Egészen elviselhető tökéletesség

Vincenzo Latronico: A tökéletesség

Veszprémi Szilveszter

„Erre a világra vagyunk kénytelenek reflektálni” – Vincenzo Latronico A tökéletesség című könyvét Veszprémi Szilveszter ajánlja.

Veszprémi Szilveszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Pár évtizedenként el kell mesélni a kulturális migránsok történetét, és vissza kell olvasni magunkat a korábbi idők szövegeibe, hogy megértsük, a bizonytalanság mindennapi tapasztalataiból melyek a sajátjaink, melyeken osztozik az egész generációnk, illetve melyek lehetnek az első generációs értelmiségi élethelyzet állandónak bizonyuló kérdései, krízisei. Vincenzo Latronico A tökéletesség című kisregényében Georges Perec A dolgok című munkáját veszi elő. Nem csupán a mottóban és a köszönetnyilvánításban fejezi ki tiszteletét a klasszikus előtt, de személytelen, leltározó figyelmében, a fejezetek elrendezésében, a cselekmény alakulásában is Perec gondos munkájának újraírását látjuk. Nem kérdés, hogy eredeti műként beszéljünk-e róla, de arra érdemes választ adnunk, hogy milyen eredményekre juthat egy ennyire követő mű ötven évvel az eredeti könyv megjelenése után.

Anna és Tom fiatal olasz bevándorlókként élnek Berlinben, épp egy olyan enteriőr közepén, amelyet két életkezdő értelmiségi álmodhat magának. Míg Perec 1965-ös regényében Párizs vonzotta magához a kreatív és művészeti szakmák képviselőit, Latronico regényében Berlin körül szerveződik ez a fiatal, gyökértelen, világpolgár közösség, amelynek sűrűbb-ritkább hálózatába kapunk betekintést. A kapcsolódások óhatatlanul felületesek, így ábrázolásuk sem kidolgozott, inkább masszaként látjuk azokat, akikkel a szereplők kiállításokon találkoznak, kávézókban, házibulikban szórakoznak, a közösségi média és az angolszász közéleti és életmódcikkek tartalmáról vitatkoznak. Szerepük nem a szoros baráti viszonyok kialakulásában jelentős, hanem abban, hogy mintákat adjanak és ellenőrizhessék magukat: így viselkedik a huszonegyedik századi fiatal világpolgár Berlinben.

A regény szereplői maguk választották lakhelyül a várost, és ezzel együtt a regény címében nyilvánvalóan ironikusan és didaktikusan felcímkézett tökéletes berlini életet, de az első generációs értelmiségi életutak narratívái mentén mégsem tekinthetjük ezt igazi választásnak. A dél-európai világ beszűkültnek és élhetetlennek bizonyul számukra, az otthoni közeg gyanúsnak találja, hogy a kamaszkori számítógépezéseikből, honlaptervezésből és képszerkesztésből hogyan lesz biztos egzisztenciát nyújtó, mégis szabadúszó munkájuk, miközben az otthoni piac ízlésének kiszolgálása sem jelent kihívást számukra, és nem is ösztönzi őket tanulásra. Bár az elbeszélés első szám harmadik személyű, végtelenül empatikus a szereplőivel, hiszen náluk is pontosabban érti, hogy megéléseik és döntéseik rendszerszerűen következnek első generációs értelmiségi helyzetükből és globális valóságunk élhetetlenségéből, mi mégsem áldozatokat látunk.

Anna és Tom valójában nem a tökéletességet hajszolják, hanem élni igyekeznek. Otthonról hozott mintáik ebben a közegben működésképtelenek, a vágyott világpolgár élet a Guardian és a New York Times cikkeit olvasva is megvalósíthatatlannak tűnik. Keresik a nagy igazságokat, de már lekéstek ’68-ról vagy a berlini fal leomlásáról, „[a] legforradalmibb jövő, amit maguk előtt láttak, abból állt, hogy megvalósul a nemek közötti egyenlőség az igazgatótanácsokban, elterjednek az elektromos autók, a vegetarianizmus”. Az ő életük nagy kérdései már csak a fogyasztásuk köré szerveződhetnek: lehetnek-e világpolgárok, ha ők megtalálták a helyüket a hosszútávú monogámiában; kizárható-e a közösségi média kép- és véleményzaja a valóságuk tereiből; hogyan tarthatnának ellen annak a dzsentrifikációnak, amelyet valójában ők maguk is jelentenek; mit tehet valaki a migrációs válság közepén, ha minden csupán pótcselekvésnek tűnik?

Latronico, szintén Perec mintáját másolva, elnagyolt választ ad, sőt, életszerűtlen lehetőséget nyújt a szereplők számára, de legalább tudatja az olvasóval, hogy ezek sem vezetnek el a valódi megoldáshoz. A fülszöveggel és a kisregény magyarországi recepciójával ellentétben – különösen izgalmas, hogy a Magyar Nemzet (Nagy Koppány Zsolt) és a Jelen (Kormos Lili) szerzői ugyanabban a leegyszerűsítő és bölcselkedő stílusban reflektálnak a közösségi médiában megjent posztok mögött húzódó unalmas életre – a szürke valóság kontrasztjában nem önmagában a tartalomgyártás áll. Az Instagram-posztok is pusztán az ígért és vágyott élet jelei, a közösségi média Perec színes, tobzódó kirakatainak realizációi, amelyek mögött minden üresnek, kiüresedettnek bizonyul. A szereplőket nem a közösségi média idegeníti el a valóságuktól, hanem eredendően idegenek, a posztjaik mögött megbúvó valóság éppen úgy tettetésből és pózokból épül. Ezek a hősök kísérleteznek az értelmiségi szerepek érvényes feltöltésével, és félnek szembenézni azzal a sivársággal, amit a mindennapok rutinja jelenthet.

A tökéletesség nem mutat fel újdonságokat témájáról, nem jut igazán új tanulságokra Perec regényéhez képest, de aktualizálja kérdésfelvetéseit, és szembesít kortárs valóságunk élhetetlenségével. Túlságosan élő probléma ez már ahhoz, hogy botránykönyv születhessen róla – bármekkora is a vágyunk a blaszfémia után, bármennyire is szeretnénk, hogy a mi állításaink bizonyuljanak annak. Már minden elhangzott a túl drága albérleteink erkélyén borozva és a közösségi nyilvánosság kommentáradataiban, nekünk pedig bele kell nyugodnunk, hogy ebben a világban kell élnünk, erről kell olvassunk, és erre a világra vagyunk kénytelenek reflektálni.

 

 

2024-03-15 08:00:00