„Hol a szinpad, kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?”
(Balázs Béla – Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára)

A Pannon Filharmonikusok március 25-i, Bartók Béla születésének 140. évfordulójára szervezett hangversenyén Eötvös Péter Sirens’ Song (Szirének éneke) című, kifejezetten a pécsi zenekar számára írt művének ősbemutatójára került sor. Az elmúlt évtizedek átgondolt és tudatos fejlődésének eredményeképp az együttes kortárs zenei koncertjein rendre helyet kapnak progresszívebb darabok is, és a zenekar hozzáértő tolmácsolása, valamint a játékukban megjelenő otthonosságérzet remélhetőleg a közönséget is magával csábítja. Nem mellékesen pedig a modernista művek előadására is kihat az újzenében való jártasság, hiszen az új művek sokszor újabb lehetséges értelmezéseit nyújtják a zenei modernségnek.

A koncert címéül szolgáló Világhíres magyarok elnevezés egyáltalán nem túlzás. Bartók Béla nemcsak a magyar, de az egyetemes zenetörténet egyik legfontosabb alakja, zenéje összegzése számos olyan problémának, amely az európai műzenei hagyományt az elmúlt évszázadokban foglalkoztatta, a problémákra adott válaszai pedig máig meghatározók és megkerülhetetlenek. De a jelenkor művészi zenéjére leginkább hatással lévő komponisták között tartják számon Ligeti Györgyöt, Kurtág Györgyöt és – nem utolsó sorban – Eötvös Pétert is, vagyis a 20-21. században létezik egy olyan magyarországi zeneszerzői – sőt előadó-művészeti és zenepedagógiai – hagyomány, amely egyetemes érdeklődésre tart számot, a mostani koncert pedig ebbe engedett bepillantást.

Eötvös Péter a Pannon Filharmonikusokkal már korábban is dolgozott együtt. 2016-től kezdve a zenekar több alkalommal közreműködött az Armel Operafesztivál bemutatóin, 2019-ben pedig a Kodály Központban rendezett hangversennyel köszöntötték a 75. születésnapját ünneplő Eötvös Pétert, melyen a zeneszerző saját műveit dirigálta. Ekkor hangzott el az Esterházy Péterrel közösen írt Halleluja – Oratorium balbulum. (A műről a Jelenkor 2016. szeptemberi számában jelent meg Gryllus Samu elemzése, Balogh Máté beszélgetése a 75 éves szerzővel pedig a 2019. februári lapszámában olvasható.)

A költészet nagy kérdése évezredek óta, hogy milyen lehetett a szirének éneke, az az ének, amelynek senki nem tud ellenállni. Később a szirén a poéta metaforájává vált. Torquato Tasso Vergiliust nevezte szirénnek, Zrínyi Miklós kötetkompozíciójának címe Adriai tengernek Syrenája (értsd: szirénje), Rimay János Balassi Bálinthoz írt elogiumában a költőt – Circe és Amphión mellett – Syrennek hívja. Minden költő szeretne ellenállhatatlan éneket vagy verset írni, bizonyos szempontból viszont nem épp hízelgő megnevezés a szirén, a költészet veszélyére, immorális voltára is felhívja a figyelmet, amely képes elragadni az embert.

Eötvöst saját bevallása szerint elsőként a James Joyce Ulyssesének Szentkuthy Miklós-féle magyar fordításában olvasható „szirének” szójáték fogta meg. 2015–2016 között írta meg szirén-ciklusát (The Sirens Cycle) (koloratúr)szopránra és vonósnégyesre, mely három szöveget dolgoz fel. Joyce Ulyssesének 11. fejezete az adott fejezet – fuga per canonem-szerkezetet követő – narratív struktúrájának vázával indul, ez a sűrű, ismétlődésekkel teli, rendkívül zenei és költői angol szöveg alkotja a ciklus első részét. A második egység az Odüsszeia 12. énekének elbeszélése ógörög nyelven. A harmadik pedig egy különleges Franz Kafka-szöveg, A szirének hallgatása, egy Homérosz-apokrif, mely szerint Odüsszeusz füle is be volt tömve akkor, amikor a hajó a szirének közelébe ért, a szirének viszont – talán épp ezért – nem is énekeltek, viszont a hős így nem hallhatta a szirének hallgatását.

A szirének mítoszához nyúló szerzőknek azonban több nehézséggel is meg kell küzdeniük. Nem csak azért nehéz reprodukálni a szirének énekét, mert nem könnyű olyan verset vagy zenét írni, amelynek senki nem tud ellenállni. A feladat úgymond ismeretelméleti problémába is ütközik, ugyanis Odüsszeuszon kívül bárki, aki hallotta a hangjukat, azt később megölték. Vagyis egyetlen forrásunk az Odüsszeia 12. éneke, ahol viszont magának Odüsszeusznak, a földkerekség legravaszabb és leggátlástalanabb hazudozójának elbeszéléséből értesülünk az eseményekről. Eötvös tehát jól rátapint arra, hogy a szirén-problematika valójában poétikai probléma. Ciklusában a három különböző nyelven íródott, prózai és/vagy elbeszélő szövegen van a hangsúly, a szövegek narratív, illetve hangzásbeli-zenei történéseit emeli ki a zenei szövet.

