Ennyi a napom: tejet teszek ki

az ágyamra lavinaként zúduló, hatalmas,

télszín kandúr elé, rám szegezett fémes

tekintetét nem bírom sokáig, hiányodat

vastag gyapjúba, kabátba burkolom,

és fehérre mázolt cellámból az Óriás

szélseperte kertjébe futok;

az éjjelek felzabálják a reggelt,

a napfénynek nem lett volna

szabad megszöknie; ezen a télen minden

pengeéles: a levelek, a háztetők,

és lélegzetem formákat

metsz ki az égből.

Valahol egy zugban nagy, rozsdás kulcs hever,

több nemzedéknyi gyermek rábukkanásaitól súlyosan,

csak a kandúr tudja hol lehet

(ezért neheztelek rá), csak ő vihette el,

egyértelmű, csak ő lehetett.

A kertet lakó, makogó népség

nem mondja meg, néha úgy érzem,

mintha megránduló ajkaik közé préselt

folt volnék a fogsorukon, vagy

a reszketés szemük fehérjében.

Ha majd a szemem rányílik

a hajnal acéllemezére, a szívem

halott lesz, ezüstszínű, fagyott és gyönyörű, mint egy hópehely.

Ha majd az éj kitátja szörnyű száját,

áthajítom a púpos falon;

s ha éjjel fölnézel az égre,

megláthatod: kerek, reménykedő,

helyet keres magának lezuhanni.