Egyéne válogatja, de belőlem mindig is szimpátiát vált ki az, amikor egy zenetudós egyben gyakorló muzsikus is, vagy megfordítva a képletet, egy zenész ötvözi gyakorlati munkásságát a tudományos igényességgel. Ilyen volt a 2014-ben elhunyt angol karmester, csembalista és muzikológus, Christopher Hogwood is. Neve ismerősen csenghet a zenészek, különösen a historikus előadásmód (angolul: historically informed performance, magyarul: történetileg tájékozott előadás) kedvelői körében, már csak az Early Music Consort és az Academy of Ancient Music megalapítása miatt is. Hogwood 15 éven át volt a bostoni Händel és Haydn Társaság művészeti vezetője, számos Händel-operát és -oratóriumot vezényelt élete során, valamint lemezre vette Händel több billentyűs művét, ami mind azt tanúsítja, hogy a könyv írójának személyében a tudományos megbízhatóság az életmű belső ismeretével párosult. Bevonódottsága miatt az elfogultság vádja ugyan felmerülhetne – amit csupán azért vetek fel, mert maga a szerző is taglalja, milyen erőteljesen van jelen a Händel-kultusz (lásd a könyv első mondatát) –, ám az olvasás során a részrehajlás nemigen érhető tetten, így e vád alól fel is menthetjük a szerzőt, és az objektivitás – már amennyire létező – boldog tudatával vethetjük bele magunkat az olvasásba.

A kötet ismertetése előtt hadd fejezzem ki, milyen örvendetes, hogy az elmúlt években újabb és újabb zeneszerzőkről szóló életrajzok jelentek meg a magyar könyvpiacon, ezzel is pótolva némileg azt a hiányt, amelyet az elmúlt évtizedekben halmozott fel a hazai zenei könyvkiadás. Händel kapcsán sem jobb a helyzet. Barna István 1972-ben megjelent, külföldi szakirodalmon alapuló publikációja (Georg Friedrich Händel életének krónikája) meglehetősen alapos, ám kétségkívül már nem friss irodalom. Mérföldkő és egyúttal referenciapont a Grove monográfiák sorozaton belül 1987-ben kiadott, Winton Dean és Anthony Hicks által írt Händel kötet. (Az angol eredetit 1982-ben publikálták.) A Grove-lexikon a zenetudósok bibliája, így a lexikonszócikkekből készült monográfiák a tudományosság és megbízhatóság legmagasabb szintjén állnak. Azóta azonban tudomásom szerint magyar nyelvű életrajz nem jelent meg a komponistáról, így időszerű volt egy újabb, szakmailag is magas igényű kiadvány.

Hogwood Händel-könyve angol nyelven 1984-ben jelent meg először, melyet a szerző 2007-ben revideált, és a Rózsavölgyi és Társa által idén kiadott kötet alapját már ez a kiadás képezte. A Dean–Hicks-monográfia és a revideált Hogwood-könyv között bő két évtized telt el, ami elegendő volt ahhoz, hogy új források bevonásával új megvilágításba kerüljenek bizonyos események vagy művek. Az ilyen felfedezések időnként árnyalják, máskor pedig radikális újraértékelésre késztethetik a szakmát. Esetünkben a máig tartó kutatásoknak köszönhetően a Händelről és életművéről alkotott kép folyamatosan finomodik. Szépen fejezi ezt ki maga a szerző a revideált kiadáshoz írt Előszóban: „Úgy tűnik, amiért a múlt században imádkoztunk, annak végre eljött az ideje: ma már sokkal inkább elismerjük Händel operai géniuszát, mint 1984-ben, s ez számos véleményt megváltoztatott, beleértve az enyémet is.” A szerző az Utószóban külön összefoglalja az 1985 óta eltelt eseményeket, ami rendkívül hasznos, ha valaki a kutatástörténetre kíváncsi, és képet akar alkotni Händel jelenlegi státuszáról a zenetörténeti kánonban és a hangversenyéletben.

Visszatérve magára a könyvre: Hogwood hat fejezetben tárgyalja a nagy zeneszerző életét, kronologikus sorrendben haladva, rengeteg idézettel fűszerezve az elbeszélést. A szerző gazdag forrásanyagra, elsősorban a korabeli levelekre, sajtóra és dokumentumokra támaszkodva fűzi fel mondanivalóját, és csupán másodsorban vonja be a későbbi dokumentumokat. Ez azért lényeges, mert a Händel-kultusznak köszönhetően – az első zeneszerzőről beszélünk, akiről már életében szobor készült – rengeteg olyan réteg rakódott a róla kialakított képre, amelyet a történeti hűségre és pontosságra való törekvés jegyében le kell hántani. Az első fejezet a komponista életének hallei és hamburgi szakaszát mutatja be 1685-től 1706-ig. A viszonylag rövid fejezetet az 1706-tól 1710-ig tartó, az itáliai éveket bemutató szintén rövidebb fejezet követi. A következő három fejezet Händel londoni időszakát mutatja be, melyekben a szerző az opera fénykora (3. fejezet), hanyatlása (4. fejezet) és az oratóriumok (5. fejezet) vonatkozásában veszi górcső alá Händel életét. Életrajzi műről lévén szó, nincs külön zenei műfajokat taglaló összefoglaló fejezet, szemben a lexikális jellegű Dean–Hicks-féle monográfiával, ám amint az előbb felsorolt felosztásból kitűnik, a szigorú időrend természetes módon enged teret annak a két műfajnak, amelyek az életművet tekintve a legjelentősebbek voltak: az operának és az oratóriumnak. Így – pozitív értelemben – Hogwood mondott is a műfajokról valamit, meg nem is, szépen eltalálva ezzel az arányokat mind a kötet szintjén, mind pedig az életművön belül. A kiadvány végén a rendkívüli tempóban növekvő Händel-irodalomra tekintettel bibliográfia helyett egy internetes hivatkozás található, ahol az olvasó megtalálhatja a folyamatosan frissülő bibliográfiát, majd a névmutató és a zeneművek mutatója zárja a kötetet.

