közönség elé” [327.]; „nincsen nagy történet. Az élet kis dobozkákba lett bezsúfolva, a nagy utazóládák kora lejárt” [369.]).

A nagyobb történetívet kirajzoló füzetek közé (nem egyértelműen felfejthető kötetszerkesztési elvet követve) egy-egy rövid fejezet illeszkedik. Ilyen a Szív, a tehetségtelen, az Esti 60, a műfaji hagyományra reflektáló szöveg, A kis tárca meséje vagy a kötet címadó írása, s ilyen a felütésben helyet kapó (az Összegyűjtött szerelmeimben már közölt) A Por és Hamu Restaurantban is. Utóbbi írás egyes részletei (a kis mellű pincérlány, a nyár utolsó napján járt tánc, Doktor Feketefekete) és a későbbiekben megjelenő szövegelemek (a diszkóhajó, a mézsügér) alkotják a kötet laza szövésű motívumhálóját. Az Ez egy ilyen csúcs fejezetei, a kisebb történetek, illetve Szív tárcakezdeményei, gondolatkísérletei között olyasfajta kvázi egységesség teremtődik, amely leginkább a kronológiai, topikus és tematikus össze nem illést a végletekig hajszoló A New York-i piros füzetben érhető tetten („Jól figyeljen, Szív! Én harcoltam már a függetlenségi háborúban, 1776-ban, továbbá 1862-ben a véres polgárháborúban, majd 1918-ban az első világháborúban, és 1944-ben a D-dayen is ott tapicskoltam a véres normandiai homokban (…) Mit szól ehhez? – Első hallásra soknak tűnik” [294.]). A különálló történeteket összefércelő szerkesztési eljárás a tipikus szívi beszédmóddal áll összefüggésben: a tárcaíró közléskényszeréből fakadó, csapongó csevegéssel („afféle történetgyűjtő, ilyen újraíró, akit nem érdekel, igaz-e a dolog, vagy nem. Beszélnie kell a dolgokról, mert ha nem tehetné, tán még bele is halna” [207.]), a túlírtsággal, az asszociativitáson alapuló történetmondással. Az elbeszélések során Szív igyekszik megvalósítani – soha be nem teljesülő – írói programját: mindenhez közel kerülni, az élet apró részecskéiből nyerni ki a totalitást, az epikai teljességet.

Darvasi kötetének bravúros cselekményszövéssel, dús fantáziával megírt darabjai (például: „az ölemben meleget éreztem. Mint amikor egy bolond kisfiú lekváros palacsintát majszol a köldököm fölött.” [6.]) mind nyelvileg, mind gondolatilag finoman kimunkáltak. A tárcafüzéreknek ugyanakkor részei a nemegyszer modorosságba hajló, kimódolt szólamok is. Ilyenek a kötet címére utaló (öniróniával kellőképpen ellenpontozott) sorok: „nagyon sok minden van rád bízva. Például az ember fölvesz egy levelet a földről, és így szól hozzá, oké, öreg, ennyi volt, de azért a fa tud rólad. És hálás neked mindenért. Érted, levél? Vagy, nézzünk ezzel is szembe, talán már elfelejtett. Amikor elváltál az egyik ágától, nyomban elfelejtett, levél. – Szív elfintorodott. – Na, nekem ilyen csúcsaim vannak” (377.). A tárcafüzérek tehát túlzón, ám saját mértéktelenségükre, tökéletlenségükre érzékenyen, pontosan reflektálva rajzolják fel előttünk a Szív Ernő-művek csúcsait.