Dragomán György harmadik regényének megjelenését komoly várakozás övezte mind a szakma, mind pedig az olvasóközönség részéről, ami talán nem kis részben a kilenc évvel korábbi opusz, A fehér király sikerének köszönhető. Az új regény több tekintetben is hasonlít az előzőhöz: mindkettő egy fiktív, nevén nem nevezett, de felismerhető Erdélyben játszódik, mindkettőnek egy-egy kamaszgyerek az elbeszélőfőhőse, mindkét történetben találhatók csodás elemek.

Természetesen a különbségek sokkal hangsúlyosabbak: míg A fehér király cselekménye még a Ceauşescu-rezsim idején, a Máglyáé már a diktatúra bukása után játszódik; az előbbi műben egy tizenegy éves kisfiú, Dzsáta, az utóbbiban a tizenhárom éves Emma a narrátor (bár itt jegyezném meg, hogy bennem a legtöbb szava, gesztusa, tette egy két-három évvel idősebb nagylány képét idézte fel), az egyik könyv a szabadság hiányáról szól, a másik arról, hogy miként tanul meg élni meglévő szabadságával az egyén és a közösség.

A legfontosabb különbséget mégis abban látom, hogy a Máglya stílusa jóval kimunkáltabb, egyénibb és érzékletesebb, mint az író korábbi műveiben. Ez a prózanyelv aprólékos, szinte a végletekig részletező leírásokra épül: tárgyak, anyagok, természeti jelenségek, növények, mozdulatok és hangok plasztikus, érzéki megjelenítésére. (Szerencsés egybeesés, hogy Dragomán a jelek szerint olyan – akár szakmainak is nevezhető – érzékenységre tett szert az évek során, mely a kamaszok sajátja: friss, automatizmusoktól és előítéletektől mentes tekintet, gyermeki naivitás nélkül.)

Maga a szűk értelemben vett szüzsé nem túl szövevényes: Emmát, akinek szülei autóbalesetben meghaltak, fél év elteltével magával viszi addig sosem látott nagyanyja az árvaházból. Új otthonában különös, új szabályokkal szembesül, az új iskolában pedig azzal, hogy már az első pillanattól vannak, akik jó barátként, mások viszont esküdt ellenségként tekintenek rá, köszönhetően a szüleihez, nagyszüleihez kapcsolódó hol pozitív, hol negatív irányban elfogult véleményeknek. Egyesek ugyanis besúgónak, mások viszont a haza hősének tartják Emma vitatott körülmények között elhunyt nagyapját. A könyvtárosnő, Emma anyjának egykori legjobb barátnője például rajong a kislányért, padtársa, Krisztina viszont rajta akarja számon kérni ikertestvére, Réka halálát, akivel a forradalom napjaiban a tüntetőkbe lőtt sortűz végzett.

A negyvenkét, szinte külön-külön is olvasható fejezetben szó esik még arról, hogy apjától kiváló rajztehetséget, anyjától pedig a tájfutáshoz szükséges készségeket örökölte Emma, és ami ennél jóval lényegesebbnek tűnik, olyan tulajdonságokat is, mint a bátorság és az önfejű makacsság. Szó esik az első naiv szerelemről és az azt követő csalódásról, majd a komolyabb, viszonzásra találó érzelmekről. Arról, hogy egy meglehetősen zárkózott és koravén tizenéves, akinek az iskolában inkább csak bajtársai, mint barátnői vannak, hogy kerül egyre szorosabb, mélyebb és összetettebb kapcsolatba nagyanyjával, akit a fél város bolondnak vél, mint ahogy egy időben valóban elmeszanatóriumban is töltött pár hónapot.

Itt emelném ki a Máglya egyik legnagyobb erényeként, hogy valójában nem egyszólamú narrációval van dolgunk, hiszen az unoka monológját nyolc alkalommal szakítja meg a nagymama vallomásos beszédfolyama, melyet egyes szám második személyben mond el, hogy a kislány (és az olvasó) jobban beleélhesse magát a múlt eseményeibe. A hosszabb megszakításokkal előadott – ennélfogva a feszültséget folyamatosan fenntartó – történet súlyos családi titkokat leplez le, ugyanakkor rávilágít olyan összefüggésekre, melyek lehetővé teszik, hogy Emma ne csak a nyers igazságnak kerüljön birtokába, hanem éretté, empatikussá és belátóvá is váljon.