​

A Szirének éneke a szirén-ciklus zenei anyagait is felhasználja, de a pretextusok közül a Kafka-szöveget állítja a középpontba. Idézem azt a szövegrészletet, amelyet Eötvös is kiemelt a koncert során levetített beszélgetésen: „Odüsszeusz azonban, hogy így mondjuk, nem hallotta a hallgatásukat, azt hitte, énekelnek, és csak ő a védett, ő nem hallja. Futólag látta ugyan nyakuk tekergését, sóhajos zihálásuk, szemükben a könnyet, félig nyitott szájuk, ám azt hitte, mindez a körötte zengő, számára mégsem hallható áriák velejárója. Hamarosan azonban már ennyi sem létezett messziségekbe szegeződő tekintetének, a szirének szó szerint belevesztek eltökéltségébe, és épp amikor a legközelebb járt hozzájuk, nem tudott róluk többé.”[1] Vagyis a hős biztos benne, hogy a szirének énekét nem hallja, nem pedig a hallgatásukat. Éneküket ezért elképzeli, megalkotja magában, de ő biztos benne, hogy valami olyasmit alkot meg, ami nélküle, rajta kívül is létezik, hisz a mítoszban, a végtelenben, abban, hogy nincs egyedül a világban. Ebben a történetben a csend, a hallgatás a legfontosabb elem. Az a csend, amely annyira elviselhetetlen, hogy valamit ki kell találni helyette. Annak a csendje, hogy a világot elhagyták az istenek, és nincsenek többé közöttünk. Annak a kínzó csendje, amikor a szerelmes nem kap hírt szerelmétől. Vagy annak a csendje – bár ezt általában kevésbé tartjuk jelentősnek az előzőkhöz képest –, amikor állunk egy műalkotással szemben, de az nem mond nekünk semmit.

Kafka aztán még egyet csavar a történeten: „Van itt egyébként függeléke is a hagyománynak. Odüsszeusz, mondják, olyannyira cseles volt, akkora róka, hogy bensője mélyére még a sors istennője sem hatolhatott. Talán, bár ez emberértelemmel felfoghatatlan, valóban rájött, hogy a szirének némák, aztán így nekik és az isteneknek bizonyos értelemben csak pajzsul tartotta oda a fenti látszat-eseményt ekképp.” Kafka segítségével átfordítható a költészetről szóló allegória, és emancipálható a költészet: a költő immár nem szirén, hanem Odüsszeusz. A költészet nem valami elérhetetlen és megközelíthetetlen magasság – vagy mélység –, hanem cselekvés, amelyben mi, emberek veszünk részt. Eötvös – a mi Odüsszeuszunk – számára ezért fontos Kafka: nem az érdekli, hogy milyen a szirének éneke vagy hallgatása, hanem hogy arról miként lehet beszélni vagy zenét írni, miként lehet megteremteni a feltételeit a róla való beszédnek. Odüsszeusz azért, mert nem a sziréneket akarja megszólaltatni, hanem ő maga akar beszélni a szirénekről – persze a zene nyelvén. A legtöbb zeneszerző nagy fecsegő, mint Odüsszeusz, és mi elcsábulunk nekik.

A Szirének éneke Odüsszeusz útjának akusztikai körülményeit alkotja újra. Halljuk a tenger morajlását, a szél zúgását, a vitorlák lobogását, a madarak énekét, zajokat, amelyek sokszor zenévé állnak össze az elménkben. Hallunk valamit, ami akár a szirének éneke is lehet, akár a szél, de a második világháború után a légvédelmi sziréna vagy egy mentőautó szirénázása is eszünkbe juthat róla. Ezek a hangok sokszor fenyegetők, idegenek (a szirén-ciklusban megjelenő madárhangok leginkább Alfred Hitchcock gyilkos madaraira emlékeztetnek), sokszor viszont megnyugtatók. Eötvös hangjai az ismerősség és az idegenség határmezsgyéjén mozognak. Arra csábítanak, hogy hallgassuk őket, kezdjünk velük valamit. A darab végén pedig megteremti a csend akusztikai állapotát, azt az állapotot, amikor a zene bennünk folytatódik, és az addig hallhatóról kiderül, hogy az mindig is bennünk volt.

Eötvös Péter műve megmutatja: a zene bennünk van, akkor is, amikor halljuk, és akkor is, amikor nem (legszélsőségesebb formájában John Cage 4′33″ című művében). A művek esztétikai formája nem a műben, hanem bennünk jön létre, de ehhez részt kell vennünk a folyamatban, meg kell tanulnunk hallani, ravasznak kell lennünk, mint Odüsszeusz. A zenekari darab a közönség Odüsszeiája, a hallásunk felszabadítása, esztétikaivá formálása. Mindegy, hogy van-e méhviasz a fülünkben, hiszen az csak az istenek megtévesztésére szolgál, a zene valójában bennünk van, mi is résztevői vagyunk a műnek. Nem az a fő kérdés, hogy a Szirének éneke végén meghalljuk-e a csendet, hanem hogy utána képesek leszünk-e a mindennapokban is zeneileg élni. Hogy halljuk-e a ritmust és a harmóniát a tenger morajlásában, a zúgó szelekben, a madarak énekében, az utca zajában vagy a gépek kattogásában, és mindezek ismerős hangokként jelennek-e meg nekünk, vagy fenyegető jelenségekként, mint Hitchcock madarai vagy a mitikus szirének. Hiszen mi más lehet az újzene célja, mint hogy általa másként hallgathassuk a világot.

Fotók: Dékány Zsolt (Köszönjük a Pannon Filharmonikusoknak, hogy a fotókat a rendelkezésünkre bocsátották!)