Kiss Noémi idén augusztusban megjelent új könyve nehéz helyzetbe hoz olvasót és bírálót egyaránt. Előbbit azért, mert a gyanútlan (fogalmazzunk úgy: nem irodalmár) olvasó nem feltétlenül sejtheti, hogy az első látásra retró jégkrémcsomagolásba burkolt kicsiny kötet még véletlenül sem balatoni turisztikai kiadvány, amelyben jól sikerült képek találhatók a Szigligeti várról és a Tagore sétányról, kevés szöveggel, de jó pár túraútvonallal és gasztroreklámmal – hanem kortárs elbeszéléskötetet tart a kezében. Utóbbi pedig azért lehet zavarban, mert nem igazán tudja, mit kezdjen egy olyan könyvvel, melynek első borítóján más egyéb nem is olvasható (persze a szerző nevén túl), csak annyi, hogy: Balaton.

A Balaton című novelláskötet, ez könnyű szerrel megállapítható, szinte egyáltalán nem kíván reflektálni a tó ismertebb, magasirodalmi referenciáira (Kisfaludy Sándor, Garay János, Eötvös Károly, Herczeg Ferenc, később Illyés Gyula, Németh László, Nagy László stb.); ízig-vérig kortárs szöveg, a jelenkori magyar elbeszélő irodalmat jellemző (érzéki, tárgyias) prózapoétikával, rövid, tömör leíró mondatokkal. Ez nem jelenti persze azt, hogy a szövegek nem merítenek a Balatonnal kapcsolatos igen régi kultúrtoposzokból, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a novellák előtt található mottó, amely a tó keletkezéséről mond el egy történetet. A Balaton eredetmondájának e variációja szerint réges-régen két óriáscsalád lakta a Bakonyt, és a két családfő összekülönbözése vezetett a tó kialakulásához: „Az asszonyok próbálták őket szétválasztani, de amikor a férfiak a bunkót a kezükbe vették, úgy megijedtek, hogy gyermekeikkel kimenekültek a Bakony szélére. Elkezdtek fájdalmasan könnyezni. Könnycseppjeikből egy nagy tócsa keletkezett. A tócsából pedig egy tó növekedett” (5.). A monda felhasználása, azon túl, hogy kapcsolódik a tájegység népi gyökerű és/vagy témavilágú irodalmához, találó iniciáléja a kötetben található történeteknek, hiszen azt hangsúlyozza, hogy a Balaton kínnal és szenvedés árán született – ennek megfelelően nem csupán a boldogság és a szabadságvágy színtere, hanem a fenyegetettség, a romlás helye is.

A Balatonnak ez a fajta mitikus – óriásokkal, szörnyekkel, démonokkal benépesített – világa elevenedik meg a kötet novelláiban, modern viszonyok között, a Kádár-rendszer nyolcvanas éveiben. Bár van olyan novella, amely jelenkori környezetben játszódik (Vitorlák szélben), és egyes szövegekben maga az elbeszélő lép oda-vissza az időben (Honeckerpapucsok, Horgok és démonok), leginkább ez az időszak, a nyolcvanas évek eleje adja a könyv valódi élményanyagát és keretét. Persze a novellákban többnyire nem „igazi”, horrorfilmekből kilépett fenevadakkal találkozunk, sokkal inkább emberarcú, kiismerhetetlen szörnyetegekkel: a szocializmus (nem titkolt ellenszenvvel ábrázolt) kisebb-nagyobb uraival, valamint a borzongás, rettegés, hidegrázás mély és maradandó tapasztalatával, amelyek egy tizenéves kislány perspektívájából elevenednek meg. („Iszonyúan be voltunk rezelve. […] Igazából imádtunk félniˮ [79.].) Ha végigtekintünk a Balaton novelláin, kevés kivétellel igen baljós hangulatú, viszolyogtató, fájdalmas, nem ritkán tragikus témákkal találkozunk. Egy gyerekkori barátság elvesztése (Honeckerpapucsok); alkoholizmus (Piócák, Stella, Klára néni csak feküdt a matracon); rejtélyes elhalálozások (A stég, Kanálislány); nemi erőszak (A rajzoló); pedofília (Fagy); s ami leginkább hangsúlyos a kötetben: a nagypapa halála (Horgok és démonok). Amellett, hogy a legtöbb elbeszélés epikai magja ilyen eseményekhez, problémákhoz kötődik (illetve a tőlük való menekülést jeleníti meg), a szövegek sejtelmesek maradnak, számos nyitott kérdést hagyva maguk után. Mi történt Heidivel, miután a családja átjutott a nyugati határon?; Kati miért nem jött le a partra aznap, amikor a mentő kiérkezett hozzájuk?; találkozott-e Stella az osztálytársaival, miután kiíratták az iskolából?; miért ment le úszni Botlik bácsi délben, a tűző napon? – sok ilyen és ehhez hasonló kérdés tehető fel a novellákat olvasva, de a legtöbb esetben a narrátor csak épp annyit láttat, érzékeltet az eseményekből, amit egy tizenéves kislány tudhatott, hallhatott akkor és ott.

