Az öcsém elköltözött a barátnőjétől, új lakást akart, és véletlenül pont a fölöttem lévőt bérelte ki. Tőzsdézik a neten, de nemcsak szerencsejátékként kezeli a tőzsdét, tehát összevissza, mert tudja, hogy akkor rámenne a gatyája, hanem tudományként. Olvasott, mielőtt rávezette volna az igazi pénzét, demószámlákat nyitott, szakkönyvekből tanult, évekig gyűrte a technikai elemzést meg az idevágó pszichológiai szaktudományt, és tényleg, nekem is megmutatta, a chartokon a Jóisten számai futnak, vagy akinek úgy jobban tetszik: a közgazdaságtudományi összefüggések is természeti törvények – és lélektani törvények is. Mert amikor még csak virtuális pénzzel kereskedett, folyton nyert, aztán beúsztatott némi igazi dollárt, és akkortól veszteni kezdett, pedig a környezet és a rendszer ugyanaz volt. Mármint a külső rendszer, tehát a világ részvénypiaca volt ugyanaz, de nem a lélektani rendszer, a saját, a belső, mert aki a játszásért játszik, az könnyen nyer, aki a tudományért tanul, az is könnyen nyer, de aki pénzt akar, az már veszít. Elkezdte hát rendbe tenni a belső zűrzavart, hogy ne pénzt akarjon, hanem csak játszani vagy tudni; elkezdett keresztény gyülekezetekbe járkálni, de nem sikerült megtérnie, mert nem hitte el a… nem a kereszténységet nem hitte el, hanem a csűrés-csavarást és az egyházat. Pedig kitartó volt. Tehát ez nem sikerült, ezért elment egy buddhista gyűlésre, az már jobbnak tűnt, aztán találkozott egy régi barátjával, aki hindu vallású lett, és amióta Síva a guruja, pörög az autóalkatrészboltja, pedig alig jár be; még az alkalmazottai sem fosztják ki. Tőle kapott az öcsém hindu irodalmat meg zenéket, és most szólnak fölöttem a mantrák. Nyáron nyitva van az ablak. De ha nincs nyitva, akkor is rezeg.

Ma délután verseket fordítottam; egy jó kis kiadó megjelenteti Margaret Atwood új regényét, Az áradás évét, utópia, civilizáció utáni emberi kultúra, az emberek himnuszokat énekelnek a növényekhez és a mikroorganizmusokhoz meg az állatokhoz és a  Teremtőhöz, ezek a himnuszok versek, és én fordítom őket magyarra úgy, hogy versek maradjanak; szép és vicces munka, még úgy is gyönyörű lenne, ha nem az egyetlen és/vagy több teremtő és/vagy megtartó és/vagy pusztító Isten lenne a téma. Ám Ő a téma, és közben olyan kurva hangosan jön föntről a mantra, hogy a basszustól berezonál a ház, nyilván a födém vasbeton szerkezete a hibás – a magasabb regisztereket elnyeli az acél-beton kompozit, viszont az alacsony frekvenciával kéjesen egyesül, én pedig egy idő után ideges lettem. A mantrán kilazulva a boldogságtól nem tudtam gondolkodni – jobb lenne boldognak lenni, mint gondolkodni, de nem tudok elszakadni a földi anyagtól, az íráshoz gondolkodni is kell, tehát a boldogság akadályoz, tehát írtam egy mélt az öcsémnek, hogy vegye le a basszust. Egy idő után csend lett.

Azt hiszem, nem volt még ilyen tapasztalatom. Nem csináltam semmit, nem beszéltem senkivel, csak megnyomtam a gombot. A Küldés gombra klikkelés előtt, mikor írtam, hogy kussoljon, több gombot is megnyomtam a billentyűzeten, hiszen éppen a billentyűkön írtam, hogy duguljon el, de az csak olyan nyomogatás volt, mint a többi képzelgésem, és megszoktam, hogy azt nagy szakadék választja el az életemet közvetlenül befolyásoló realitástól. Arra gondolok, hogy amit a gépen írok, az mindig mese vagy művészet vagy tudomány vagy hazugság vagy mindez egyben. Most viszont csend lett, alapjaiban rendült meg a szokásaimban fixált világ – az írás valóság lett, és egy kicsivel szebbé tette az életemet.

Az írás megoldja az emberiség problémáit. Én ma egész nap Atwood asszony verseit fordítottam, és így duplán segítek az emberiségen, mert Atwood egyszer már megírta, és most még ráadásul én is – ekkora össztüzet biztos, hogy nem bírnak elviselni az emberiség problémái. Holnap Irán leállítja az atomprogramját, az USA feloszlatja a CIA-t, a NASA bevallja az ufókat, az afrikai törzsi hadurak nyalókát vesznek a gyerekkatonáiknak, Putyin elnök Ukrajnához csatolja Moszkvát, a haverjai pedig, akik nem tudnak mit csatolni, simán lemondanak, a vatikáni sajtóiroda közleményt ad ki, hogy közép-európai idő szerint hajnali 5 órakor a Sátán belátta tévedését, és jelenleg már az égi karokban régi helyét elfoglalva dicséri az Urat, továbbá vele együtt Hitler és Kim Dzsongil is üdvözült; az eddig felrobbant atomerőművek sugárzása rák helyett permanens orgazmust okoz az odalátogatóknak, Konfuciusz pedig mától magyar volt.

Dicsérjük a teremtő Brahmát és a Többieket Margaret Atwood egy versével – mától magyarul is:

Hadd ne legyek büszke, Uram.
Csak a többi majom
hátán kapaszkodva Feléd
szelektáltam magam.
Kavargattad a DNS-t,
s évmilliókon át
imbolygott módszeredben
az ész, a düh, a vágy.
Ahogy a csimpánz, úgy mi sem
látjuk az utadat;
csak megbújunk, ahogyan ők,
égi ernyőd alatt.
S ha hencegünk s hiúk vagyunk,
akár egy eszement,
az Australopithecus az:
az állat odabent.
Tartsd távol az erőszakot;
s a düh, a kapzsiság
intsen, hogy az eredetünk
a főemlős család.
 

Függelék

Az előbb egy kis pók mászkált a képernyőmön – elkergettem az egérkurzorral.