Meg akartam hát ülni Camus századik születésnapját. Levettem a polcról a Közönyt, és egy ültő helyemben újra elolvastam. Nem volt nehéz, egy kis füzet, mindössze 120 oldal. Egyébként régóta készültem már rá. Volt egy olyan benyomásom, hogy annak idején nem egészen fogtam föl, miről szól. Miközben az összes közhelyet tudom Meursault-ról, az abszurd hősről, ember és világ össze nem illéséről, ami a camus-i abszurd lényege, arról, hogy Meursault igazán csak a gyilkosság elkövetése és letartóztatása után válik hőssé, mert eszébe sem jut az abszurd sors elől megfutamodni. Neki nem kiút se az öngyilkosság, se a (túlvilági) remény, se a rezignált beletörődés. Azaz nem tehet mást, kitart, vállalja. Nem a tettét, a sorsát. A tettéhez nem sok köze van, az megtörtént vele, nem is azért ítélik halálra, mert megölt egy embert, hanem mert érzéketlen a társadalom elvárásai iránt. Ma ezt úgy mondanánk, hogy koncepciós per áldozata lesz. Vagyis ártatlan, holott bűnös. Még azt a camus-i mondást is ismertem, hogy Meursault az egyetlen Krisztus, akit a kor megérdemel.

Nem! Kiáltanék, ha nem lennék egyedül a szobában, azaz kettesben e pár lapos Camus-opus-szal. Most csuktam be a könyvet. Nekem nem erről szól. Vagy erről is, persze. Igaz, jó fél évszázaddal a halála után bele kellene törődnöm, hogy klasszikus lett. A klasszikusokkal ugyanis többnyire így állunk. Ha olvassuk őket, ha nem, tudjuk, miről szól a mű, megtaláljuk kézikönyvekben, lexikonokban, Wikipédiában. Ezzel mindjárt kissé porossá, avíttá is tesszük őket. Ráadásul nemrég került a kezembe egy lengyel interjú David Camus-vel, az unokával (már ő is 43 esztendős!), aki médiaember és író, bár ódzkodik a „camus-i” témáktól. A francia középkor érdekli, ifjúsági és történelmi regényei jelentek meg, a Chevaliers du Royaume lengyelül is, ez alkalomból készült az interjú, de igazán a nagyapa volt a téma, legalábbis a riporter személyes, intim vonások után kutatott Albert és David viszonyában, de semmi. David az iskolában találkozott nagyapja műveivel, és most szépen felmondja mindazt, ami a kézikönyvekben róla olvasható. Ehhez képest meglepő a hír – és számomra kissé megnyugtató is –, amit szintén a centenárium kapcsán olvastam, hogy néhány éve Sarkozy elnök, akit végül is a francia pénzvilág juttatott hatalomra, szerette volna a Pantheonban elhelyezni a dél-franciaországi Lourmarinben eltemetett Camus-t, de a család nem járult hozzá.

Úgy vélem, nem túl szerencsés, hogy Gyergyai Albert, amikor lefordította a Közönyt, ezt a címet adta neki. Tudjuk, L’Étranger annyit tesz, hogy Az idegen. Persze Meursault mitől idegen? Mintha ez lenne a mű legnehezebben megfejthető kérdése. A Camus-irodalomban e körül legtöbb a találgatás, a bizonytalanság. Egyáltalán idegen-e, vagy annak nézik? Attól, hogy félreismerik, elutasítják? Leteszem a könyvet, és azt mondom magamban: ez az ember nem azonos önmagával, idegennek érzi a saját életét. Valóban, ez hat rám ilyen hideglelősen, fejbeverősen: a saját idegenség elemi élménye. Ez Camus maga. Ilyesmit nem lehet kitalálni, megkölteni, konfabulálni. Csak megélni. Ahogy most olvasom, a Közöny személyes vallomás, Camus-ről szól. Nem kulcsregény, dehogy. De itt nem is a történet a lényeg, még ha az író briliáns technikával építkezik és szerkeszt is. Hanem a felismerés, hogy idegen vagyok. Nem vagyok otthon a saját életemben. Eltolja magát önmagától, és döbbenten nézi. Abból, amit lát, később történet lesz és létfilozófia, ez azonban jószerivel körülírás. Mi is történt hát? Élt közöttünk egy ember – egy európai író, így mondom –, akinek már jó hetven évvel ezelőtt volt bátorsága felfedezni magában azt, ami ma egyre többünket egyre jobban kínoz. Ebben az önmagát fürkésző camus-i figyelem élessége és bátorsága a lélegzetelállító, a többi már ráadás. Akár a Nobel-díj is, még ha az indoklásban nem is hangsúlyozták. Mészöly Miklós, akinek ő oly sokat jelentett, egy vaksötét térbe behasító „keskeny, de annál vakítóbb fénysávot” lát, ami neki a camus-i „játéktér”: „sorshelyzet, amit túlzás nélkül mondhatunk megítélhetetlennek”.

Ahogy ezt felfogtam, nyomon vagyok, ha más nem, hát Roger Grenier eligazít, aki már a Noteszlapok 1937-es bejegyzésében megleli a regény alapötletét („egy férfi… hirtelen rájön, hogy mennyire idegen neki a saját élete”), majd az amerikai kiadás előszavát idézi, amelyben Camus kijelenti, hogy „regényem hősét azért ítélik el, mert nem tartotta be azokat a játékszabályokat, melyeket egy bizonyos szituáció megkíván. Ebben az értelemben idegenként áll azzal a társadalommal szemben, amelyben él.” Vagyis „mélyen megbúvó, makacs szenvedély élteti, a teljesség és az igazság szenvedélye”, ami „nem szavakban ölt testet, hanem csak abban, hogy nem mutatok mást, mint amilyen vagyok”. Kénytelen volt expressis verbis kimondani, mert bármennyire nagy hullámokat vert is a könyve, ezt így szinte senki nem merte meghallani. Sokkolóan hat, ma is.

Azt is mondhatnánk, mint az irodalomtörténész Jeanyves Guérin, aki az októberi Camus-konferencián Pesten járt, hogy „huszonegyedik századi íróról van szó”. Igaz, ma elsősorban Iránban, Algériában, Kínában olvassák a fiatalok, mert ott aktuális. Mármint politikailag. A lázadó ember eredetileg a szovjet rendszer és a koholt perek nagy leleplezése volt. Most felütöm, és ilyen mondatokat találok benne: „Ma az előre megfontolt szándék és a tökéletes bűn korában élünk”, hisz a bűn egykor „magányos volt, akár a kiáltás, és íme egyetemes lett, mint a tudomány.” Ám ha „a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra”. És így tovább. Mintha épp rólunk, a mai magyar politikai lápvidékről beszélne. De nem erre az időszerűségre gondolok, ennél valami mélyebb, elementáris, megélt igazságról. Meursault, Josef K. kiszolgáltatottságáról. Pontosabban az én kitettségemről és árvaságomról, amit ő képes volt kivételesen élesen exponálni. Akár Hannah Arendt, mondja Guérin. Hozzátenném, hogy akár Julia Kristeva, a magyarul is olvasható Önmaga tükrében idegenként opusával. És eszembe jut, hogy Adam Michnik „a szív bölcsességét” emlegeti Arendt érzékenysége kapcsán. Ezt férfi bölcselőkről ritkán írják le, Camus-re mégis illik.