A kötet novelláit a nyarakat Balatonszabadiban töltő, egyébként Budapesten élő, sportszerűen úszó általános iskolás lány perspektívája köti össze. Így kezdi az első novella elbeszélője a könyv első sorát: „Az NDK-val tűnt el a Balaton” (7.). Nyilvánvalóan nem tűnt el, de valami mégis hiányzik. Ami eltűnt vagy eltűnik – ez világlik ki Kiss Noémi kötetének legtöbb novellájából –, az leginkább az a sajátos, felfüggesztett világ, amilyen a nyolcvanas évekbeli Balaton lehetett egy tizenéves lány számára. És ez a furcsa, átmeneti, rendhagyó szabályokkal rendelkező univerzum nem azért szűnt meg létezni, mert szétesett a Szovjetunió és eltűnt az NDK, hanem azért, mert szertefoszlott a gyermekperspektíva, amely mindennek részese és megfigyelője volt. E pótolhatatlan veszteség tapasztalatát örökíti meg legélesebben a kötet utolsó novellája, a Horgok és démonok, amely a nagypapa haláláról szól. Ennek a nagyobb lélegzetű, számos tér-idő ugrást tartalmazó szövegnek az elbeszélője folyamatosan démonaival, a gyermekkor balatoni emlékeivel küzd, a nagypapa meséire emlékezik. Noha „a test nem felejt” (119.), ahogy írja, és a múlt éles képei ma is kísértenek, az emlékekben élő elképzelt világ már nem hozzáférhető a maga egészében.

Ilyenformán egyfajta „Balatonnal”, azaz az életünkből végérvényesen elveszett, visszahozhatatlan életszakasszal és a helyébe lépett veszendőségérzéssel mind rendelkezünk, kötődjön ez bármilyen valós vagy elképzelt tájhoz. Kiss Noémi kötete tágabban értelmezve egy olyan generáció élményvilágát jeleníti meg, mely nemzedéknek a Balaton, a balatoni nyarak jelentették ezt a végérvényesen elveszett tapasztalatot. Ebből a szempontból maguk a novellák elismerésre méltóan merészek és bátrak, hiszen ezeknek az éveknek, életperiódusoknak szánt szándékkal nem a derűs-nosztalgikus hangulatait igyekeznek megidézni, hanem olyan dolgokról beszélnek, amiről máskülönben nem szeretünk. Alkoholizmusról, makacsságról, erőszakról, a gyermekkori barátságok törékenységéről, a családi környezet és a külvilág közömbös tekintetéről. A kötet több novellájában hangsúlyosan jelennek meg a fiatalkori homoerotikus fantáziák és a kezdeti szexualitás hol gyermekded, hol pedig kifejezetten infernális-horrorisztikus rítusai (többek között a Piócák, A stég, a Klára néni csak feküdt a matracon és A légi kísérő című novellákban), melyeket a kislányelbeszélő érzékiséggel telített, titkolt-izgatott monológjai közvetítenek, megtörve a novellák legtöbbjét jellemző tárgyiasságot és távolságtartást. A Piócákból származik a következő szakasz: „A Balaton tőlünk nyolc kilométer, és anyám azt hiszi, anyaszült meztelenül gyalogoltam végig a kukoricaföldön. Ilyen sötét néha az anyám, pedig már nő a mellem, és szőrös a nunám, anyámat nem is zavarná, ha meztelen volnék, de ő mindig csak a saját szemével lát engem. Fogalma sincs, hogy évek óta csúfolnak a faluban a gyerekek az arcom miatt. Fogalma sincs, hogy Katit szeretem” (26.).

