A hullámok dobálják alattam a hajót. Belekapaszkodom a korlátba, vékony, fehérre festett vascső, bármelyik pillanatban eltörhet. Távolodunk a parttól, követjük a kemping meredek sziklavonulatait. A ciprusok között színes sátrak, füst száll az ég felé. Luka egykedvűen tekergeti a kormányt, vakon is kivinne minket a nyílt vízre. A hajómotor kattog, benzingőzben ülünk. Ez a szag elüldözi az összes delfint, kétszázhatvan kuna a semmiért. Kinyitom a hajó farához csavarozott hűtőládát, akkor legalább igyunk valamit. A telefonban szó volt egy házi konyakról is, de a ládában csak néhány zéró kólát és jeges teát találok. Helyi márka, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, miközben iszom. Amit egzotikus gyümölcsként emlegettek, az egy dinnyedarab.

Luka telefonálni kezd, mintha nem akarná, hogy halljuk, pedig nem is értünk horvátul. Peti szerint most jelez a búvároknak, hogy húzzák fel a delfinjelmezt. Megpróbálom rászerelni a zoomobjektívet a vázra, de Luka magasabb fokozatba kapcsol, a hajó imbolyog, a benzingőztől fuldokolni kezdek. A Brijuni-szigetek felé nézek, az egyetlen pont körülöttem, ami nem mozog. A váz akkor csatlakozik az objektívhez, ha a két piros pötty találkozik egymással. Forgatom a kezemben a gépet, minden forog, nem értem a horvát szavakat, a műanyag pufferek verik a hajótestet a hullámverésben. Ütemesen kattog a hajómotor. Én itt most kiszállnék, és majd visszafele jövet fölszedtek. GPS-koordináta, plusz az áramlatok, mit szólsz ehhez, Luka? Hogy van ez horvátul. Hirtelen angolul sem tudom elmondani, annyira fáj a fejem. Nézem a sötétkék vizet, a tetején fehéren habzanak a hullámok. Milyen kár, hogy nem hoztam magammal a sznorkelszettemet. Tekergetem a vázat és az objektívet, végre bekattan. Elképzelem, hogy belenézek a fényképezőgép keresőjébe vagy állítok a zoomon, de már a gondolattól majdnem elhányom magam.

Nézem a tengert, a hullámok fodrozódását, valahol ott vannak a delfinek. A hullámok annyira egyformák, felveszem a szemüvegem. Cápát látni szinte lehetetlen, mondta még a kikötőben Luka, pedig állítólag a nagy fehér szerelmi fészkének kellős közepén imbolygunk. Tizenöt évvel ezelőtt kifogtak itt egy ötméteres példányt, a pulai kikötőben úszkált. Nincs itt semmi, suttogja Peti, aki tegnap talált egy csikóhalat a parton. Rücskös volt, vizes és döglött. Néhány hullám úgy kapaszkodik egymásba, mintha a Loch Ness-i szörny lubickolna a tengerben. A part menti sziklákon csak sügérek és tengeri keszegek legelésznek. Tíz éve nézegetem őket a sznorkelszettemmel, de most már szeretnék igazi halakat látni, vagy egy delfint. Belefájdul a szemem, annyira figyelem a hullámokat, az egymásnak feszülő víztömeget. Luka szerint az uszonyukat látjuk majd kiemelkedni a tengerből, azt a mozdulatot figyeljük, az uszonyok ciklikus kiemelkedését. Figyelek. Megszoktam a hajómotor kattogását is, a benzinszag elbódít, delirálok tőle. Észre fogom venni a delfineket, akár delfinek azok, akár nem. Ha nem adom fel, és sokáig nézem a tengert, akkor észre fogom venni őket.

A motor elhallgat, csendesen ringatózunk a tengeren, odakúszom a hűtőládához. A napfény csillog a vízfelszínen, elvakít, égeti az arcomat. Mintha hajótöröttként hánykolódnék az óceánon, de nem a földet keresem, hanem a delfineket. They have to be here somewhere, mondja Luka, majd elővesz egy távcsövet, és a messzeséget kémleli. Micsoda műsor, jegyzi meg Peti, jobb, mint Immobile a belgák ellen. Bottlenose dolphins are cetaceans. They have two stomachs, one with digestion, the other with storage. Dolphins have a lot of sex and take great pleasure in the foreplay, suttogja tovább az információkat az állatokról Luka, miközben egy pillanatra sem ereszti le a távcsövet a szeméről. Közben sikerül vágnom magamnak egy szelet dinnyét, a pólómon végig csöpög a leve, mint a vér. Lassan felegyenesedem, az egyik kezemben a dinnyeszelet, a másikban a bicska, a fényképezőgép a nyakamban lóg. Megkapaszkodom a hajókorlátban. Peti szerint közeledik a naplemente, de én nem látok mást, csak a lüktető fényességet és a hullámzó hullámokat.

Negyedórája állunk a tenger közepén, aztán Luka beindítja a motort, és lassan visszafordul. A benzinszagtől megint émelyegni kezdek, de a szembeszél legalább felfrissít, az arcomba vágja a tengervizet, suhanunk. Delfinekkel suttogó, így jellemezték a delfintúrát szervező cég honlapján Lukát, aki nekünk tanárként mutatkozott be. Jó duma, egy tanár olyan ártatlan, hogy nem képes átverni senkit. Fejenként kétszázhatvan kuna, de egyelőre semmi. Az is lehet, hogy a delfinjelmezes búvárok elaludtak a vízben, hiába hívogatjuk őket mobilon. Vagy megette őket egy csapat pörölycápa. Forog velem a világ, de ha leülök, még rosszabb, ezért inkább állok tovább. Majszolom a dinnyét, a bicska a számban, miközben a hullámok dobálják a hajót. Peti furcsán néz, de inkább meg sem szólal. Én csak figyelem az egymást kergető hullámokat, a különböző árnyalatú vízfelületek távoli remegését, amikor valami lassan kiemelkedik a vízből, majd elsüllyed. Hunyorogva figyelem a horizontot, és a mozdulatsor megismétlődik. Sosem láttam még ilyet, de biztos vagyok benne, hogy két uszony az, két palackorrú delfin uszonya. Háromszáz méterre lehet a hajótól, mutatom Lukának, aki már emeli is a távcsövet. Eltelik néhány pillanat, de számomra perceknek tűnik. Nem látok semmit, csak a végtelen víztömeget. Luka mosolyog, a suttogását a hajómotor zaja mellett is tisztán hallom, good, good, those dolphins there, two dolphins there. Két uszony, újra, a távolban, tizenegy óránál. Ciklikusan emelkednek ki a vízből, ahogy Luka ígérte.

(Fotó: Ruprech Judit)