Mi volt előbb jelen az életedben, a fényképezés vagy a képzőművészet?

Ha nagyon visszapörgetem a szálakat, az általános iskolát már művészeti osztályban kezdtem, az 1/M-ben, de végül csak egy évet jártam oda. Igazából kamaszkorom környékén kanyarodtam vissza a vizuális dolgok és a kreativitás felé. Ezt nem nevezném még művészetnek, de megfogott a fotó. Azért kezdett el érdekelni, mert gyerekkorom után már nem nagyon használtam és fejlesztettem a kézügyességem, így kicsit megkopott, a fényképezőgép meg adta magát, hogy valamivel egyszerűbb, nagyjából megcsinálja helyettem a dolgokat. Gimnázium alatt végig kitartott bennem a kreativitás igénye, így a BKF (ma Budapesti Metropolitan Egyetem) művészeti karára jelentkeztem, fotó szakra. A mesterszakot Helsinkiben csináltam az Aalto University-n, ahol egyre szélesedett a látóköröm, egyre kevésbé csak a fotóval foglalkoztam. Úgy mondanám, hogy átalakult eszközzé, míg az elején inkább cél volt.
 

De nem a tiéd volt az első kamera a családban.

Igen, nem tudom elkerülni sem beszélgetésekben, sem projektleírásokban, hogy nagyapám, Schuller Imre filmrendező és operatőr volt. Rám inkább a személyiségével hatott, mint nagypapa, mint ember. Csak miután elhunyt, kezdtem el tudatosabban érdeklődni a munkái, filmjei, illetve a családi hagyaték iránt, amit ő vitt tovább. A hagyaték tudatos gyűjtését még az édesapja, az én dédapám, Schuller Rezső kezdte el, aki sajnos a holokauszt áldozata lett. Nagypapámnak ez egyfajta reakciója volt, hogy ezeket a családhoz kötődő mindenféle elemeket továbbvigye. Kutatott, családfákat készített, élete egy részében benne ragadt, benne élt a múltban. Miután meghalt, akaratlanul átvettem ezt a szerepet, elkezdtem az archívummal foglalkozni. Ez egybeesett azzal az időszakkal, amikor elkezdtem a művészeti karra járni, így beépítettem a munkáimba. Organikusan egymásra talált ez a két szál.

A mostani munkáimban és hozzáállásomban próbálom ezt kicsit elengedni és úgy vinni tovább, hogy meg legyen őrizve és meg legyen becsülve, de közben egyfajta továbbmutató, fejlődőképes felejtés felé haladjon ez az anyag és az én személyes hozzáállásom is.
 

Szép ez a szókapcsolat: fejlődőképes felejtés...

Magyarul valami ilyesmi az, amit angolul positive oblivionként szoktam megfogalmazni.
 

Azon gondolkozol, hogy a te utódaid mit kapnak majd ebből? Tudatosan készíted a saját leendő archívumodat?

Remélem, hogy ha lesznek gyerekeim, akkor ők kevesebbet, redukált verziót kapnak ebből. Amikor ki kellett üríteni a nagyszülők lakását, akkor családi megbeszélést követően az OSA Archívumnak adományoztuk az archívum jelentős részét. (Rengeteg fotót és negatívot, hangfelvételeket, hivatalos dokumentumokat, levelezéseket, naplókat, festményeket, tárgyakat.)

Ami a saját dolgaimat illeti, minél kevesebb dolgot szeretnék magam körül tartani. Ez nyilván abból is fakad, hogy két évet Helsinkiben és három hónapot Berlinben éltem a tanulmányaim miatt, ami alatt többször költöztem. Ez rávezeti az embert arra, hogy inkább redukálja a dolgait, ne gyűjtsön könyveket stb. A mostani, budapesti lakásom is elég sokáig úgy nézett ki, hogy másfél nap alatt mozdítható legyen, ha úgy alakul.
 

Azóta már elkezdtél gyűjtögetni?

Nekem az is otthonos volt, de most már megengedem, hogy még otthonosabb legyen a környezetem. Ettől függetlenül rájöttem, hogy nagyon jó érzés elengedni tárgyakat. Mindenkiben él az a félelem, hogy mi történik, ha összeomlik a laptopja vagy a külső winchestere, és elvesznek a dolgai. Némileg „perverz”, de magamban azt érzem: és akkor mi van? Úgyis folytatja az ember. A műtárgyak, amiket létrehozunk – tárgyak, fotók, bármi –, borzasztóan sérülékenyek, nagyon vigyáz rájuk az ember, mégis elkerülhetetlen, hogy megsérüljenek, eltörjenek, eltűnjenek.
 

Egyik nagyon érdekes munkád épp egy képroncsolás volt.

A Possibly Maybe videóra gondolsz? Az még egy nagyon régi, 2012–13-mas videó. Egy olyan fényképhez nyúltam vissza, ami a nagypapámat munkaszolgálatos katonaként ábrázolja. Az elején még nem tudtam, hogy pontosan milyen módon, de az volt a szándékom, hogy ezt a képet tönkretegyem, roncsoljam, ám magát a folyamatot is dokumentálni szerettem volna. Laboros kísérletezések után végül egy nagyon egyszerű maró anyaggal, hígított hipóval dolgoztam. Ezt öntöm rá a képre, ami egy előhívótálban van, így a laboros előhívás folyamatának épp a fordítottját látjuk: ahelyett, hogy a kép lassan előjönne a papíron, eltűnik, leválnak az ezüstrészecskék a fotópapírról. Ahogy visszaemlékezünk, az hol flashback-szerű, hol pedig a lassú előhívásra hasonlító folyamat, kicsit erre is utal a videó. Alatta a hang egy rövid interjú, amit nagypapám unokatestvérével készítettem, ő mesél, de nem a saját háborús élményeiről, hanem amit neki a nagypapa mondott, egy közvetett emlékről.

(Possibly Maybe)

A hangot nem akartad roncsolni?

Inkább valami támpontot szerettem volna adni vele. De ez a redukáló, eltüntető gesztus vissza-visszatért későbbi munkákban is, akkor már tudatosabban, pontosabban láttam, hogy ezzel mit akarok mondani.
 

Amikor ezekkel foglalkozol, akkor személyesen mit remélsz a folyamattól és mit kapsz?

Az a szándékom ezekkel a munkákkal, hogy egyrészt megmutassam ezeket az elemeket a családi archívumból. A történelem el tud személytelenedni, ha nincsenek mögötte ezek a történetek, nincsenek ezek a rálátások. Nyilván nagyon sokan foglalkoznak ebben a régióban ezzel az időszakkal. Engem személyesen az mozgatott, hogy ez a dolog ott volt, és azt éreztem, hogy ezzel valakinek foglalkoznia kell. Amikor elkezdtem az archívummal dolgozni, a család identitásának zsidó aspektusa nem igazán volt feldolgozva. Nekem személyesen sokat segített, hogy ezzel nyíltan elkezdtem foglalkozni. Ez ma már természetesnek tűnik, de 8-10 éve nem volt az.
 

Mármint neked nem volt természetes, vagy általában?

Nekem nem volt az. Hogy általában hogy volt, azt is mindenki a személyes szűrőjén keresztül tudja megtapasztalni. Nyilván, ha az ember ezzel foglalkozik, akkor ezekbe botlik bele, de azt hiszem, egyre tágabb diskurzus van e körül. Ez teher is egyben, sokszor érzem azt, hogy már nem szeretnék ezzel foglalkozni, félre tudnám már tenni ezt a témát.

Nem azért, mert nagyon megvisel, sőt. Néha kicsit rossz érzés, hogy már nem visel meg annyira, vagy túl természetes, hogy ezzel foglalkozom. Aztán mindig van valami, ami miatt mégis felé fordul a figyelmem. Valahogy ez szokott lenni ennek a dinamikája.
 

Mit érdemes tudni a készülő kiállításodról?

Ha minden jól megy, március közepén nyílik a kiállítás Pozsonyban a Július Koller Society galériájában. Gadó Flóra a kurátora, akivel már többször dolgoztunk együtt. Ezt a kiállítást eredetileg még két éve rendeztük volna meg Brnóban, de sajnos akkor elmaradt. Ez abból a szempontból érdekes, hogy már akkor is kész anyagnak gondoltuk, de elég sok idő eltelt, hogy ahhoz képest is változzon. Lettek új munkák is, és mint installációra gondolok az egészre. Főként fotókból, illetve ezüst és mészkő alapanyagú tárgyakból fog állni. Sokkal redukáltabb anyag lett. Flóra volt a kurátora 2018-ban az aaltós diplomamunkám, a Memory Theater bemutató kiállításának is. Akkor három részre szedtük a családi archívumot bemutató anyagokat, a szakdolgozatom tematikáját követve a káosz, az absztrakció és a semmi fogalma köré épült a három egység. Bemutattuk a kiindulási pontokat is, hogy hogyan nézett ki a családi archívum, tehát adtunk egy általános betekintést. A mostani kiállításon ezek sokkal finomabb módon jelennek meg. Az lesz a cél, hogy vizuálisan kevesebbet mutassunk, de azt fókuszáltabban.