A kötet elbeszéléseinek tehát számos fontos, nagyon izgalmas és jól megkomponált momentuma van, ugyanakkor összességében nem mondható, hogy a Balaton jó novelláskönyv volna. Kiss Noémi korábbi kisprózai írásainak (Tájgyakorlatok, 2003, Trans, 2006, Rongyos ékszerdoboz, 2009) meghatározó jellegzetessége volt az elbeszélő és az értekező nyelv sajátos vegyüléke, ugyanakkor míg az imént említett, kifejezetten az utazás, helyváltoztatás egzisztenciális-kulturális tapasztalatára fókuszáló munkákban jól illeszkedett a szövegek változatos szcénáihoz ez a fajta nyelviség, a szűkebb lokalitásokra, konkrétabb és statikusabb tárgyi környezetre szorítkozó Balaton esetében mindezt nem sikerült megnyugtatóan megoldani. A szövegek nem igazi elbeszélések, a véletlenszerűen elrendezett cselekményelemek többnyire csak villanásszerűek, az őket körülvevő hosszabb leíró vagy emlékező részletek pedig – néhány kifejezetten ihletett monológ vagy látomás mellett − sok esetben összecsapottak, kurták. A nagyon erős kezdő- és zárószövegen túl (Honeckerpapucsok, Horgok és démonok) sajnos egyetlen igazán élvezetes, történetmesélésre épülő novella sem található a kötetben. (A cselekményesebb, valóban epikai jellegű novellák közé tartozik A rajzoló és a Vitorlák szélben, ugyanakkor ezek a kötet legkevésbé sikerült írásai.) A szerző levéltári kutatómunkáján alapuló Kanálislány (a nemrégiben a Népszavában megjelent Réce Anna, 1951 című novellához hasonlóan) érdekes poétikai kísérletezés a detektívtörténet és a dokumentumregény műfaji kódjaival, de kezdetlegesnek, befejezetlennek hat, és formai szempontból meglehetősen társtalanul áll a kötet darabjai között. S ha el is ismerjük ugyan az egyes novellák minimális tematikai és formai-poétikai variabilitását, nem lehet eltitkolni, hogy a kötet valamennyi írását jellemző sötét tónus és tárgyias elbeszélői pozíció így együtt igen monotonná teszi a csupán százhúsz oldalas könyvet.

Hogy a Balaton nem szórakoztató, a gulyáskommunizmus derűs miliőjét idéző nosztalgia-olvasmánynak készült, azt maga a szerző is hangsúlyozza az egyik vele készült interjúban (Milanovich Domi, Kiss Noémi: Hasonló nyarunk van, mint a Kádár-rendszerben, divany.hu, 2020. aug. 14.). Nos, vörös csillag, 1500-ös Lada vagy sarló és kalapács valóban nincs a könyvborítón, ugyanakkor álnaiv hozzáállás volna azt állítani, hogy a kötet külső megjelenése egyáltalán nem ígér ilyesmit, valamifajta kellemes balatoni nosztalgiakoktélt. A Gerhes Gábor tervezte borítón rajzolt vitorlásokat, gumilabdákat, vasmacskákat és úszógumikat látunk, a cím és a szerző nevének tipográfiája pedig szinte mosolyog. Vagy idézzünk a fülszövegből: „Víkendházak, pulóverpiac, mólók. A nyaralás önfeledt öröme mellett megbicsaklott sorsokat, bűnöket, titkokat és hazugságokat mos partra a víz”. Víkendházakkal és mólókkal valóban találkozunk, illetve a pulóverpiac is szóba jön nagyjából kétszer, de „a nyaralás önfeledt öröméről” bizonyosan nem beszélhetünk. Találkozunk ugyan pillanatnyi örömökkel, de maguk az elbeszélések egyáltalán nem erre fókuszálnak; nem a nyaralás örömei mellett kerülnek felszínre a hazugságok, bűnök és különös sorsok, hanem épp ezeken van a hangsúly.

A kötet mint könyvtárgy megjelenése és annak tartalma közti nem elhanyagolható ellentmondás hátterében nyilvánvalóan piaci megfontolások állnak. A Balaton külső imázsa némileg becsapja a tapasztalatlanabb olvasókat, hiszen olyan kiadványként ajánlja magát, amely derűs, gondtalan balatoni nyarakról szól.

Mindazonáltal Kiss Noémi Balatonja izgalmas könyv, amely minden hibájával együtt fontos momentum a Balaton modern irodalmi reprezentációjának történetében. Nem csupán azért, mert olyan korszakra fókuszálva mutat meg balatoni életképeket és sorsokat, melynek emléke még ma is élénk a magyar társadalom kommunikatív emlékezetében, hanem azért is, mert újszerű módon női perspektívából, a női tapasztalat keretei között készít pontos pillanatfelvételeket erről a furcsa, elveszett világról. A kötet novelláiban felvetett – pár évtizeddel ezelőtt még sokkal inkább tabusított, manapság széleskörű és heves közéleti viták alapjául szolgáló – témák (homoszexualitás, pedofília, gyermeki szexualitás) önmagukban is érdekessé, maivá teszik a könyvet, ugyanakkor legnagyobb értékének mégsem ezt tartom. Sokkal inkább azt, hogy modern viszonyok között játszódó történetekkel tudott kapcsolódni a balatoni irodalmi tradíció egy olyan népi gyökerű − a tóvizet és környékét mitikus erőkkel felruházó – hagyományához, amely már a 20. század elejétől jelentősen elhalványult.

(Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet)