Nem volt nekem fogalmam szörnyekről, ördög, az igen, szarva, villás farka, de egy szörnynek nem kiszámítható semmije. A fenevad inkább kézzelfogható a sztenderd részeit tekintve, főleg a tépőfog meg a bozont, nem is tipikusan alvilági, kiindulásnak pont jó. Mert abban biztos voltam, hogy szörnyhöz lesz egyszer közöm, fel kell ismernem, és megmagyarázni, mit keres mellettem.

Mert nem néztem fantasyt, nem játszottam MonsterHuntert, kislányként meg honnan is lettek volna szörnyeim. Aztán szereztem egyet, csak sokkal később, akkor még hirtelen nem derült ki róla, hogy az. Puha volt, jószagú, és kedvesen beszélt. Teát kért először, rumos narancsteát, remek stílusérzék, tél volt ugyanis épp, a legvadabb tél. Hüvelykujján gyűrűt hordott, ez kicsit elriasztott, kérdeztem, azt mondta, örökség, a nagyapjáé volt, Péter Gábor, csak véletlen hívták úgy, ne tévesszen meg. Dehogy volt ettől nekem rossz érzésem, szépen helyrerakta, gyűrű, örökség, rendben van.

Kint lakott egy pajtában, időnként bejött a városba, hogy rohanjon is vissza minél előbb. Lovon járna legszívesebben, szűk nadrágok, gyapjúpulcsi, de sajnálná szegény állatot, hajtani az autók közé, maradjon ez meg álomnak. Eljár havonta a rókafarmra, ha lóhoz van kedve, nem olyan, nyilván nem olyan, mintha sajátja lenne. Egy kutyát azért tartott, bajor vérebet, nem láttam én ebben mást, mint romantikát, biztos van egy másik álma, egyszer majd együtt hajtani vele szarvasbikát. A pajta falán kis, ovális keretben két kisgyerek ölelkezett furcsa, kitekert szögben.

Tavasszal kezdtem el kijárni hozzá, még hó volt. Ocsmányul összevesztünk az első alkalommal. Vittem neki tököt, hogy megsütjük, teszünk rá pár szem diót, és leöntjük az egészet mézzel. Nekem esett, miért húztam ennyire vékony felsőt. Halványlila, színes könnycseppes felső, mint a kokesi babákon, azon egy polárkardigán, nem illett hozzá egyáltalán, talán ez bosszantotta fel. Levettem, ráültem, mintha könnyen felfáznék, akkor már üvöltött, hogy mászkálhatok úgy az utcán, mint egy utolsó ribanc. Végül a tök ott maradt nyersen, nem foglalkoztam vele. Néhány nap múlva jött egy sms, hogy elég édes volt méz nélkül is, de nem bánná, ha kipróbálnánk dióval, úgy még sosem ette.

A farm volt a mániája, nyár elején szólt, én csak válasszak országot nyugodtan, a többit majd ő megoldja. Anglia, mi mást választottam volna, ott nekem bárhol megfelel. Egy hetet töltöttünk egy repcemező mellett, kis ház, tehenek meg egy gazda, aki nem bírta az idegeneket. A felesége, neki köszönheti, hogy kerülgethet mindenféle népeket, ő bezzeg eltűnik, lemegy nyárra Cornwallba. Szemben az összes többivel mi legalább nem voltunk számára nyűgösek, nem bámultuk, ahogy dolgozik, és nem kértünk frissen fejt tejet.

Szedtem valami tablettát, hogy ne essek teherbe, nem tipikusan antibébi, nyelv alatt kellett elszopogatni reggel és este. Émelyítő krétapor, nyállal tapadós szuszpenziót alkot, alig lehetett lenyelni. Álltam az ablakban, néztem, ahogy tűpettyez az eső, képtelenség ennyire vékony sugárban esnie, vártam, míg eltűnik a számból a slejm. Aztán bekaptam a csokit, egy kocka oda volt készítve, anélkül nem ment, bár sós most jobban esett volna rá. Fáztam is, nincs fűtés persze, miért lenne júliusban, hideg volt nagyon, rajtam meg csak egy szál póló. Vártam, hátha meglátom lent az udvaron a férfit, hajtja befelé a teheneket, mindig egy óangol balladát énekel nekik, de csak ha tudja, hogy nincs ott rajtuk kívül senki. Vártam, átöleltem magam, épp megérkezett az első tehén.

