1. Néz

Nem félsz a sötétben?
Nem. Én a világosban félek.
A színektől. A sok sokk. Belém hatol, átver. Átverés. Rés. Beszivárog, a szememen, az orromon, a számon, a lábam közén, kifordít, kifiléz, szétszed, felfal. Kiköp. Kiköpött mása vagyok, rám látnak, felmutat. Megmutatkozik.
Nem félsz a haláltól?
Nem. Én a levéstől félek. A lét levétől. Csorog, fröcsköl, vér, takony, hányás, bél, genny, émelyítő szag, nyirok, lucsok, nyüzsögnek férgei. Bemocskol mindent. Amorf amőba, amibe belefolyik, megtelik, túlcsordul, csepp, cseppre csepp, ömlik, szakad, résen van, nyomakodik, tolja belém a maga csöpögős igazát, csurogj, könny, szakadj, szív, érzelmek ááááááradása, szivárványesztétika, fulladásveszély. Légy a levésben. Kapálózom, tehát vagyok.

2. Lát

Önarckép démonokkal. Sokaság, légió, a fintoraimban laknak, a vicsorgásomban, a tekintetemben, a mosolyomban, a génjeimben laknak, az énjeimben, százezer évben, százmilliószor százmillió pillanatban, a pórusaimban, a sejtjeimben, a szavaimban, a szagaimban, nyálamban, a nyelvemben, a bőrömben, a szőrömben, karmomban, öklömben, az észben, a bambaságban, a tettben és a tunyaságban, az egészben és a részben, a szemben tükröződő ürességben, alakot váltanak, mert nincs alakjuk, rögzíthetetlenül árad bennem a darabokká rángató őrület, kaleidoszkóp, tükörtér, tükörterem, tükörteremtés, kiűzhetetlen, mert léte sincsen, ellenállhatatlan, mert amorf, istenek kavarognak bennem, állatok, a tükröt nézem, melegem nem olvasztja meg az üveget, nem éget át, nem ad létet nekik, akik bennem vannak, akik belőlem vannak, szaporítom a szilánkokat. Fogom és szorítom a koponyámat, csak csont, rágom és lenyelem a nyelvem, csak hús, keresem őket, és nincsenek meg, névvel nem nevezhetők, szóval el nem űzhetők, színben és képben meg nem foghatók, kinevetem őket, visszasírnak, meghőkölök, rám tapadnak, sajnálat nem segít, gúny, harag nem segít, távolság nem segít, közelség sem segít, nincs különbség, nincs azonosság, átjárnak engem álomban és ébren, benne vannak a mozdulatban, amivel őket hívom és tiltom, ők hívják és tiltják magukat velem, beleragadtak az átmenetbe, jel és jelölt közt cikáznak oda-vissza, soha el nem érve egyiket sem, nincs üzenet és nincs értelem, nincs kapcsolat és nincs szerkezet, így van ez jól, hazudják, legalább van, aki fél, hazudják, ki az, aki fél, ki fél. Ki egész, eltörött, ha lenne értelme a szavaiknak, ha értelmük lenne, megállhatnék végre meghallgatni őket, hogy legyen kinek válaszolni, általuk mégis megtudom: nem ők vagyok, de akkor ki? Vagyok? Önarckép, démonokban.

3. Belép

Soha nem léphetsz kétszer ugyanabba az arcba, mondta K. elvtárs, de ez ne tántorítson vissza a szakmától. A munkadarabon, az illető képén lépésről lépésre dolgozunk. Az első lépés körültekintő alapossággal történik, folytatta, először csak a bakancs recéi hagynak némi sáros nyomot a bőrön. Szájra, orra nem nehezedünk, csak finoman nyomjuk, hagyjuk félni. Jól meg kell nézni ekkor, mert az arckifejezését leszámítva még majdnem ugyanaz a pofa. Második lépésre reccsenjen az orrcsont. A fehért elönti a piros, szemet a könny, belenézünk mélyen, szelíden, utoljára kérdezzük, nekünk nem sürgős ez se. Ha a delikvens még ilyenkor tud, beszélhet. De pár lépés hátravan. Hasadhat a bőr, kilátszhat a szájból a fogsor, szakadt vicsorgás, az arc már nem arc, mert az ember nem ember. Szép pálya, színes eredmény, pár mozdulattól egészen megváltozik a munkadarab. Lényeg, hogy művelődjön, kolléga, inspirálódjon a klasszikusokból. Félnie nem kell semmitől, a bosszúállás ilyenkor kizárt. „Azt nem látod meg. Tartsátok, fiúk, /A széket. Lábamat szemeidre szegzem./ A széket! hadd rúgjam ki a szemét.”

