Nagyjából öt perce van. Talán egy kicsit több. Mindenesetre jobb, ha siet, hiszen nem akarja, hogy sírjon. Elképesztő, hogy tud sírni egy kisbaba. Minden erejével küzd azért az ételért, gondoskodásért, amit egészen biztosan megkap. Csak ő ezt még nem is sejti.

Egy biztos: jobb, ha gyorsan elmosogat, különben borul a törékeny napirend – az egyetlen dolog, ami ritmust, formát, keretet ad az önmagukban változatos, mégis monoton napoknak. Bepakol a mosogatóba, aztán mindent kiszed. Még mindig nem találta ki, igazából hogyan lenne praktikus elkezdeni. Megengedi a csapot, alá tartja a kezét. Bármennyire meleg van is, valahogy mégis jólesik az erős, meleg vízsugár ütése a kézfején. Egyesével törölgetni kezdi az edényeket. Nem gondol semmire. Összeugranak a szavak. Csomósodnak, mint a rántás. (Nem is tud főzni.) Szétfutnak a gondolatok, mint a víz a zsíros edényen. Úgy érzi, neki nagyjából annyi maradt belőlük, mint a mosogató alján összegyűlt kanálnyi reszelt répa. Szinte semmi. Automatikusan kezdi kiszedegetni a fennakadt darabokat. Nem jutott át minden a lefolyón. Az a legrosszabb, amikor valamiből csak egy egész kicsi marad, gondolja. Ezekkel a kicsi, éppen csak megmaradt részekkel a legnehezebb valamit kezdeni. Soha nem akarnak elfogyni. Legalábbis neki mindig így tűnt.
– Csak el ne duguljon – mormolja maga elé, és vizes kézhátával feleslegesen megtörli a homlokát. Felegyenesedik, elzárja a csapot. A férje mindig azt mondja, ne mosogasson folyóvízzel.

Még mindig csend van. Nem csak a lakás, az egész ház csendes. Rajtuk kívül csak öregek laknak az épületben, nem sok zajt csapnak. Kivéve persze a szomszédos épület takarítónőjét, aki ordenáré megjegyzésekkel kísérve végzi mindennapos munkáját a sötét belső udvarban. Az eldobott csikkekre, a fekete, ragadós városi porra, a csomóba gyűrt és eldobott zsebkendőkre zúdítja az összes haragját és szorongását. Minden nap két óra tájban jelenik meg, hogy folytassa elszánt harcát a piszokkal és a világgal. Szerencsére még korán van, egy darabig nem kell tartani a kéretlen társaságtól. Halkan elfordítja a kulcsot a zárban és kilép a gangra, belemeríti az arcát a szemközti ablakról visszaverődő napfénybe. Végre igazán egyedül lehet. Lehunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Elfelejt mindent: eltűnik körülötte a nagyváros, a szűk folyosó, a penész a falon. Mint a növény, ami a nap felé növeszti az indáit, nyújtózik, hajladozik. Csukott szemhéján vörös pontok szikráznak. Lassan kinyitja a szemét, újra ott áll a keskeny körfolyosón. A szemben lévő ablakot becsukták, a kölcsönkapott napfény elillant. De az arcán, a pórusaiban még most is ott érzi a meleget.

Halk nyöszörgés szűrődik ki a lakásból. Ébredező, bizonytalan, keresgélő hangok a kiságyból. Sietve lép be, meg kell etetni a gyereket, aki gyűrött, öregemberszerű arcát a fény felé fordítva nyújtózik, tapogatózik, orrával vadul szimatol. Fújtatva, mohón keresi a testet, amiből nem is olyan régen hosszas kínlódás árán szakadt ki. Amikor végre felveszik, fogatlan száját nagyra nyitva, gondolkodás nélkül kap az anyja melle után, nyögdécselve nyeldekel, az arca egyre vörösebb, lehunyt szemhéja szinte lila az apró erek sűrű hálózatától.
– Azisten…! – szakad ki a nőből, ahogy a gyerek csupasz, erős ínyével ráharap a mellbimbójára. Hetek óta kínlódnak a szoptatással, az első percek még most is gyötrelmesek, pedig a helyzet összehasonlíthatatlanul jobb, mint néhány nappal a szülés után, amikor az anyjától kapott átkötős, lila kardigánból úgy vette elő a mellét, mintha az is újszülött gyereke lenne – óvatosan, félve –, és akkor meglátta a vörösesbarna vart a bimbó helyén. Néhány napig rettegett az etetések idejétől, volt, hogy az utolsó pillanatban visszahőkölt a vakon csámcsogó csecsemő elől, és csak a túltengő hormonok tudták rákényszeríteni, hogy meztelen felsőtestét végül mégis odakínálja neki. Az első másodperc fájdalma azóta sem szűnt meg, de talán mégis kialakulóban van valami összhang közte és a gyerek között: nyak- és vállizmai lassan kiengednek, légzése egyenletessé válik, a gyerek arcán halvány pírré szelídül a vörösség, arcán rózsák nyílnak.

