Kevés dolog izgalmasabb annál, mint végignézni egy felnőttlét határán tévelygő, kétségbeesett és dühös kamasz bukását – ahogy fejjel nekirohan a társadalmi konvenciók falának, ahogy beszerzi első sérüléseit. Ahogy „megtanulja élete első leckéjét”, és így vagy úgy, akár különcként vagy rendbontóként, de betagozódik valamiféle rendbe. A kamaszok esszenciális drámai (anti)hősök, nemcsak ártatlanságuk és kiszolgáltatottságuk miatt, hanem azért is, mert először tapasztalják meg az élet megoldhatatlan konfliktusait, a szerelem eufóriáját, a barátság törékenységét, az önálló döntésekből fakadó felelősséget. A lázadóifjú-sztorik, coming-of-age-történetek vagy troubled teens filmek – a Dean-féle ’55-ös emblematikus Ok nélkül lázadótól a hetvenes évekbeli Over the Edge-en át Harmony Korine ezredforduló előtti, apokaliptikusan költői Gummóján keresztül a 2012-es Project X gigaházibuli-filmjéig, hogy csak pár kedvencünkre rábökjünk – akkor a legerősebbek, ha moralizálás nélkül szembesítenek kikezdhetetlennek hitt értékeink, nevelési gyakorlataink alapvető tévedéseivel. A könnyes szemmel, ökölbe szorított kézzel, bedrogozva-részegen dühöngő vagy éppen szobájába zárkózó, néma (klíma)depresszióba menekülő tinédzser – artikulálatlan üvöltés a képmutató felnőttvilág túlpúderezett arcába. Nézz a szemembe, vedd észre a pulóver alatt az alkaromon a vágásokat, mert te tetted ezt velem!

„You’re tearing me apart!”, üvölti az ok nélkül lázadó Dean a szüleinek a rendőrségen, ahova azért vitték be, mert túl részeg volt, de apját itt még nem törli képen.

„Valaha boldog voltam, lebegtem a privát magzatvizes medencémben, de egy nap, rajtam kívül álló okok miatt elkezdett összezúzni anyám kegyetlen méhnyaka. Harcoltam, és veszítettem, először, de nem utoljára.” Ezek már egy másik lázadó, a 17 éves Rue szavai, ezzel a Nádas Péter-i visszaemlékezéssel indít az y-/z-generáció, a millenniumi nemzedék problémáit taglaló Eufória című HBO-sorozat is. Rue azt is elmeséli, hogy első, de nem utolsó nagy harcát az élettel éppen az ikertornyok ledőlése utáni napon vívta meg… úgyhogy a riadt tekintetű Bush lelkesítőnek szánt szavait a kórterem tévéjén keresztül ténylegesen az anyatejjel együtt szívta magába.

Innentől már nem is annyira sokkoló, hogy a fonalat Rue tönkretett gyerekkoránál, mentális problémáinál és drogfüggőségénél vesszük fel. Barátai sincsenek sokkal jobban – nem szimplán eltévedtek a felnőtté válás rögös útjain, hanem mély traumák után és válságok közepette igyekeznek egyben tartani szétesőben lévő identitásukat, amihez sehonnan sem kapnak segítséget. Az élet harc, a visszatérő témák a bullying, fizikai erőszak, zsarolás, függőség, pornó, drog, body-shaming, toxikus maszkulinitás, önsebzés… Mindegyiküknek megvan a maga eredettörténete. Egy lerombolt, katasztrófa sújtotta nemzedék képe rajzolódik ki: a virtuális tér édes ígéretei – bárki lehetsz, bármit megkaphatsz, mindent túlélsz – és a fizikai valóság permanens háborúban áll és áldozatokat szed.

Menedék nincs, mert privát tér sincs többé: minden külön bejáratú szobáról, viszonyról, helyzetről kiderül, hogy nyilvánosságra hozható, minden nyíltság egy perc alatt szégyenbe fordítható.

Ezekben az elsőre talán túl sötétnek tűnő történetekben – horrorfilmek szülőknek! – jól megragadhatók technicizált-mediatizált korunk általános veszélyei és pszichológiai hatásai, és evidensen vetődnek fel a közösségi média szabályozhatóságának, a társadalmi felelősségnek a kérdései.

A magyar filmben a tematikára a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) fordult rá elsőként tavaly, a Filmalap támogatása nélkül. Az elsőfilmes – a forgatókönyvet is jegyző – Schwechtje hibátlanul vázolja fel a sérülékeny tinik bizonytalan belső és külső világát, pedig az Eufória elemelt és maximum sebességre pörgetett világához képest ebben a lassabb, realistább, a magyar nézőhöz közelebb lévő történetben mélyebb, árnyaltabb motivációkat kellett találnia. Egy szerelmi háromszög körül bonyolódik a történet, amiben az a különleges, hogy minden fordulatot a virtuális – Facebook, Skype, Messenger – és a hús-vér kommunikáció között tátongó szakadék hoz el. Maga a történet nem is lenne lehetséges az újmediális kommunikáció nélkül. Egy olyan virtuális bullying bontakozik ki a szemünk előtt, aminek az áldozat önszántából veti alá magát, saját szobájában vetkőzik le Skype-kamerája előtt – „2019-et írunk, és ha nem vagy amish, a meztelenség a szeretet valutája”, mondja Rue az Eufóriában –, mert szerelmes.