(Documentation of the Family Apartment)
 

Régebbi munkák is szerepelnek, illetve két új munka biztosan, ezekből az egyik még folyamatban van. Ott ezüsttel dolgoztam: a családi hagyatékhoz tartozik több kilónyi ezüst étkészlet. Gyerekként is tudtuk, hogy ezek ott vannak a fiókban, és néha elő is kerültek fontosabb alkalmakkor, de egyre ritkábban. Mára teljesen funkciójukat vesztették. Az ezüst tisztításának folyamatához nyúltam vissza, de hasonlóan a képet roncsoló videóhoz, ennek a folyamatnak a fordítottját akartam létrehozni. Először megtisztítottam az ezüstöt, utána pedig kikísérleteztem egy eljárást, amivel gyorsan vissza lehet feketíteni, tehát azt, amit az idő elvégez több év alatt, azt ezzel a durvább kémiai beavatkozással egy óra alatt el lehet érni. Ez lesz az egyik új munka, a másik pedig egy családfa, ami egy mészkőtáblába van homokfújva. Nem lineáris faszerkezetű családfáról van szó, hanem kör alakúról, aminek a leegyszerűsített rajza labirintusként, térképként vagy akár egy fa évgyűrűiként is értelmezhető.​

(Családfa –​ Fotó: Csákvári Zsigmond)

Hogyan jutsz el egy-egy emlék konkrét feldolgozási módjához? Mi alapján lesz valamiből tárgy, másból pedig fotó?

Az Archive Boxes-nál volt egy performatív jelleg, a fotó pedig dokumentálta a folyamatot, sűrítve ott van benne ez az akció. Nem szükséges videón látni, ahogy kihordom a dobozokat, és nem szükséges, hogy lássunk egy szobányi archívumos dobozt felhalmozva. De egyébként a tárgyak jobban érdekelnek a hagyatékból, mint a fényképek. Egy tárgy fizikailag ott van, megfogható, van kiterjedése, kisugárzása. Több mint véletlen, hogy épp hova nyúltam, és milyen tárgyakat találtam meg. Ez az „object call”, amikor a tárgy kisugároz egy hívást, felszólítást, hogy megtalálják. Az emlékezetet sokszor tárgyakhoz társítjuk, például egy gyűrű, ékszer emlékeztet valakire. Azáltal, hogy én is tárgyakat hozok létre, ezt át tudom vinni. Kicsit az is a célom, hogy a felejtés folyamatát segítse azzal, hogy abban sűrítve ott van valami, ezért arra már nem kell annyira, olyan pontosan emlékezni, mert ott van egy tárgyban, ami helyettem ezt tárolja és viszi tovább. Többször dolgoztam kővel, a kövek pedig a zsidó emlékezetkultúrában az örökkévalóságot szimbolizálják, a temetőbe virág helyett köveket szokás vinni, ez is az emlékezetnek az örökkévalóságba zárása. Ugyanakkor a márványba maratott családfa már a szállításnál megsérült egy kicsit, de nagyon megszerettem a kövön ezt a sérülést.

(Archive Boxes – Towards Nothingness)

Mit szeretnél a kiállítás látogatóinak átadni?

Aktív szerepet szánok a befogadónak. Felderítő, detektív szerepet, hogy mint egyfajta puzzle, összerakhatók legyenek a különböző elemek. Nyilván, mindenki a sajátját rakja ki, rávetíti a saját családját, tudását. Lehet, hogy ez csak érzés vagy érzet lesz, nem feltétlenül kell, hogy ott legyen az összes információ, amit én tudok és gondolok.
 

Van valami tanácsod annak, aki egy átlagos családban talál egy szekrényre való valamit?

Minden család átlagos a szó jó értelmében. Van ebben szépség, hogy mindegyikben hasonló mintázatok vannak, az én családom lehetne a tiéd is, és fordítva. Nem is tudom, mit tanácsolnék. Talán minden témára igaz, hogy ha az ember azt érzi, ezzel neki dolga van, akkor azzal mindenképp foglalkoznia kell. Az már egy másik kérdés, hogy a tárgyakkal mit kezdünk, hol tartjuk, megőrizzük, nem őrizzük meg, mi a fontos. Ez már nehezebb.
 

A fénnyel foglalkozó munkáknak mi volt a mozgatórugója? Az archívumnál, ahogy mondtad, ott volt valami, amivel kezdeni kellett valamit. Ott volt a fény…

Illetve Helsinkiben épp, hogy nem volt, valószínűleg ez is adta az inspirációt. Ott teljesen más fények vannak, gyönyörű, különleges színű naplementék. Kísérleti fényes munkákat csináltam már a BKF-en is, tehát azért megvolt ennek a magja. Mint mindenki, vonzódtam a naplementékhez. Sokat sétáltam Helsinkiben, és valahogy egyik nap felötlött a gondolat, hogy a naplementének fekete-fehérben semmi értelme nincsen. Az Aaltón az első évben volt egy „Land Transformed” című workshop, ahol tájképekkel foglalkoztunk, nagyon tág értelemben. Ezt kötöttem össze a naplementékkel. Eredetileg kamera nélkül, én akartam létrehozni a naplemente képét.

