A harmadik híd nem krimi, nem szociográfia, nem generációs regény, bár egy kicsit mindegyik. Van benne gyilkosság és nyomozás, hősei többnyire hajléktalanok, elbeszélői pedig tűpontos és érzékletes képet rajzolnak a mai ötvenesek (lelki)világáról, létlehetőségeiről. Ám miként a debütáló műben, a Szentek hárfájában, úgy itt is csak játszik a műfajokkal a szerző; nem kötelezi el magát semmilyen merev forma mellett, s ezzel valamiféle levegősséget, üde kiszámíthatatlanságot kölcsönöz a szövegnek.

A narratív szerkezet összetett, de viszonylag könnyen átlátható: az alapszituáció egy osztálytalálkozó (az Árpádharagosra átkeresztelt) Békéscsabán – ennek közegében zajlik az az estétől késő délelőttig tartó beszélgetés, melynek során két egykori barát, Sugár Dénes és Nosztávszky Feri idézi fel eddigi életét, illetve néhány diákkori, közös élményt. A keretfejezetek elbeszélője Dénes (Deni), aki az első fejezetben tulajdonképpen a fontosabb szereplők bemutatását végzi el, az utolsóban pedig lényeges kiegészítésekkel, kommentárokkal látja el barátja történetét. A közbülső négy szövegegységet Noszta monológja alkotja, aki elmondja, miként lett kivándorló, majd hajléktalan, és hogyan tudott később visszailleszkedni a többségi társadalomba. Az emlékezés sajátos, szeszélyes logikája ugyan szétzilálja valamelyest a lineáris történetvezetést, de az asszociációk által motivált témaváltások, a megszakítások és sűrítések korántsem teszik követhetetlenné a cselekményszálak összeszövődését.

A harminc éve érettségizettek bankettje egyfajta ürügy vagy inkább írói lelemény, amely egyrészt hihetővé, életszerűvé teszi Nosztávszky életgyónásszerű szóáradatát, másrészt alkalmat ad a szerzőnek olyan frappáns jellemrajzokra, ügyes skiccekre, amelyek egészen plasztikussá teszik az olvasó számára a regényszereplőket. A mű egyik legsikerültebb részének tartom, ahogy Szilasi felvázolja a IV. A egykori (és tulajdonképpen ennyi idő elteltével is érvényesnek tűnő) belső viszonyait, a különböző klikkeket, szerelmi sokszögeket, érdekellentéteket és barátságokat.

A harmadik híd alapvetően azonban egy másik világról szól, nem a többé-kevésbé jól szituált vidéki polgárok, hanem a periférián, kitaszítottként élők világáról. Nyolc szegedi hajléktalan sorsát követhetjük végig 2010 januárjának egyetlen napjába sűrítve. Az események színtere nem az a mitikus-nosztalgikus Szeged, amelyet Darvasi László teremtett meg a Virágzabálókban; inkább Jáchym Topol Nővérem című regényének sötét tónusú, rideg és kaotikus Prágájával rokon. (Egyébiránt úgy vélem, a cseh író prózája több tekintetben is párhuzamba állítható Szilasiéval.) Nyers realizmus, naturalisztikus leírások jellemzik a szöveget, de semmi pátosz, semmi mesterséges dramatizálás. Az elbeszélői reflexió tárgyilagosan és hangsúlyosan igyekszik nyomatékosítani az olvasóban, hogy a hajléktalanság is csak egy életforma a sok közül. A nyomor és a kiszolgáltatottság mellett más aspektusai is megjelennek ennek a létmódnak: a szabadság, a társadalmi konvenciók kötöttségeitől való függetlenség, valamint a szembesülés lehetősége a sallangoktól mentes valósággal. Ez a megközelítés lehetővé teszi a befogadó számára is, hogy ne valamilyen távolságtartó vagy tragizáló attitűddel közelítsen az olvasottakhoz, hanem esetleges előítéleteit, berögzüléseit félretéve, valódi nyitottsággal és empátiával.

