Az 5-ös kútnál
Mosolygok, mintha aranyos kisállatot látnék a visszapillantóban. – Jenei László tárcája.
Jenei László írásai a Jelenkor folyóiratban>
Ilyen politikus olyan kacsalábon forgója, hallom a benzinkútnál. Auchan-kút, mert állítólag olcsóbb. Annál már csak a Metro-kút olcsóbb, ha igaz, de ahhoz át kéne menni a túloldalra, odébb van körforgalom, bonyolult. Már ennek is mekkorája van, hallgatom tovább. Leakasztom a pisztolyt, tölteni kezdek. „Évadok, paloták! / Tiszta szív van-e hát?” – kérdezem Rimbaud-val, s milyen jó, hogy nem hallják ezek a 4-es kútnál, mit kezdhetnének a személytelen kérdéssel. Az 5-ösnél állok, balos a kocsi (jaj!), vagyis hát oda kell töltenem a benzint, a baloldali nyílásba. Utóbbi időben ide járok, tetszik, hogy nem kell kiszállni a fizetéshez, benyújtom az ablakon a pénzt, slussz. Átbambulok a 4-eshez, ezeknél hamarabb kéne odaérnem, elegem van a primer péniszirigység benzinénél is maróbb kigőzölgéséből, de amikor beülök, s gyorsan indítok, jobbommal (jaj!) már a pénzt készítve, elszáll a nagyvonalúságom, vajon tényleg elegem van-e? Tíz perce hallottam a rádióban, hogy a börtönben öngyilkos lett a Hummerrel rendőrt gázoló német, és megelégedéssel töltött el a hír. Aztán elbizonytalanodtam, milyen ember vagyok én?! Hát most nem fogok újabb önvizsgálatot tartani, pillanatnyilag így gondolkodom, építsenek, vásároljanak palotákat, jöjjenek a jobbak (jaj!), a jobbak gazdagodásának évadai, úgyis ők énekelték, hallgass a szívedre, gondolom, tisztán tartják, legalább a szívüket. Mint én, például.
Aztán mi történik? Fizetek, valahogy sokallom, felötlik, mióta telnek a napjaim azzal, hogy sokallom az élet árát, égeti az ujjam az elvándorolt tízezres emléke. Sorompó nyílik, mehetnék, de nem kapcsolok egyesbe, nem mozdulok. Mire föl vagyok én ilyen nagyvonalú? A kurva anyjukat, mondom magam elé – ekkor dudál először, röviden a mögöttem álló, jönne már fizetni –, valami feltolul bennem a mélyen tenyésző kisemberi éjszakából, ami oly sokunkban elvan fénytelenül, akár élethossznyi kitartással. De hát milyen ember vagyok én? (Újabb, kissé már türelmetlen dudálás mögülem.) Börtön, paloták, hogy rohadnának meg, bevillan Genȇt nyitómondata: „A fegyencek ruhája rózsaszínű-fehér csíkos”. Elképzelem ilyen hacukában a pártvezért, nevetgélek, de ez is megáll bennem, megint nem jó valami, hiszen pont Genȇt nem arról szól-e, hogy a börtöntölteléket is ünnepelhetik egykor? Az agyamban lódobogásszerű zaj, s mintha ez nem lenne elég, mögöttem rátenyerelnek a dudára, és a hangzavarban kiszól a pénztár-konténerből a női mikrofonhang: Rosszul van, uram? Igen, a legevidensebb, ha elindulok, válaszolom, s mert közben eszembe jut, mit kérdezett, kötelességtudóan visszakiabálom: Nagyon jól vagyok!
Idegesen, konokul előreszegezett állal kormányozok a négysávos felé, körben mindenhonnan politikusi portrék és szlogenek szuggerálnak, a haladás automatikusan megy végbe, mondom félhangosan, s magamat sem értem, ezzel mire célzok, de biztos nem a forgalomra. A kurva anyjukat, mondom megint – és rögtön megértem, hogy így nem megy tovább, mert mi lesz a vége, erősödik a hangom, mint a dudaszó, aztán ha valaki enged, az úgyis én leszek. A kurva anyjukat, morzsolom még el, de ebben nyoma sincs már a megátalkodottságnak. Az arnóti körforgalomnál megint mosolygok, sikeresen ráakaszkodtam arra, amibe eddig kapaszkodtam, fölényes vagyok, nagyvonalú, egyszer majd méltatni fognak, a sorsom elkerülhetetlen. Eljátszom a gondolattal – tehetem, száztízzel húzhatok, elfogytak a kocsik –, hogy a 4-es és az 5-ös kútnál találkozik Ovidius és Goethe, de az az Ovidius, akit Ransmayr, s az a Goethe, akit Szentkuthy írt meg. Hát akkor ilyen ember vagyok. Mosolygok, mintha aranyos kisállatot látnék a visszapillantóban. Én tudom, mit teszek. Oui – lépem túl gondtalanul a megengedett sebességet –, oui, mademoiselle Weil, az elképzelt mennyország időlegesen sem képes beszippantani a reális poklot.