Szatmári Áron: Hogyan állt össze végül a lemez? Eleve hogyan lett?

Rajk Judit: Nagyon akartam már egy válogatást, hogy legyenek együtt olyan darabok, amelyeket nekem írtak, illetve amelyeket nagyon szeretek (a korábban elmondottak miatt), és hogy úgy szólaljanak meg, ahogy hozzám közel állnak. Amikor elkezdtük felvenni az anyagot 2018 nyarán a Hungaroton stúdiójában, akkor még egyáltalán nem volt biztos, hogy ez egy Hungaroton-kiadvány lesz. Aztán mégis az lett, és ennek nagyon örülök.

Két rétege van a lemeznek. Ha először ránézünk: 20–21. századi magyar szerzők. De mit keresnek Dukay monódiája, Balogh Máté makám hangsorokra írt klarinét és ének-hegedű párbeszédei vagy Jeney pársoros mottója között Kodály Zoltán balladái, ráadásul kamarazenekari vagy kiszenekari kísérettel? Engem az izgatott (írtam erről a lemezborítóhoz csatolt füzetben is), hogy mindegyikben ott van ez a bizonyos dallam, az az egyszólamú dallam, ami nekem énekesként hihetetlenül fontos. Ez a dallam pedig két helyről jön: vagy liturgikus, vagy népzenei, az egyszólamú zenének ehhez a két ősi rétegéhez kapcsolódik, így vagy úgy. Az összes műben ott van ez az ősi réteg. Kodálynál ez még népdalfeldolgozás, a Magyar népzene sorozatból általa vagy az engedélyével hangszerelt dalok és balladák, de hangsúlyos impresszionista elemekkel. Mellé raktam mintegy mottóként Jeney Zoltán Halotti szertartásából egy nagyon rövid, Weöres Sándor szövegére írt siratót, az Én imádottam a kereszt tövébe hullva kezdetűt. Balogh Mátétól két mű is van, a többször emlegetett makámok Pelin Özer haikuira, és egy furcsa idézet: Friedrich Rückert Wenn dein Mütterlein című verse Gustav Mahler Gyermekgyászdalok ciklusában is helyet kap, de Balogh nem a Mahler-művet használja fel, hanem csak a szöveget. Végül Dukay Barnabás pszeudogregorián dallama – bár ő lehet, hogy nem szeretné ezt a kifejezést, amit Jeney viszont tudatosan használt. Hangok sora. Még talán a hangsor kifejezést se használná. Mégis egy olyan megszólalási tradíciót követ, amely magában hordozza a gregorián örökséget. Izgatott, hogy megmutassam, mi az, ami nekem lett szánva: ez a Jeney, a Balogh és a Dukay; és mi az, amihez nagyon erősen közöm van: ezek a Kodályok.

Mindig is szerettem énekelni Kodályt, pedig manapság, főleg a dalai nem nagyon népszerűek. Több éve tanítok a Kodály Intézetben, ettől még egy kicsit közelebb kerültem hozzá, és tapasztalom, hogy mennyire nem értjük, amit ő valójában akart vagy képviselt. A kodályi életmű alapja az, hogy énekelni kell, sokat, sokfélét, miközben mára a Kodály-módszer sokaknál szimplán a szolfézst jelenti. Elmarad az éneklés zenei, mentális és fizikális öröme. Meggyőződésem, azzal, hogy megszűnt a családokban a közös éneklés, rengeteg minden fizikálisan is megszűnt az emberben. Visszatérek a rezonanciára. Az éneklés az ember fizikai léte, ősi reakció, nagyon fontos kifejezési eszköz, amivel sok mindent lehet csinálni, akár gyógyítani is, a sámánkultúra részben ezen alapszik. Nagyon más az, ha az éneklést csak hallgatjuk, de nem csináljuk. Fülhallgatóval a fülünkben ülünk, és hallgatunk mindenféle zenét, de az másfajta rezonancia a testben, mint amikor belülről szól. Ez lett kilúgozva a Kodály-módszerből, éppen a lényeg, és így elidegenítette tőlünk, zenészektől is az éneklést. Pedig biztos vagyok benne, hogy nagyon sokakon segítene. Tanítok hangszereseket énekelni a saját, belső hang megkeresése miatt, tudom, mennyire fontos ez. Az, hogy egy hegedűs hogyan tartja a hegedűt, egy csellista hogyan dől rá a hangszerre, hogyan tartja a testét, a hátát, a mellkasát, a vállát, a karját, az az énekléstől nagyon megváltozhat. Nemcsak a hang, a hangszer hangja, hanem a formálás is. Attól, hogy valaki belülről énekel, más lesz a zenéhez, a hangokhoz való viszonya, arányérzete. Jeney, Kurtág és még sok más magyar zeneszerző énekelt a Scholában, és az éneklés fizikai élményével való közvetlen találkozás abszolút hallatszik a kompozícióikban is, a gondolkodásmódjukban, a hangsorkezelésben, a vokális műveikben pláne. És Balogh Máténak is volt kitől tanulnia, hiszen Jeney volt a mestere.