A csapatnyi fedélnélküli élén bizonyos Robot áll, aki nemcsak arra képes, hogy kidolgozza az életben maradásukhoz szükséges stratégiát, hanem arra is, hogy legalább a törmelékeit megőrizze magában az önbecsülésnek és az emberi méltóságnak. Egykor a középiskola kedvence és a két narrátor-főhős osztálytársa volt, civil nevén Foghorn Péter. Nosztávszky Feri akkor találkozik vele, mikor Kanadából hazatérve, válás után, az alkoholizmus határán nem akar hazaköltözni szüleihez, hanem Szegeden próbálja összeszedni magát, sikertelenül. Így kerül be Robot bandájába, Új Fiú néven.

Foghorn az, akit még az iskolaévek alatt Noszta megkér egy házibulin, szeretkezzen helyette az osztály legszebb nőjével, Zsarnótzay Margittal, mivel úgy érzi, neki esélye sem lenne a lánynál. Kérése – akkor úgy tűnik – meghallgatásra talál, de évekkel később Foghorn bevallja, hogy nem történt végül semmi közte és Margit között, nem volt képes betartani az ígéretét. Ekkor, ennek a beismerésnek a kapcsán hangzanak el a következő mondatok:

„[…]vannak helyzetek, amikor meg kellene tennünk, az lenne a dolgunk, hogy megtegyünk valamit valaki más helyett. Nekünk kell megtennünk, mert az a másik nem akarja, nem meri, nem tudja, nem elég erős hozzá, elmaradna valami jó, vagy valami igazán nagy rossz kerekedne belőle, ha ő maga csinálná meg. Meg kell tennünk helyette, neki.”

Mégis, Noszta – csalódottságát és sértettségét leküzdve – éppen ekkor döbben rá arra, hogy nem is lett volna értelme; hogy épp úgy nem szerezhette meg Foghorn a lányt helyette, mint ahogy ő sem mentheti meg egyetlen hajléktalan barátját sem az utca nyomorától vagy a haláltól, hiszen nem az ő sorsa, nem az ő élete. A következő oldalon pedig már azt olvashatjuk, hogy „végeredményben senki nem tehet meg senki helyett semmit. Neki? Helyette? Nincsen ilyen.”

Innen nézve viszont egészen más fénytörésbe kerül az is, mikor Robot, akinek valóban komoly indítéka lenne arra, hogy megöljön egy Barták Gábor nevű önkormányzati képviselőt, felkéri Damon Strahlt, a nyomozót, hogy segítsen neki, sőt, meggyőzi arról, hogy bizonyos okok miatt tulajdonképpen neki, a nyomozótisztnek kellene megölnie azt a férfit, csakhogy ennek ellenére ő átvállalja a feladatot, és hajlandó megölni helyette, neki…

Hogy végül melyikük követi el a gyilkosságot, azt nem illik elárulnom. Mindenesetre ez a különös elbeszéléstechnikai játék, amely oda-vissza hintáztatja a döntések és tettek nyomában járó mindenkori felelősséget, vagyis úgy tesz, mintha át lehetne ruházni másra akár a bűnt, akár a szenvedést, akár a megmenekülést vagy bármi mást, valójában éppen ennek az áthárításnak a lehetetlenségét hivatott bizonyítani.

Paradox, igaz, akár a regény címe, hiszen Szegeden két híd van, nincs harmadik. Holott a fikció terében mégiscsak felépül, s nehéz nem metaforikus jelentést tulajdonítani neki. A híd összeköt két partot, dolgot, amelyek közt távolság van. Nem tudja megszüntetni, felszámolni ezt a távolságot, nem teremt azonosságot, de kapcsolatot igen. Mint ahogy a másik élete sosem lesz az én életem, de ettől még van, lehet közünk egymáshoz. A hajléktalanhoz, a gyilkoshoz, a „szocmunkihoz”, az apámhoz. Erről (is) szól Szilasi László fontos és izgalmas regénye.