Ne szórakozzak, hogy direkt nem mozdulok, ott vár az ágyban már órák óta, én meg bámulom az esőt, vagy mit bámulok ennyire. Nem mondtam, hogy pörgetem vissza az egészet, míg először ültünk a síneken. Akkor néztem meg igazán úgy, hogy nem voltam zavarban. Az arca sima volt, frissen borotválta, és a mellkasán se volt szőr, ahol az ingből kilátszott. Nem viselt nyakkendőt, az tévesztett meg, nyakkendő-nélküliséghez nem való a végiggombolás. Ő végiggombolta, a nyakára emlékezhettem csak, hogy csupasz, mert a többi része rejtve volt. Fenevad, mondják róla a csajok, ezzel jött elő, amikor levetkőzött előttem. Különösebben nem izgatott, hogy a csajoknak igaza van, ennyire szőrös embert még tényleg nem láttam, bár ő nem erre gondolt, rettentő szenvedély, ezt kellett volna már elsőre észrevennem. Fenevad, igen, most üvölt, feküdjek mellé azonnal, mit törődök én pár tehénnel. Füleltem, hátha kihallom a férfi énekét a zajból.

Húzzak a francba, vagy ő húz el, elhúz innen azonnal, és elkezdte bőröndbe dobálni a cuccait. Rohangált a kis házban össze-vissza, dübögött a falépcső, kicsit tompított rajta a padlószőnyeg, édesek ezek a kipárnázott angol otthonok. Terveztük, hogy pár nap még itt, aztán végigsétáljuk Dickens éjszakai útjait, sőt, követjük Brontët is egy darabon, így nem lesz belőle semmi, csak ezért kezdtem el bőgni. Meg hogy fogok én innen eljutni egyedül bárhová, főleg haza. A lezárt bőröndöt húzkodta keresztül a konyhán, amikor azt mondtam neki, most már eléggé fázom, és hogy ennél tényleg jobb alternatíva az ágy, mi lenne, ha összebújnánk. Lehet, hogy másként kellett volna, kicsit finomabban, mert erre az asztalra vágott, kiborult az uborkasaláta, én hagytam ott, hülye voltam, miért nem raktam rögtön a hűtőbe. Csak folyt le szegény fokhagymás lé a bőröndre, harapnom kellett a számat belül, nevetek, biztosan megöl.

Akkor rákérdeztem a gyerekekre. Hogy kik ők, és mit keresnek a pajtája falán abban a bizarr pózban. Kínlódom magamra a hasszorítós harisnyát, izzadok, még jobban tapad, így készül a jó nő, hallom a hátam mögül. Lényeg, hogy apránként, adagokban kell felhúzni. Megvan, sikerül, állok, van egy árok, ahol már nem annyira szoros, ketté van vágva a combom, csak állni lehet, ülve megfojt, begörcsöl tőle minden, először azt hittem, trombózis, és azonnal levettem, klausztrofób harisnya. Mintha nem hallotta volna, megkérdeztem még egyszer. Nem vadászok gyerekekre, még széttépi őket a kutyám. A bal lábamnál még csak térdnél jártam, fél combom meztelen, háttal álltam, többet nem fogok neki hátat fordítani.

Szétrúgott mindent. Mindent, amit a konyhában talált. Átmehettem volna a szobába, nem mentem. Aztán megfogott, ki az esőbe, Péter Gábor, lehet, hogy mégse véletlen. Addig gyalogoltunk, míg egy pár sínt nem talált, üljünk most rá úgy, mint annak idején. Mindegy volt, mit akar, fölmerült bennem, hogy én most itt befejezem. Hátradőlt, a gerincét egyengette, jót tesz neki az acél, volt egy karkötője, orvosi fém, az is csodát tett. Végül meglett Dickens és Brontë, ráadásnak Hardyt kaptam, hogy béküljek meg, de az rajtam már nem segített, hiába volt a bájos kis falu, templomhajón a híres eltakart szemű fejek.