(Sky Observations)

Polaroid fotogramokat készítettem áttetsző színes papírok felhasználásával. Az első kísérletek borzasztóak lettek, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy naplemente, viszont ahogy tovább próbálkoztam, érdekes dolgok is létrejöttek, amik megfeleltethetők más égi jelenségeknek, mint az északi fény vagy a csillagos égbolt. Ezek mellett végül lettek naplementére emlékeztető képek is. Ez volt a Sky Observations. Továbbra is érdekelt, hogyan lehet ezt a legesztétizáltabb, leginkább fotografált jelenséget leegyszerűsíteni. Korábban már dolgoztam foszforeszkáló festékkel, és ezt vittem tovább egy kísérletbe: befestettem egy fagolyót ezzel a festékkel. Feltöltöttem a lemenő Nap fényével, és utána sötétkamrában a festékkel bevont golyóval exponáltam a fotópapírt.

(Sunset Observations)

Mindegyik expozíció között 5-6 másodperc van, tehát ahogy veszti a golyó fénye az erejét, úgy lesz egyre kisebb a kör, amit létrehoz. Ha a fényt nézzük, ez a naplementének a fordítottja: ott egyre kevesebb fény lesz, és megy az elsötétedés felé a folyamat, itt viszont minél kevesebb fénye lesz a golyónak, annál több világos felület marad a papíron, mivel az egész egy inverz. Ez a munka elég sokáig a fiókban feküdt, és tavaly tavasszal az FFS Átlátás kiállítássorozat keretein belül lett jelent meg a Várfok Project Roomban.

Tehát csináltál egy saját kis Napot?

Egy privát naplementét, igen. A Sunset Observations pedig hasonló elven működött, mint a Sky Observations. Szintén áttetsző színes papírokkal hoztam létre olyan képeket, amik amúgy tényleges naplementéket kívántak imitálni, amiket repülőgépről fotóztam a telefonommal. Maga a fotó médiuma teljesen kiesett, csak ezek a színes papírokból összeszerkesztett diakeretek voltak, ezeknek a kivetített képét mutattam be, illetve volt egy mellékszál ebben a sorozatban, ahol pedig egy tényleges naplementének a fényét rögzítettem egy 8x10-es filmre, tehát egy lap film ki volt függesztve a faállványra, és szívta magába a naplemente fényét, ami előhíva nyilván egy teljesen szétexponálódott negatív lett. A diavetítésnél is le volt téve ez a faállvány, ott fotópapírra exponáltam ezeket az igazából nem létező naplementéket.

(Sunset Observations – installáció)

Említettél korábbi munkát, ami szintén a fényről szólt és előzménye lehet a többinek.

A természet modern irónja volt a címe. Növényeket festettem be foszforeszkáló festékkel, és hosszú expozícióval készítettem ezekről képeket, tehát maga a növény rajzolta meg a saját képét. Volt ennek egy analóg verziója is, ahol meg egy-egy levelet festettem be ezzel a festékkel, és hasonlóan, mint a naplementénél használt golyónál, maguk a levelek rajzolták ki a képüket a fotópapíron.

​
(The Modern Pencil of Nature – fotogram)

A sorozat az egyik legelső fotografikus műre, Talbot A természet irónja című munkájára reflektál a címében, és a vizuálisan hasonló levelek is erre tesznek utalást. Amikor ezt a projektet elkezdtem, akkor voltak kísérletek, amik génmanipuláció segítségével próbáltak létrehozni világító növényeket. Maga a biolumineszcencia megtalálható a természetben több mélytengeri élőlénynél, ezt a tulajdonságot próbálták növényekbe átültetni.​

​(The Modern Pencil of Nature)

Mi köti össze a két vonalat a munkáidban?

Ha párhuzamot szeretnék vonni ezek között a különböző típusú munkák között, a „családi” meg a „fényes” vonal között, akkor mindkettőben ott van valamiféle kategorizálásra, rendszerre irányuló vágy és törekvés. Ahhoz, hogy bárhogy hozzá tudjak nyúlni az archívumhoz, át kell látnom. Ahogyan megtalálok valamit, az lehet, hogy intuitív, de el kell helyeznem, hogy micsoda, kihez kapcsolódik stb. A végtermék már egy vizuálisan és tartalmilag is egyszerűbb dolog lesz.

(Bélyegkép: Besenczi Richárd)