Fassbinder – a háború utáni német újhullám egyik legfőbb alakja – saját magát elsősorban filmrendezőként, nem színházi emberként definiálta, filmes és színpadi művei mégis folyamatos kölcsönhatásban voltak egymással. Fassbinder első színdarabját, a Katzelmachert a müncheni Action Theater alternatív színházi társulat mutatta be 1968-ban, melyet egy évvel később az író-rendező meg is filmesített második nagyjátékfilmjeként. Ez a film hozta meg Fassbinder számára először a kritikusok elismerését, 1969 őszén a mannheimi filmfesztiválon hatalmas sikert aratott az eredeti drámához képest kibővített, a bajor vidékről Münchenbe áthelyezett kamaradráma, melynek főszereplőjét, Jorgoszt, a görög vendégmunkást maga Fassbinder alakította. A szereplőgárda a ’68-ban Fassbinder vezetésével létrejött, az Action Theater utódjaként működő Antitheater csoportból került ki, ők később is állandó alkotótársai maradtak a huszonnégy színdarabot jegyző, fiatalon elhunyt rendezőnek.

A dráma magyarul először Eörsi István fordításában jelent meg 1981-ben a Nagyvilágban A digó címmel. A darabot most Weiss János új fordításában A vendégmunkás címmel olvashatjuk a novemberi Jelenkorban. Fassbinder első drámájában már meghatározók azok a motívumok, amelyeknek későbbi műveiben is kulcsszerepet szán: a másság, az idegenség, a megrekedt élethelyzetek, a lázadó nők, a szerelem, a féltékenység és a birtoklás – és az utóbbiakhoz köthető elnyomó mechanizmusok. A ma is rendkívül aktuális darab újrafordított verzióját Funk Iván rendezésében először adták elő a színészek: Bacskó Tünde, Frank Ildikó, Józsa Richárd, Köles Ferenc, Németh János, Stubendek Katalin, Várnagy Kinga és Vidákovics Szláven. Az anti-színház elveihez hűen rendezett, minimalista felolvasószínházi keret kifejezetten jól működött a szöveggel. Az előadás a budapesti Goethe Intézet jóvoltából jöhetett létre.

A vidéki bajor fiatalok párokat alkotnak, a kapcsolataikban nem lelnek örömöt, és fő tevékenységük az unalom. Ebbe a kiüresedett, céltalan közegbe érkezik Jorgosz, aki vendégmunkásként nemcsak témát ad a közösségnek, de egyfajta identitást is: innentől a mássággal, az idegenséggel szemben határozza meg magát a fiatal férfiak csoportja, hamis vádakkal illetve az újonnan érkezőt, és hamis erényekkel felruházva saját magukat. Az olasznak hitt, valójában görög „idegenmunkást” a színpadot jelentő asztalon egy sokrétű értelmezési lehetőségeket felvető, márkátlanított ásványvizes palack jelenítette meg. A gazdátlanul kézről kézre adott üveg átlátszó, mindenki olyan tulajdonságokkal, tettekkel ruházza fel, amilyenekkel csak akarja. Az ellenszenv kiindulópontja a szexuális frusztráltság és féltékenység, a társaság női ugyanis az egzotikus csábítót látják az új fiúban, míg a férfiak nagyon hamar eljutnak nemcsak a verbális, de a fizikális péniszméret-méregetésig is a termékenységi-termelékenységi istennek tartott bevándorlóval szemben. A görög elszigeteltsége és kiszolgáltatottsága nemcsak társadalmi szinten, hanem nyelvileg is megjelenik, az értés-megértés-megértetés korlátozott, így a védekezési lehetőségek is szűkösek a verbális, majd fizikai agresszióval szemben. Az elnyomó, uralkodó mechanizmusok nem csak a férfiakat, a nőket is jellemzik, ezek középpontjában is a szexualitás és a gazdasági, jogi hatalommal való visszaélés áll, a kapcsolatokban ábrázolt brutalitás az autonómia-dependencia tengelyen mozog. Fassbinder drámája azonban szerencsére elkerüli az egyoldalú ábrázolásmódot, Jorgosz, aki a darab nagy részében áldozati szerepben tűnik fel, a csattanóban ugyanolyan kirekesztővé és rasszistává válik, mint a közeg, melyben kívülállóként él. Idegensége nem jelent empátiára való képességet és sorsközösség-vállalást egy másik idegennel szemben. Az előadás lezárása szimbolikus és sokrétűen értelmezhető: a társaság felbontja a palack vizet, és mint Krisztus vérét, elfogyasztják áldozat gyanánt, talán a feloldozás és a megváltás reményében. Jorgosz pedig, aki maga is kirekesztővé vált, elvegyül az idegengyűlölő társadalomban, kívülállóból bennfentessé válik a közös vétekben.

(Fotók: Tóth László)