Eleinte csak a nőt ismertem. Pontosabban eleinte csak az autóját ismertem, a fehér Hyundait. Mindketten szeretünk ugyanoda parkolni, a kisbolt elé, a fenyőfák alá. Ez a legjobb hely az utcában, szélvédett, árnyékos. Legtöbbször a fehér Hyundai állt ott, de nem tudtam rá haragudni, egy távol-keleti kocsira nem lehet haragudni. A hátsó ablakokra szerelt macimintás fényvédőkből azt is tudtam, hogy az autóban gyerekek ülnek. Akkor elöl apu és anyu. Aztán találkoztam anyuval, fehér tornacipő és szűk, fekete bőrnadrág volt rajta, a nyakán tetoválással. Rögtön sejtettem, hogy ismerem, legalábbis találkoztam már az arcával. Csak a vásárcsarnokban jutott eszembe, két káposzta összehasonlítása közben, hogy hol. Különböző fotókon mosolygott a Facebookon, fiatal, szőke nők mellett, hashtag balayage, hashtag frufru, ölelés, taps, pezsgő, szívecske, lámácska. Vagy bárány, nem ismerem annyira az állatokat, nem voltam állatkerti ápoló, és biológia szakra sem jártam. Tücsök és szöcske és bogár, nekem mindegy, csak tekergetem lefelé a hírfolyamot, miközben a többiek beszélgetnek az asztalnál. Az egyik már alig várja, hogy leadja a doktoriját, a másiknak kiújult a teniszkönyöke, a harmadik feleleveníti azt a napot, amikor fehér harisnyában és lakkszandálban kellett zongoráznia Derridának a nappaliban. Állítólag Derrida hosszan tapsolt, majd megkérdezte, ki volt az a hosszú hajú alak, aki végig a nyakában lihegett a botanikus kertben rendezett gálameccsen. A nő ott ül a szomszéd asztalnál, majdnem ráköszönök, pedig hivatalosan nem ismerjük egymást. Csak néha találkoztunk, amikor kiszálltunk a kocsiból, ő a Hyundaiból meg én is a Hyundaiból, de az enyém egy generációval régebbi. Eszembe jutott a Facebook-oldal neve is, ahol láttam róla a fotókat, PearlHair Beauty Salon. Lefelé sandít, mint aki nem mer felnézni, idegesen markolássza az ásványvizes üveget. A férfi háttal ül, hangosan kanalazza a levest. Hallom, ahogy evés közben fojtott hangon beszél a nőhöz. Ő az apa, Audija van, az is ott parkol a fenyőfák alatt, néha együtt szállnak ki belőle. Fekete terepjáró, a slusszkulcs virít az asztalon, kiveri az ember szemét. A nő nem mozdul, gőzölög előtte a zellerkrémleves, úgy viszik el, hogy hozzá sem nyúlt. A pincér egy biccentésből is ért. A férfi lecsapja a kanalat az asztalra, a nő összerezzen, a levegő egy pillanatra megfagy a teraszon, aztán minden folytatódik tovább, mintha mi sem történt volna, az első gólt Derrida lőtte, de lehet, hogy nem is volt meccs, csak fényképezkedtek a Tv-toronynál. Zongora volt, ezt egyikünk sem vitatja. Csak a darabra nem emlékszik senki, de biztos nem a Boci, boci, tarka volt, mondja a teniszkönyökét aggódó arccal lapogató barátom. Nyugi, még nem kell amputálni, vigasztalja a doktorjelölt. A harcsaszeletek puhák, szinte elolvadnak a számban, rágni sem kell őket, a nő visszaküldeti a pincérrel a második fogást, a férfi kirúgja maga alól a széket, és elindul valamerre. Síkideg, legszívesebben felrúgná az asztalt. A nő fél. Senki nem tesz semmit, én sem, mit tehetnénk. A nő rágyújt egy cigarettára, sosem láttam még a gyerekeit, pedig biztos vannak, különben miért lenne ott a Hyundai ablakaiban a macimintás fényvédő. Szeretem a rozmaringos krumplit, különösen itt, mert éppen annyira sütik át, ahogy én is szoktam, kicsit megégetik, de tényleg csak egy kicsit. A pincér az ablak mögül nézi a nőt a teraszon, meglátja, hogy észreveszem. Most már ketten gondolunk ugyanarra. Milyen lehet, amikor beülnek a gyerekekkel egy étterembe, apa síkideg, anya fél, rágja a szája szélét, a gyerekek nem mernek desszertet kérni. Vagy a gyerekek nem tudnak semmiről, és egymás után háromszor fel kell olvasni nekik az étlapot, hogy eldönthessék, somlói vagy kakaós palacsinta. Közben a nő fél, hogy az apa agya mikor durran el, és mikor kezdi fojtott hangon fenyegetni a gyerekeket. Mennyire másmilyen ez a nő a Facebookon, csupa magabiztosság a szőke tincsek, az emojik és a hashtagek között. Szerintem a teniszkönyöknél csak a golftérd rosszabb, de nem hisznek nekem, szerintük a derridás focimeccset is csak kitaláltam. Nekem mindegy, hátra dőlök az akciós rattanszékben, egy macska somfordál az asztalok között. Véletlenül leejtek neki egy darab harcsaszeletet, de hamar megbánom, mert a macska nem veszi észre, csak a pincér mosolyog az ablak mögül. A férfi visszaül az asztalhoz. Már-már imponáló, hogyan képes valaki leülni úgy, hogy közben minden porcikájából árad a felsőbbrendűség, a sértettség és az agresszió. Valaki valamit palástol, hallom a választékosan beszélő barátom szavait, nyomdába lehetne adni minden megszólalását. Palástol, erényes, szembetűnő, a szavaiban van valami furcsa dallamosság, mintha olasz lenne, pedig magyar. A doktorjelölt köszön valakinek, aki elhalad a terasz mellett, aztán elmondja, honnan ismeri. A macska leheveredik egy forró betonlapra, a férfi fojtott hangon beszél. A hangja ijesztő, black metál énekesekre emlékeztet, a nő atomjajira hullik mellette. Nem akarok belegondolni, mi lesz a folytatás, pedig pontosan emlékszem arra is. Amikor néhány nappal később megint elmegyek a fehér Hyundai mellett, már nem ugyanazt a kocsit látom. A nő rácsukta az ajtót a biztonsági övre, az öv alumíniumnyelve kilóg a kocsiból, a semmibe mered. Mint valami furcsa segélykérés, eltört kar, kitekert nyak. A sofőrülés felhajtva a kormányhoz, az emberek hanyatt-homlok menekültek az autóból. Hallom a férfi fojtott hangját, és nézem a terepjárót, egy sarokkal fentebb parkol. Rásüt a délutáni nap, a külseje makulátlan, csillog rajta a fekete fényezés.

(A szerző fotóját Ruprech Judit készítette)