Hogwood elbeszélésére alapvetően a tárgyilagosság jellemző, a könyv egyes szakaszaiban tulajdonképpen a forrásanyagokat közli, ellátva azokat magyarázatokkal és a történeti kontextust érintő kiegészítésekkel. (Ilyen volt Otto Erich Deutsch 1955-ben megjelent Händel-kötete, mely alapvetően levelek és dokumentumok kronologikus sorrendben történő, kommentárokkal ellátott publikálásából állt, és a könyv egyes fejezeteit a John Mainwaring által írt első Händel-életrajzból vett részletekkel vezette be.) Emiatt időnként már-már hiányoltam az író személyes megjegyzéseit, álláspontját, jólesett volna némi szubjektív elem, ugyanakkor el kell ismerni, hogy ez a távolságtartás egy életrajzi könyvnek kifejezetten az előnyre válik. Bizonyos pontokon mégis megjelennek személyes vélemények a kötetben, hiszen Hogwood sem tudta elkerülni – nem is kellett –, hogy elmondja álláspontját például a plágiumok kérdése kapcsán. Händelről ugyanis köztudott, hogy rengeteg zenei anyagot vett át más szerzőktől vagy akár saját korábbi műveiből (íme, az egyik megfejtése annak, hogyan tudott bizonyos esetekben olyan gyorsan komponálni), és illesztette bele gátlástalanul a saját kompozícióiba. Ezzel számtalan kortárs és későbbi zenetudós foglalkozott, Romain Rolland 1910-es, magyarul is megjelent Händel-könyve külön fejezetet is szentel ennek a témának.

Az eredeti és a revideált angol nyelvű kiadás címlapja

A könyv olvasása során szinte mi magunk is kifáradunk, olyannyira megelevenedik az az őrületes tempó, ahogy Händel élte életét. Mindez annak köszönhető, hogy sem terjengős műfaj- vagy műismertetések, sem egyéb filozófiai vagy esztétikai értekezések nem szakítják meg az elbeszélést, miközben, ha elég figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy apró adagokban valójában mindezek helyet kapnak a könyvben. Az utolsó fejezet, amely a Händel és az utókor címet kapta, izgalmas áttekintést nyújt a Händel-kultuszról egészen napjainkig, pontosabban a 21. század első évtizedéig. A nagyközönség számára talán itt olvasható a legtöbb érdekesség, kezdve a 19. századi hanglemezfelvételtől (az első hanglemezre rögzített klasszikus zenei mű Händelé, a felvétel 1888-as) a több ezer zenészt megmozgató Händel-ünnepélyeken, az újrahangszerelt művek problematikáján és Händel nácik általi árjásításán át a 20. századi lemezek hangzásesztétikájáig. Talán azért is olyan üdítő ez a fejezet, mert itt már Hogwood is többször előbukkan a szöveg mögül, személyesebbé téve mondandóját, sőt egyes esetekben mintha már a gyakorló zenész is megszólalna: „Még mindig sokat kell tennünk azért, hogy az operatársulatokat és rendezőket (sőt, talán muzsikusokat) meggyőzzük arról, Händel kitűnő drámai érzékkel rendelkezett, és több bizalmat érdemelne.”

A könyv gondosan szerkesztett, és néhány apróbb hibát leszámítva (a névmutatóban található oldalszám egy esetben nem egyezik, a születési évszámot a könyv elején egy helyen elírták) igen pontos. A könyv magyar szövege szabatos és precíz, ami Rácz Judit munkáját dicséri, akinek nevéhez több zenei könyv fordítása is fűződik. A kiadvány maga szép és igényes. Érződik a törekvés a modern megjelenésre, melyet ízlésesen valósítottak meg. Ez a borító stílusában vagy például a talpas és talp nélküli betűk finom arányában is megnyilvánul: és bár láthattunk már szebb betűtípust is, a könyvben található is jól olvasható, így funkcióját tökéletesen betölti – a többi pedig, valljuk be, már ízlés dolga. Bár az angol nyelvű kiadás nem járt a kezemben, tudomásom szerint számos illusztráció is helyet kapott benne, a magyar kiadásban viszont csupán a fejezetek előtt szerepel egy-egy fekete-fehér kép, bár ez mit sem von le a kötet értékéből. A könyv kemény borítójú és cérnafűzött, ami biztosítja, hogy évtizedek múlva is használható állapotban legyen, amikor újra elolvassuk Hogwood remek Händel-életrajzát.