Hátradőlve hallgatja a rádiót, a kis test a kezében elernyed, evés közben alszik el. Valami népzenei műsor kezdődik, öreg bácsi nyekerget egy hegedűt, egyre hangosabban, fájdalmasabban gyötri a hangszert, a húrok ellenkezve jajgatnak. Szinte látja maga előtt az öregembert: ősöreg fára emlékeztet, keze göcsörtös, ijesztő erővel szorítja a vonót. Szeme lehunyva, felsőteste lassan imbolyog, nem is a zene ütemére, sokkal inkább valami külső akarat hatására. A dallam egyre idegesítőbb, muszáj elkapcsolnia a rádiót. Szabad kezével lassan a távirányító felé nyúl, de nem éri el. Próbál előredőlni, a gyerek az ölében elégedetlenül felnyög. Még egyszer megkísérli elérni a kapcsolót, ujjhegyével éppen megérinti, vállból még jobban kinyújtja a karját, érzi a műanyag felületen az illeszték milliméteres vágatát. Próbálja beleakasztani a körmét, hogy maga felé húzhassa, de elvéti a mozdulatot, a távirányító halk koppanással a szőnyegre esik. Ekkorra a bácsi már nemcsak hegedül, de énekel is, erőtlen, mégis zengő hangon népdalokat ad elő. Lendületes, kaszáló mozdulattal belerúg a távirányítóba. Pont jó szögben találta el, óvatosan felveszi, a rádióra irányítja, és mintha pisztolyt sütne el, megnyomja a kikapcsoló gombot. Végre csend van, mindenki elhallgatott, halk szuszogás hallatszik és apró neszek a szomszéd lakásból.

Zsibbad a keze, lassan talán felállhat, a gyerek mélyen alszik, le lehet tenni. Mindig kockázatos vállalkozás, de muszáj megpróbálni, nem ülhet itt órákig, a kanapén se hagyhatja, el kell vinni a kiságyig. Combizmai megremegnek, ahogy támaszkodás nélkül, kezében az ötkilós súllyal feláll. Egy pillanatra úgy érzi, vissza fog esni, de nem, sikerül a mutatvány, az apró szoba közepén áll, két kézzel az ernyedt testet tartva. Három lépéssel a kiságynál van, halkan, határozott mozdulattal befekteti a gyereket. Betakarja, végigsimítja a ránctalan anyagot. Lassan végiglépdel a lakáson, kimegy a konyhába. A reggeli kihűlt tea még a pulton van, a bögre barna, félkör alakú nyomot hagy a fehér műanyagon. Megpróbálja eltüntetni, először csak az ujjával, aztán a szivacsért nyúl, de félbemarad a mozdulat. A mosdókagylóban pár milliméter zavaros víz áll, ha közelebb hajol, kellemetlen szagot érez. „Megint eldugult” – gondolja, de már a szekrényben matat, valahol kell lennie szódabikarbónának. Meg is van a zacskó, elöregedett befőttes gumi fogja össze, szinte szétmállik a kezében. A fehér port az utolsó szemig a lefolyó nyílására önti, az üres zacskót és a gumit a pultra ejti a teafolt mellé.

Megáll a nappali közepén, belekortyol a hideg, keserű italba, szeme körbejár a szobán. A falak szinte végig fel vannak polcozva, sehol egy kis hely, ahol a pillantás megpihenhetne. Végül a hatalmas fém kalitkán akad meg a szeme, ezt akarja már hónapok óta feltenni magasabbra, feleslegesen foglalja a helyet a könyvespolcon. Ahogy közelebb lép, a légáramlattól apró, fehér tollak mozdulnak meg a rácsokon. Nem látszik, hogy mi tartja őket a helyükön, szinte lebegnek. Négy ujját átdugja a rácsok közén: a fém hideg, mintha vízbe mártaná a kezét.