A FOMO – Megosztod, és uralkodsz ugyanezeket a problémákat tárgyalja, és bár a cím mozaikszava – fear of missing out, félelem attól, hogy lemaradunk valamiről – ügyesen megragadja az ábrázolt generáció állapotának lényegét, a film nem. A történet vékony, nehezen tölti ki a másfél órás játékidőt. Az osztály menő srácaiból álló Falka – a név egyébként túlságosan magyarázó, miféle fiúcsapat hívná így magát? – minél durvább YouTube-videókat akar készíteni a minél durvább challenge-eikről. A dolog odáig fajul, hogy a legnormálisabbnak látszó falkatag, Gergő egy házibuliban megerőszakolja a részegségtől magatehetetlen, félájult Lillát, akibe ráadásul egy kicsit szerelmes is. És mindezt rögzíti, sőt a buli másnapján ki is teszi a Facebookra. Bár Gergőt az iskolaigazgató, az apja, a barátai, a taxisofőr, vagyis mindenki arról győzködi, hogy ő valójában nem követett el semmi drámait, ő mégis elgondolkozik azon, hogy hátha mégis. Ezzel zárul a film.

A főszereplő bűne nemcsak elképesztően súlyos, de azt sem tudjuk meg, miért csinálta. Annyit látunk, hogy pár perc alatt rábeszélik a haverjai erre a borzalomra, de a karakter mögül hiányzik a saját története: milyen Gergő élete, mi fontos neki, mit adott neki a Falka-tagság? Gergő gyerekkora nincs a filmben, de mintha nem is lenne megírva. Azt sem tematizálja a film, hogyan jut el odáig belül, hogy legalább az áldozatának bevallja tettét – mert a szembenézésnek erre a meglehetősen alacsony szintjére érkezik meg Gergő, így a film is a játékidő végére. Akárhogy nézzük, a bűn a film világán belül valódi következmény nélkül marad – hiszen Gergő annyit tapasztal meg tettének következményeiből, hogy az áldozat az első találkozáskor nem bocsát meg neki.

A FOMO saját magának állított csapdát: a film elején látható sokkoló, hatásvadász erőszaktevést nem képes beágyazni a film szövetébe, nem tudja személyes motivációkkal megtámogatni, tehát az sehogyan sem következik a szereplők viselkedéséből, történetéből, nem következik a tengődő millenniumi generáció értékválságából, és lényegileg nincs összefüggésben a közösségi médiával sem. Össze is függhet akár egy felájult lány megerőszakolása és a fear of missing out, de erről a lehetséges összefüggésről a filmben semmit sem tudunk meg. Gergő nem jut el sehonnan sehova: a film végén ugyanúgy sodródó, jobb sorsra érdemes, halk szavú srác, mint az elején, annyi változott, hogy most már olyan halk szavú srác, aki megerőszakolt egy lányt.

A Remélem legközelebb sikerül meghalnodban az online szexuális zaklatás központi motívuma lehetőséget ad arra, hogy megismerjük az elkövető motivációit, az áldozat történetét – lássunk egy olyan hiteles történetet, amiben végül is minden oldalról átélhető módon zajlik le egy olyan drámai esemény, ami a főszereplő lány méltóságának sérülésével jár, mindenféle fizikai interakció nélkül. Ezzel szemben a FOMO-ban mindenki vagy jó, vagy velejéig romlott: jók a lányok, ők a potenciális áldozatok, akik hiába mondják a fiúknak, hogy „nem baszhatnak meg” bárkit. Gonosz mindenki más: az összes fiú, maga a Falka, ami egy az egyben maffiaként működik, gonoszak a zsarnok, teljesítménycentrikus apák, a taxisofőr férfi. Mindezt az erőszakos apák láncolatának jelzésével akarná megmagyarázni a film, kevés sikerrel. Stohl András bármilyen jó színész, a karakter egysíkú – nemcsak önző és gonosz, de még politikus is. Mintha a készítőket jobban dühítenék a magyar közállapotok, mint a kamaszközösségek sajátos belső világa. Az apa egyébként az iskolaigazgatóban méltó partnerére talál, mindkettőjüket csak a botrány megúszása érdekli. Látványos, hogy a RLSM :) vagy akár az Eufória szülőfigurái ugyanúgy rossz szülői döntéseket hoznak, hasonlóan önzők és érzéketlenek a kamaszok problémáira – de nem azért, mert „romlott politikusok”, hanem azért, mert maguk is küszködnek nehéz élethelyzetekben.

Bár nem hiszem, hogy szándéka lett volna, de a FOMO simán megengedi azt az értelmezést, hogy egy ilyen súlyú bűncselekmény arányos következmények nélkül maradhat – nincs a film világában olyan figura, intézmény, amelyik a társadalmi realitást vagy a következmények elkerülhetetlenségét felvillantaná (a RLSM-ban a kórházban ér véget a film). A nagy lelki vívódások közepette Gergő sem jut el odáig, hogy besétáljon a kerületi rendőrkapitányságra, pedig nyilvánvalóan ez az egyetlen elfogadható kifutása az eseményeknek. Így viszont a film valójában nem a formálódó kamaszidentitásról, a virtuális közösségi élet veszélyeiről tesz fel kérdéseket, hanem azon moralizál, néha elég nehéz egy bűnelkövetőnek eljutni a belátás minimumáig.