Most téged énekellek, Pécs, szerelmem,

Örökszép, ifjú, déli városom,

A pillanatnak villámlobbanásán

Midőn elém ragyogtál egy napon.

A hegy tövében színes kockajáték,

Akár a gyermek anyja karjain,

A város kúszik följebb, egyre följebb

Az enyhe lejtők lágy hullámain.

Szemem kitárul, lelkesen csodállak,

S gyermekkezekkel tapsolok feléd,

De már az ifjú és a meglett férfi

Sejdíti benned teljes életét.

A székesegyház négy karcsú toronnyal,

A főtéren bizánci kupola,

S a verőfényben mintha benn pezsegne

A Mecsek könnyű, illatos bora.

Salakhegyével másik Pécs köszönt rám,

A munka és a kőszén városa,

S gyárak kürtőin, gépek gyors futásán

Egy ígéretes, új kor mosolya.

A bányák felől villanyvonat kúszik,

A hegytetőn csend, ezer vadvirág,

S a lábam alatt feltáruló mélyből

A munka küldi győztes himnuszát.

S hadd mondjam el csodás titkát szívemnek,

A tűnt valót, mely most is felhevít:

A főtéren hogy láttam meg először

Tündéri, apró, könnyű lépteid.

Csak villanás volt komoly gyermekarcod,

Felröppenő, játékos, szép hajad,

De, bár sokáig eltűntél előlem,

Szívemben képed mégis megmaradt.