Voltak ezek az úgynevezett kilencvenes évek, és ezeknek az úgynevezett kilencvenes éveknek a klímája egyre kevésbé tűnt alkalmasnak az úgynevezett underground rock ’n’ rollra. Áthelyeződtek a hangsúlyok, okafogyottá váltak a lázadó gesztusok – shoppingolás közben hallgatnak a múzsák. A Karabély együttes ekkor indult, 1990-ben, épp a záróra pillanatában, a végső nagy pezsgés idején. Belefutottak a Napnap Fesztiválba, gondolom, az első pár Sziget Fesztiválba is, és onnantól fogva egy törpe minoritás szívügyévé váltak mint a harmadik köztársaság legvagányabb zenekara. Gyáni Levente gitározott és énekelt, Maurics András (1969–2011) basszuson játszott és vokálozott: ők alkották ketten a stabil magot, a dobosok pedig jöttek-mentek – közben doboltak is nyilván –, sőt még billentyűsük is volt időnként. A búcsúkoncertjüket a Bem Moziban adták 2007. szeptember 22-én. Készültek anyagaik, kazetták, cédék, és most itt a könyv, bő válogatás Gyáni Levente akkori és azóta készült dalszövegeiből.

A válogatás meglehetősen bőséges, összeáll belőlük egy derekas kötetre való anyag. S ha valaki bármiféle előismeret nélkül lapozgatni kezdi, azt fogja látni, hogy ezek a dalszövegek a bonyolultabbak közül valók. Gyáni ugyanis jókora löket szürrealizmussal keveri az iróniát: az erős képek, a szellemes rímpárok váratlan váltásokkal kapcsolódnak egymáshoz, mindezt pedig gyakorta megutaztatja az enjambement-ok hullámvasútjain. Itt van például a Taníts meg élni! refrénje, amely a Táltos utca című lemez nyitódala. Amikor a lemezen hallgatja az ember, egészen máshová esnek a hangsúlyok, az első sor például megszólításként hangzik, én legalábbis mindig így hallottam: „Taníts meg élni, Kékszakáll! / Villan a világtalan király”. Villan a világtalan király – ez egy kártyalap lesz, gondoltam. De nem, a kötetbeli közlés alapvetően átrendezi az egészet:

Taníts meg élni, kékszakáll villan, a világtalan király
lesben áll, de szívén át suhan egy álom, a szirénák
felsírnak, mert álmokban hisz az ember, s közben torta is
akad a konyhán tejszínes, az étlapot, legyen szíves!

Mindez persze továbbvezet ahhoz a kérdéshez, hogy mi a dalszöveg a zene nélkül, mennyire áll stabil lábakon, billegő bárszék-e vagy kényelmes fotel. Praktikusabban: érdemes-e dalszövegeket olvasni a dalok ismerete nélkül? Általánosan érvényes válasz persze nincs erre a kérdésre, ami viszont a Népszerű ajánlatokat illeti, a kötetben helyet kapó szövegek túlnyomó része jótáll magáért. Hol kaján, hol fanyar helyzetjelentések a kilencvenes és a duplanullás évekből:

Apró, kis boldogságaink negyven felett,
kazettára másolt évek, elárvult istenek,
a lépcsők alatt fecskendők s pár magányos koton,
a sarkon túl a szemedbe vág egymilliárd foton.
 

(Funky Jézus)

Érzékenység és rendszerkritika, egyszemélyes, folyamatos gerillaharc: Gyáni Levente a dalok jelzőkaróival tűzdelte végig a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedet. Korlenyomatnak lehetne mindezt nevezni, de óvatosan kell bánni az efféle címkékkel, hiszen – amint az a szövegek keltezéséből is világossá válik – szerzőnk nem adta föl a lopakodó rock ’n’ rollt; a Karabély megszűnését követően is folyamatosan születnek az újabb és újabb dalok, most éppen szólóban. Work in progress. És ez engem valahogy megnyugtat.