Túl lehet-e élni egy turnét a középkori Magyarországon?

Fehér Béla: Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett

Toroczkay András

Veszélyes hely a XIII. századi Magyarország! – Fehér Béla Miriam Rosenblum és a Kozma-kvintett című könyvét Toroczkay András ajánlja.

Toroczkay András írásai a Jelenkor folyóiratban>


Amióta Fehér Béla abbahagyta az írást a társadalom megosztottságára hivatkozva, ha jól számolom, három regénye jelent meg. Ebből kettő a Magvetőnél, egy pedig a Kortársnál. Jól tette, hogy folytatta, habár a társadalom semmi jelét nem mutatja annak, hogy a szekértáborokat fel kívánná számolni, hogy tagjaik legalább méltósággal próbálnának egymás mellett élni. És a magyar irodalmi élet sem nagyon vesz tudomást Fehér regényeiről.

Ez sok szempontból szomorú, de mindezektől függetlenül a művek elkészülnek, és már ennek is lehet felhőtlenül örülni, merthogy az író hozza a tőle megszokott színvonalat, és könyvei mindenféle felhajtástól mentesen utat találnak a beavatottakhoz.

Az író ezúttal a XIII. századba helyezte történetét. Látszólag bámulatosan könnyen megy ez neki, habár mindez nyilvánvalóan nagy munka és tudás eredménye. Ugyanolyan természetességgel mozgatja és beszélteti figuráit a reformkorban (Kossuth-kifli), mint a századelőn (Fültől fülig), napjainkban (Filkó), az ötvenes években (Zöldvendéglő) vagy éppenséggel Rákóczi fejedelem idejében (Triptichon, Törökméz). Persze, a természetesség nem a legjobb szó, mert ahogy valaki az interneten megjegyezte, Fehér történelmi regényt és annak a paródiáját írja egyszerre. Már a fejezetcímek közt számos korfestő, zamatos nyelvi csemegét találunk. Úgymint: A véres kard Rekettyére érkezik, Varasd kifüstölése, Jutaújvár pusztulása, Divatba jön a szaténkendő és a solymászharisnya vagy a Rigóvári meghívás karóbahúzásra. A parodisztikus történelmi címek mellett meg találunk olyat is, hogy: Testnedvek és csillagok, ami meg igazi mai kortárs verseskötetcím. 

Fehér Béla új regényében régi témái kerülnek elő, vagyis a hatalom és a művészet, azok értelmetlensége, és ami újdonság: ezek párhuzamba állítása. Mindkettőt az elérhetetlen, kielégíthetetlen vágyak mozgatják, és a történelmi távlat mindkettőre az irónia leplét borítja. Ahogy a hatalom, úgy a zenészélet is harc, és egy kvintett esetében aztán főleg az: ha nem is mindig „pártütés, árulás és gyilok”, de a kompromisszumok és a vágyak, egók harmonizálásán múlik a siker és boldogság. Nehéz mindezt nem egyfajta csavaros, álomszerű ars poeticaként olvasni. 

De ki az a Miriam Rosenblum, és kik alkotják a Kozma-kvintettet? Előbbi, a „megelevenedett álom”, Anjou Izabella nevelője, akivel Kun László eljegyzésén ismerkedik meg az eseményen zenélő brigád, és akibe a zenekarból többen halálosan szerelmesek lesznek (rajtuk kívül még Kézai Simon szívét is elrabolja a zsidó szépség). A zenekar tagjai: a krónikásunk, egy bizonyos C., vagyis Cuppán, aki amúgy pék (ez a mesterség visszatérő elem Fehérnél, lásd még péklapát a Zöldvendéglőben), zenész és írástudó. A zenekar dobosa Lebejk („Nem mondanám piperkőcnek, de azért szeretett öltözködni”), aztán ott van lira da bracción Hadacsu, aki bősz természetű kumán, habár ő ezt tagadja („Oszloplábai mázsás hordótestet cipeltek”). A csapatot erősíti még az elbeszélő rokona, Bese, aki nem teljesen épeszű, de a kígyó formájú tenor cornettón verhetetlen. És velük van még egy medve is (az egyik fejezet sokat sejtető címe: „Leharapott kar az ajtó előtt”), akit mindenki szeret (legjobban Bese), és még a zenekar névadója, vezetője, Szederjes fia Kozma sem tudja lebeszélni őket a veszélyes útitársról. Kozma mellesleg amatőr zenésznek számít, mivel egy papírmalomban dolgozik, de: „Amihez nyúlt, muzsikált. Muzsika volt, ahogy járt, ahogy evett. Ahogy a bőrövét babrálta, de még az is, ahogy a sárzó gödör fölött ült a rúdon, jajgatva potyogtatott, közben valami vaskos könyvből görögül tanult. Úgy bánt a pomerrel, ahogy más a szavakat öltögeti.”

De nem csak a medve jelent veszélyt társulatunkra: vér, halál és fájdalom kíséri útjukat, amerre járnak. Veszélyes hely a XIII. századi Magyarország! Ugyanakkor nem csak az: jó zsíros pecsenyék (lacikonyha!), seftelések (solymászharisnya!), bujálkodás és muzsikaszó is. Az egyes zeneművek és az azokkal kapcsolatos konfliktusok, művészi dilemmák, sőt a zenélések frenetikus leírása után szinte dúdoljuk magunkban a soha meg nem született művek soha nem hallott dallamait, amik a regény fontos mellékszereplőivé válnak. Olyan címek röpködnek, mint a baljós Vesztükbe siető lábak, a kvintett első közös darabja, a Szentek távozása – bűnbocsánat öt hangra, a Három kötés tatár cérnával, a Szénán feküdni, szenvedve, vagy Röpül az úti por, a nagy sláger, a Kis virág, a nagy kedvenc Gyanús erények. (Erről eszünkbe juthat egy másik Fehér-regény, a Triptichon, ahol bizonyos Giardino da Storto képeinek címe hasonló komikumforrást jelentett: például az Ánusz-Vénusz megtréfálja a leskelődőket, az Adolf Hitler prédikál a frontra induló halaknak, a Három holt és három még holtabb váratlan találkozása)

A regény, mint a jó történelmi regények, szerencsére a jelennek íródott, korunkról szól, olykor egészen könnyen dekódolható eszmefuttatásokkal, mondásokkal: „aki királyi hivatalnokban bízik, nádra támaszkodik”, meg hogy „bajra visz, ha az uralkodó a kereszténység és a pogányság, vagyis kelet és nyugat között szédeleg”.

Fehér Béla regényeit többször kell elolvasni, mert szokni kell a nyelvi leleményeket és a karneváli zsúfoltságot. A csavaros, metaforikus, elsőre akár értelmetlennek tűnő, mágikus események hullámvasútján először csak a kapaszkodásra koncentrál az olvasó, de hát minden jó regényt többször kell elolvasni. Hajrá! 

2024-04-15 14:00:00