4. Szét

A házasulandó fél… A házasulandó fél. A házasulandó: fél. Tegyenek fülhallgatót, kollégák, hallgassanak valami szépet, hisz nem tanult mindenki anatómiát.  Szétkapom én ezt az állatot egyedül. Kövessék példámat, mert ilyenkor a hangok a legrosszabbak, de ezt könnyen megoldja a zene. Segít a feldolgozásban. Tudjuk, a műveletünk tárgyát nem a szerelem, hanem kizárólag saját szavai juttatták ide. Egyedül övé a felelősség. Dagonyázott a dicsőségben, fetrengett a fertőben. De ennek vége van végleg, és ez a mi érdemünk, urak, a mi művészetünké. Kiiktatva, mintha nem is lett volna. Tiszta munka. Nincs test, nincs probléma.

5. Össze

A fekete boszorkánybogyót, amit a csokis kávébabok közé csempésztek, Cs. nem látta a sötétben, akkor akadt a kezébe, amikor a szokásos bonbonjai után kotorászott vezetés közben. Félig aludt már, teljesen üres volt a nyílegyenes pusztai út, csak az tartotta ébren, hogy hangosan átkozta a kontakthibás cédét és a félig telt fémkulacsban lötyögő víz hangját, valahova az ülés alá szorult egy fékezéskor, fémes, fenyegető, mintha bomba ketyegne. Éjfélre járt,  azon gondolkozott, ezúttal mit is hazudjon  a feleségének, ha sikerül végre hazaérnie ebben az esőben, vagy egyszerűbb lenne vajon rögtön magáévá tenni és aztán csont nélkül elmondani neki, hogy H. van, sőt gyereket vár tőle, és elválni szépen, békésen, testtől a test. Elválni megint, és megpróbálni megint egy csecsemővel harmadszorra is. Vajon hogy néz ki egy tízhetes magzat, hasonlít-e az arcára az arca.
Szórakozottan kapta be a bogyót, oda se figyelve rágni kezdte, kellemes íze volt, és már le is nyelte, amire rádöbbent, hogy puha és édes, nem száraz és keserű. A szája azonnal kiszáradt, de még jó egy kilométert vezetett, amire érezni kezdte, mennyire szorít a szíve. Abban a pillanatban nagy fehér test csapódott a szélvédőnek, és ahogy ráfékezett, homályosodni kezdett a szeme, imbolygó émelygés fogta el, sötét szédülés. Lassan megállt, behúzta a kéziféket, de nem kapcsolta ki a motort, dögölj már meg, mondta hangosan, belehajolt az üvegbe, az arca helyén homályos arcok nézték kiguvadt hüllőszemekkel, hülyén nézett ki a hirtelen kivilágosodó színes ég előterében, szevasz én, szaporodjatok és sokasodjatok, ha, ha, ha, a kitörő vihogás nyüszítésbe fúlt, a szíve dübörgött, szép az éjféli halál, szép, mint a születés, a boldog feltámadás reménye alatt, nyalat, nyalat, röhögni kezdett, köhögni kezdett, és akkor az ölébe köpte a nyelvét. Hurrá. Két ujjal felemelte, úgy verdesett, mint a levált gyíkfarok, a farkam, az dobog a kezemben, mondani akar valamit, mielőtt megöl, nem tudom eldobni, de kilövell a kezemből és kisiklik a semmibe, át az üvegen, és akkor dübörögni kezdett a basszus a rossz rádióban, sabbath, bloody sabbath, és egy kopasz zöld nő hajolt be az ablakon és kirántotta Cs-t a kocsiból, összecsinálta magát az örömtől, kiszabadul, ki, ki, ki, ki, kiiiii, susogott az eső, sokan volt, a szemgolyóját nyalta, letépte a ruhát, végigvert a meztelen görnyedt testén, you’ve seen life through distorted eyes, alleluja, hejehuja, minden hulla hej de buja, hideg halott heves ujja, furulyámat szépen fújja, körbetáncolták, csöcsök locsogtak körülötte, fátylak lobogtak, lotyók, lebernyegek, hájak, hajak, csattogó csizmák, kecskefejő, lappantyú, felsikolt a sarkantyú, szépasszonynak vér a monya, belladonna, nadragulya, az ujjai a sarat markolták, a belei összeszorultak és elernyedtek, kikúsztak a torkán és lefolytak a földre, a véres szája telement forrósággal, gyökerek tapogatták, sás kardja megsebezte, marás, vijjogás, csupa horzsolás és szörcsögő sötétség,  tátogó ánuszbeszéd, Anubisz kutyafeje, csusszanás és sziszegés, szivárványszínű sárrá fröccsenni, égig csapni, savként marni szét a szemet, hogy ne lásson meg engem, hogy vakuljon meg bennem a világ, erre vártam egész életemben – süvít a puszta felett a kivilágított forgószélben, lebeg folyékonyan, száll szilikről szalakra szaggatva, és vihogtak és csuklottak, és tátogtak és tépték és simogatták, nyögve, zökkenve esett le a motorháztetőre, fehéren csapódott neki a szélvédőnek, ami mögött ott ült ő maga, ketyegett a víz, egy pillanatig feketén meredtek egymásra, ezerszerszer fog még kettéválni és egyesülni, szétszóródni és becsapódni, mielőtt véget ér az éjszaka, reggelre megbomlik, hiába éli túl, nem fogom tudni, hogy ki vagyok, nem fogja, egyikünk sem.