Balogh Máté: Wenn dein Mütterlein

Sz. Á.: Balogh Mátéval a FUGAkoncertek mentén már jó ideje együtt dolgoztok. Nekem úgy tűnik, hogy a FUGA nemcsak nagyon fontos kortárszenei intézmény, hanem műhely is, a hangversenyeken mindig érződik ez a műhelyjelleg. Mindig van egy tengely: egy együttes, egy hangszer-összeállítás, egy klasszikus szerző, egy ciklus, egy szöveg, ami köré gyűlnek a darabok, ami nagyon izgalmas kísérleteket inspirál. Aztán ezek a művek tovább alakulnak, de lehet, hogy megmaradnak kísérletnek, vázlatnak, egyszeri poénnak. A Rückert-dal is ott hangzott el először.

R. J.: Nagyon szeretem, hogy azokkal a szerzőkkel, akikkel dolgozom, közösen alakítjuk a művet. Van egy változat, aztán elővesszük valami miatt megint, és akkor már egy másik változat lesz belőle, és van, hogy visszatérünk az eredetihez. Mindkét mű, melyet Balogh Mátétól énekelek a lemezen, többszöri átdolgozáson ment keresztül. Örülök, hogy Mátéval az első FUGA-beli találkozásunk óta, már a pályája elejétől együttműködünk, ez egy kölcsönös tanulási folyamat. Megismertetem valamivel, de aztán ő is hoz valamit, amit én elénekelek. Éppen a lemezen hallható Rückert-dalba nagyon bele kellett szólnom, mert a középrésze leénekelhetetlen volt – számomra legalábbis. Eredetileg teljesen vokális, monodikus műnek írta meg. Kétszer megszólal a Rückert-vers, a kettő között pedig egy közjáték zümmögve. Melyet ha én a szerzői szándék szerint énekeltem volna, akkor csúnya lett volna. Nincs rá jobb szó. Küszködtem vele. Szó szerint már majdnem kezdődött a koncert, amikor azt mondtam Máténak, hogy ezt a darabot én nem éneklem el. Mire ő azt mondta: igaza van, Judit, énekelje el a két szélső részt, mert azt gyönyörűen csinálja, a középső részt pedig bezongorázom. Végül így ment le a FUGÁ-ban a darab bemutatója. A lemezre viszont úgy került fel, hogy megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha Horia Dumitrache játszaná el, hiszen akkor már megvolt, hogy a makámokban Horia játssza a klarinétot. De tavasszal, a zeneakadémiai habilitációs koncertemen Borbély László fogja játszani ezt, ugyancsak zongorán. Mindegyik hangszeres verzió gyönyörű.

Ha nem is tudatosan, de a FUGA előzménye az Új Zenei Stúdió, amely behozta külföldről azokat a műveket, amelyeket a magyar közönség nem ismert: Erik Satie-tól Stockhausenen át az amerikai minimalistákig. Kialakult körülöttük egy előadói gárda is, akik megtanulták olvasni ezeket a notációkat és előadni a darabokat. A folytatás nem volt szándékos, de amikor 2009 őszén elkezdtük, már benne volt, hogy a FUGÁ-ból kinevelődhet egy zenét máshogy értő kör vagy műhely, ami nem csak a szerzőket jelenti. Van egy nagyon határozott zeneszerzői mag, és van egy nagyon határozott előadói gárda, és mindkettő, tehát a szerzők és az előadók is mondhatni itt váltak nagykorúvá. Nekem hihetetlenül nagy élmény, hogy egyesek kezdő zeneakadémista hallgatóként működtek közre az első koncerteken, és tíz év alatt olyan sztárokká váltak, akiket fel sem merek kérni. Amikor én voltam zeneakadémista, nekem semmi ilyen jellegű kapcsolatom nem volt. Emlékszem, amikor először láttam talán éppen Kurtág-kottát, rosszul voltam, azt se tudtam, mit kell vele kezdeni, hogyan kell értelmezni, még úgy sem, hogy az elején ott volt egy magyarázat. Dukaynak a lemezen található darabjához szintén készült egy fantasztikus, gyönyörűszép útmutató, ami önmagában egy műalkotás. Egy munka arról, hogy mit hogyan kell előadnom, és melyik jel mit jelent. De ez sem ugyanaz, mint amikor élő kapcsolatom van egy zeneszerzővel, és meg lehet kérdezni tőle bármit, vagy esetleg megmondani, ha valami nem tetszik, elénekelhetetlen, vagy épp remek. Tulajdonképpen ez minden korban így működött, és most is így kellene működnie, ezért jó, hogy van a FUGA, ez is egy játék.

