Képtelen visszaemlékezni rá, hogy bedobta-e

tegnap a levelet, amit a garázsba menet

magához vett, hogy a postaládába bedobja. Ha

nem dobta be, akkor elveszett, mert itthon

nem találja, a táskáját már többször átkutatta,

ráadásul nem is szokta a táskájába tenni, nehogy

elfelejtse bedobni. A kezében, a hüvelyk és a

mutatóujja közé szorítva, a karját könyökben

kissé behajlítva viszi inkább, hogy a szeme,

miközben néha-néha a lába alá néz, beleakadjon.

Ha más is van nála, azt addig mind a bal kezébe

fogja, amíg a jobb kezével (mindig azzal)

bedobja (-dugja), s a nyílás aprócska billentyűin

zongorázik kicsit, hallgatózva, hogy koppan-e

a láda alján, s ha igen, akkor az elejére is odapillant,

s bosszankodik, hogy már kiürítették, s hogy

legelőször oda, „A leveleket elviszik:” táblácskára

kellett volna pislantania… Most erre sem emlékszik,

csak arra, hogy oda tette a szemüvege, az

igazolványa, az autóstáskája mellé az asztalra,

s mikor az előbb leült, hogy újabb levelet írjon,

jutott eszébe az egész… Valami nyilatkozat

volt benne, amit aláírva vissza kellett küldenie, hogy

a járandóságát kifizessék… Ha nem kapják meg,

talán újat küldenek (gondolja)… Egyszer

nagy szerencséje volt, hogy elfelejtett bedobni egy

szokatlanul indulatos, úgyszólván gyilkos hangú

levelet, mert mire kiderült, hogy elfelejtette, váratlanul

barátságos gesztust tett a címzettje, s ettől fogva vált

szorosabbá a kapcsolatuk (bár valami rendellenes

mindig maradt benne)… A postaláda az utca túloldalán,

körülbelül ötven méterre van a lakásától,

s igaz, hogy „sétálóutcában” lakik, amely

meglehetősen tele van szinte mindig, de tegnap

hétköznap volt, mások is rohantak, s ilyenkor még az

átlagosnál több, jó alakú szép nő után is kevesebbszer

fordul hátra, ismerőssel is ritkán áll meg beszélgetni,

s ha igen, azt nem… Meglehet, hogy mégiscsak

összetalálkozott valakivel, azért esett ki agyából a

levél?… Vagy reménytelenül sokáig nézett (bámult) egy

nő után?… Vagy… de arra másnap emlékezni szokott.