Szüntelen motyogás

Fantasztikus lehetőségeink
voltak, hogy nem éltünk
velük, nem foghatjuk másra már,
most nem a történelemről
beszélek, hanem a délutánokról,
amikor a fény hínárja
a bokánkra tekeredett,
mégsem fuldokoltunk,
vagy lehet, hogy erre is
rosszul emlékszem, mindenesetre
a szűk terek nagyszabású sarkaiból
a tágasság zugaiba vonultunk át végül,
ez is tévedés volt nyilván,
ha felnézek, már nem felhőket
látok, hanem az ég hibáit,
először voltak a dalok,
aztán lett belőlük az ordítás,
végül pedig ez a szüntelen motyogás,
ha beszél hozzánk a világ,
így beszél, közelebb hajolok,
és nem értek belőle semmit.
 

(Fotó: Mohos Márton / 24.hu)