A lemezen megszólaló legtöbb darabhoz fűződik valami furcsa kérésem a szerző felé. A Jeney-részlet eredetileg szoprán hangra készült, a Halotti szertartásban kísérettel szerepel. 2017-ben Kodály-emlékkoncert volt a Zeneakadémián, ahol a Budapesti Vonósokkal és Alessandro Cedrone olasz karmesterrel adtuk elő a Mónár Annát, ő vezényel a lemezen is. Ahogy dudorásztam a dallamát, egyszer csak rájöttem, hogy a hangkészlete egy az egyben olyan, mint a Jeney-dallam hangkészlete, csak Jeneynél más az alaphang. Mivel többször előadtam szerzői engedéllyel a capella is a Jeney-darabot, tudtam, hogy vannak preferált hangjai, amelyekre énekelhetem, például D-ről kezdve.

​

Jeney Zoltán: Én imádottam a kereszt tövébe hullva…

Gyorsan felhívtam Zolit, hogy hát mindenképp meg szeretném csinálni ezt a dalt a lemezen a Mónár Anna előtt, kvázi mottóként, csak az a probléma, hogy a Mónár Anna Cisz-ről indul, ezért énekelhetem-e Cisz-ről a darabját. Mire Jeney azt mondta: tudod, mostanában úgyis mindent mélyebbnek hallok, így mondjuk azt, hogy ez egy D, csak lejjebb szól. Végül így került a lemezre.

Sz. Á.: Tényleg telitalálat, sőt telitalált tárgy! Amikor először hallgattam a lemezt, észre se vettem, hogy már elkezdődött a Kodály-mű, de aztán furcsa lett, hogy hangszerek is szólnak. Valóban következik egyik a másikból.

R. J.: Érződik a lemezen is, hogy mi az a hagyomány, amit átadnak egymásnak és transzformálnak az egyes zeneszerző-generációk. Van valaki, aki ezeket a szálakat összeköti, mégpedig Farkas Ferenc, akinek valahogy sose mondjuk ki a nevét, de mégis ott van. Nemrég beszélgettem Kurtággal arról, hogy milyen meghatározó volt mindenkinek az életében Farkas, magától Kurtágtól kezdve Jeneyn át mennyien tanulták tőle a szakmát. Olyan ez, mint a hólabda. És persze Kurtág is része a hólabdának, aki szintén nagyon hiányzik a lemezről, de akkor, amikor ezt a lemezt kitaláltam, még nem dolgoztunk együtt.

Sz. Á.: Majd a Tandori-lemezen… Beszélnél még a lemez címéről? Stolen Time, vagyis tempo rubato.

R. J.: Ez az az összetartó erő, amely minden darabban szerepel, még ha nincs is felírva előadói utasításként. Ezeket a darabokat nem lehet rubato-érzet nélkül énekelni. Ezt üzeni a borító is. A füzetbe is beleírtam azt a talán nem is tőle származó, de nagyon szép Liszt Ferenc-idézetet a rubatóról: „Nézd ezt a platánfát, a szellő játszadozik a kis levelekkel, a kis ágak velük mozognak, ám a fa törzse szilárd és mozdulatlan. Ez a rubato.” Csak az ágak meg a levelek mozognak. Vagyis az idő lopása az adott egységen belül. Mert ugyebár a tempo rubato szó szerint ellopott időt jelent. A borítón található gyönyörű fotó pedig Rosie Reynek, a férjem nagynénjének a fotója, aki a 20-as években a felvidéki Sarló szociofotó-mozgalom oszlopos nőtagja volt.

Sz. Á.: Akkor ez is a női vonalat erősíti tovább.

R. J.: Valóban, de ez egyáltalán nem volt tudatos. Kádár Kata és Mónár Anna, Jeneynél is ott van Mária, Keresztes Szent Jánosról nem leválasztható Avilai Szent Teréz, és hát a makámok szövege Pelin Özer versei, aki jelentős török költőnő. Fantasztikus, ahogy Pelin rátalált a haikura, és ahogy azt összeilleszti a török költészet formáival. Mindez egy újabb játék a lemez kapcsán, a több nyelv, költészet és kultúra találkozásának játéka, ami persze szintén nem volt tudatos…

​

Balogh Máté: Karşılıklı konuşma

Az interjú első része itt olvasható.