A regény ifjú hősnőjének tehát nem csupán saját, személyes traumájával kell megbirkóznia, hanem a felmenői által elkövetett – vagy akár el sem követett – bűnökkel, tévedésekkel, gyengeségekkel; mi több, közvetve egy egész generáció sorskérdése az ő gyermeki vállait nyomja. Mit választ: a felejtést, a bosszút vagy a megbocsátást. Emmának azért kell a regény végére – némileg erőltetett menetben, mindössze egy esztendő alatt – „felnőnie”, hogy átláthassa, megérthesse és meg is válaszolja ezt a dilemmát.

Az eddigiekből úgy tűnhet, ízig-vérig realista, szikár és komor közép-kelet-európai regénnyel van dolgunk, holott a Máglya – nyilván nem véletlen az áthallás – csupa-csupa mágia. Mágikus realizmus ez a javából, hiszen nemcsak a boszorkányos nagymama tanítja naponta új fortélyokra, babonákra és varázslatokra a fogékony kamaszlányt, hanem a halott nagyapa is úgy jár-kel a lakásban, mint Melchiades árnya a Buendíák között. Jelzésértékű, hogy a cselekményvezetés stratégiailag fontos pontjain mindig felbukkanó és olyankor számottevő segítséget nyújtó nagypapát aznap látja utoljára Emma, amikor a korábban titkos tömegsírba temetett áldozatok végre méltó nyughelyet kapnak.

Ősi rítusok, népi hiedelmek keverednek itt a gyermeki fantázia izgalmas, kiszámíthatatlan képzeteivel, mégis mindez valóságosnak, hovatovább természetesnek és magától értetődőnek tűnik: a fog alakú kavics harap, a zöld dióra karcolt csukott szemek felpattannak, a gyémánt nyakék tekergő gyík lesz, az agyagból gyúrt gólem életre kel. Az életben maradás záloga – legalábbis a nagymama tanítása szerint – a szükséges praktikák és alkalmas technikák ismerete, legyen bár szó arról, hogy hogyan kell jó szilvalekvárt főzni, vagy arról, hogy miként kell a rossz álmokat kivasalni a lepedőből.

Dragomán regényében ez a fajta mitikus-mágikus jelleg legtöbbször meghatározott, variatív formában ismétlődő motívumokhoz kapcsolódik: ilyen például a vér, a róka, a liszt, a gyík, a homok, vagy a hangyák. Most részletesebben csak a két utóbbiról.

A homok, méghozzá rendszerint hideg homok („alvó szegek a jéghideg homokban”) mindig a fájdalomhoz, szenvedéshez kapcsolódik a szövegben: a nagypapa naphosszat egy bőröndnyi homokban kotorászik cserépdarabok után kutatva az elmegyógyintézet udvarán; Krisztina homokot szór Emma szemébe és hajába (a homokszemek utóbb tetvekké változnak), tornaórán pedig büntetésből homokzsákkal a hátukon futtatja a két lányt a tanár. A homok megszámlálhatatlan, a fájdalom mértéke pedig nem mérhető – nem érdemes összehasonlítgatni, kinek a fájdalma nagyobb: azé, aki a szüleit, vagy azé, aki az ikertestvérét veszítette el.

Hangyák tagolják – csillag, vagy kis vonalka helyett – a fejezeteken belül a szöveget, de ennél árulkodóbb, hogy egy alkalommal Emma eltemeti a hangyákkal lepett madártetemet, és helyette cukrot szór a rovaroknak, majd pedig, mikor nagyanyja forró vízzel akarja leönteni a hangyabolyt, megmenti az állatokat, akik „hálából” később összeállítanak számára egy miszlikbe aprított, rendkívül fontos iratot. A jelenet – ahogy a hangyasereg összegyűjti és elrendezi a papírfecniket – első olvasásra túlságosan népmesei elemnek hat, oda nem illő részletnek tűnhet, egészen addig, amíg bele nem gondolunk, hogy a hangya elsősorban közösségi lény. Annak a bizonyos foncsikává tépett papírosnak az olvashatóvá tétele éppen azért olyan égetően fontos, hogy feltárható, és ezáltal lezárható legyen a múlt. A továbblépéshez elengedhetetlen az igazság ismerete, de ez a közösség közös igaza kell, hogy legyen, nem pedig a hatalmon lévő kevesek érdekek formálta magánigazsága.

Dragomán György szinte mindvégig egyenletes és magas színvonalon görgeti a közel ötszáz oldalt kitevő, finom, érzékeny és pontos mondatokba öntött történetet, csak olykor-olykor torkollik a cselekmény filmes klisékre emlékeztető jelenetekbe, épp’ csak egy fokkal drámaibbak a narratív tetőpontok a kelleténél.

Hajszál híján hibátlan kortárs regényt vehet kezébe az olvasó.