Az állat halálát megelőző napon nagy sürgés-forgás volt a lakásban. Estére vendégségbe várták egy régi, általános iskolai barátnőjét, napközben az IKEA-ba mentek a férjével kiságyat venni. Nyolc hónapos terhes volt, nem merte tovább halogatni a vásárlást. Nem is tudta volna, hiszen ilyenkorra már leküzdhetetlen kényszerré vált benne a késztetés, hogy környezetét összhangba hozza átrendeződött szerveivel, oldalra kinyomódott beleivel, hogy a belső, kitágult térnek létrehozza fizikai, tárgyi mását.
– Fészekrakó ösztön – mondja ki félhangosan, és lassan elmosolyodik. Lélegzetétől a rácsra ragadt tollak remegni kezdenek.
A madár akkorra már hetek óta betegnek tűnt. Pontosabban nem is betegnek, inkább kedvetlennek: nem ugrált, nem énekelt, elvesztette áramvonalas alakját. Kövéren és unatkozva gubbasztott a rúdon, nem kapkodta a fejét minden mozdulatra. Úgy tűnt, nem érdekli többé a környezete, visszahúzódva, üveges szemmel nézett, épp csak annyit mozdult, hogy ne tűnjön kitömött állatnak. A férjével mindenfélét kipróbáltak, a kisállatboltban már megismerték őket, de hiába, a kanárit nem sikerült kizökkenteni az apátiából.
Este megérkezett Jolán, a barátnője, akivel mindig jókat lehetett pletykálni, és nem mellesleg ő is imádta a növényeket és a madarakat. A kanárit ilyenkor mindig szabadon szokták engedni, hadd repkedjen kedvére. De ezen az estén a madár szinte vakon ugrott ki a ketrecből, szárnyait öntudatlanul kitárva vitorlázott a levegőben, sehogy nem sikerült landolnia, folyton elvétette az irányt, többször nekirepült a falnak is, egyszer erősen nekiütközött a szekrénynek támasztott, lapra szerelt kiságynak. Kellemetlen pillanatok voltak: Jolán nem tudta, mit mondjon az állat zavart viselkedésére, ő meg a férje is megijedtek, nem látták még ilyennek a kanárit. Amilyen gyorsan lehetett, visszatessékelték a kalitkába, nehogy kárt tegyen magában. Késő este, amikor végre lefeküdni készültek, beléhasított a felismerés: egyszer sem kellett feltörölni a padlót a madár után, vagyis az emésztésével lehet valami.
– Holnap reggelre nem fog élni – mondta a férjének. Még megbeszélték, hogy másnap korán kelnek és elviszik állatorvoshoz, ha lehet. Nyugtalanul, keveset aludt, másnap nagyon korán ébredt. Szinte biztosan tudta, hogy mi fogja fogadni, mégis, amikor nagy hasával nyögve fellépett a székre, hogy belásson a ketrecbe, érezte, hogy megremeg a térde. A kanári apró teste kinyúlva, békésen hevert az egyik belső sarokban. Újra a régi, vékony, ugrásra kész állatnak tűnt.

Nézi most az üres kalitkát, a remegő tollakat, és szinte újra érzi, ahogy eltömődnek a járatok, üregek az arcában, hallja a saját hangját, a rövid, artikulálatlan kiáltást. Érzi, ahogy arcán a könny és a váladék nedves maszkot képez. Az orra elapadhatatlanul folyt, fémes ízt érzett a szájában, ujjaival odanyúlt: vöröslöttek a vértől. Nem tett ellene semmit, hagyta, hogy folyjon, csepegjen. Aznap délután a férje és egy barátjuk összerakták a kiságyat, az üres kalitkát felrakták a könyvespolcra. Egy hónapra rá, ugyanebben a szobában este tíz óra körül elfolyt a magzatvíz és megindult a szülés.

Kihúzza az ujjait, lassan megmozdítja a kalitkát. Nehéz, még mindig van egy kis homok az alján. Leteszi a földre, felnéz a polc tetejére. Tényleg lenne még ott hely neki, mégis úgy dönt, nem teszi fel. Betolja az ablak alá, majd megkéri a férjét. Inkább kiviszi a teásbögrét, odalép a mosogatóhoz és megengedi a meleg vizet. A lefolyó visszaböfög egy adag csomóba tapadt répát, a massza nagy buggyanással eltűnik, és a tiszta víz zubogva, akadálytalanul folyik le. Elzárja a csapot, visszamegy a nappaliba, lefekszik a kanapéra. Alszik egyet, amíg fel nem ébred a gyerek.