Tövisesek az élet utai.

Véres marad a föld lábad nyomán;

S mit látsz, egy hosszú fájdalom-sor az,

Ha visszanézel élted alkonyán!

 

Csak két virág él a tövis között,

Mely nem hullatja szerte szirmait,

Ha érinted, sőt tiszta illata

Széppé teheti élted napjait.

 

Szerelem s barátság e két virág!

Az elsőhöz szavam nem adhatom!

Nem állunk közel egymáshoz, s ilyen

Távolról szívedet nem láthatom.

 

A másik! Azt már jobban ismerem!

– Vagy nem ismerős-e a tél s hava? –

Erről hadd szóljon egy, bár idegen,

De nyílt, őszintén érző szív szava!

 

Kincset nyerél! mert egy rokon kebel

Jobb szívünknek, mint minden földi kincs!

És koldus az, szívemre mondhatom,

Kinek e világon íly kincse nincs!

 

Nem dícsérem előtted azt, kinek

Szívedhez csatolá a Sors szívét,

Elég az, hogy az Istenség szeme

Őbenne látja egy legszebb művét!

 

Szeresd őt! Szeresd szíved mélyiből!

Ha valaki, ő megérdemli azt;

S nemde, ha mélyen földben a gyökér,

Virágot a tavasz csak úgy fakaszt.

 

Tiszta legyen az érzelem-virág,

Azért rejtsd mélyen szívedbe a tőt!

Lehetne, s elküldeném szívemet,

Hogy így két szívvel szerethessed őt!

 

De elég már! Tövises utadon

Jó nemtőd legyen két szent érzelem:

Oldaladnál a barátnői szív,

S boldogítson a tiszta szerelem!

(1881)