Késő este merültünk el
a kerámiák csillogásába és a fagyba.
Az utca végén a házak között
befordultunk az idegen nyelven írt
könyvekkel teli polcok közé.
Jól ismert szerzők írták valamennyit.
Ami nem azt jelenti, hogy mindet becsüljük is.
A közeli hotelben Bartók verte a blattot,
innen a staccato ritmusok,
amiktől mondataim valahol mélyen sohasem
zendülnek meg már ütők nélkül.
És Krleža?
Az egész napos hadgyakorlat meg a manézs
után a cukrászdában, az utca túloldalán
három nyelven olvasta az újságokat,
kávét szürcsölt és az ifjú hölgyeket leste,
köztük e sorok magyarra
fordítójának nagymamáját.
Az utca távoli országok illatszereitől és fűszereitől
illatozott,
és a megyei levéltárban fennmaradt
egy komor tekintet a dóm alatti katakombákból,
valakit zavart, hogy pezsgővel köszöntötték
Ferenc József császárt,
aki egy éjszakára a közeli fogadóban
hajtotta a fejét szaténpárnára,
mely most a helyi múzeumban dacol a molyok hadával.
A közeli gimnáziumból zsivajgó lánycsapat érkezik
sötét formaruhában, kikandikál alóla didergő lábuk.
A város összegörnyedt a viharfelhők hirtelen rohamától,
mint a Notre Dame toronyőre, vagy a lány a galériából,
ahol felléptünk. Különös volt
felolvasás közben szétnyílt
combjai közé meredni, az izmos oszlopok közé,
melyek meghazudtolták e pannon Mona Lisa
ártatlan arckifejezését. A végén eltűnt
az éjszakában, a levegőben hagyva a vágy nyomát,
amit a hosszú könyvsorok,
mint házak az utca két oldalán,
sem tudtak vagy akartak eltörölni.
Néha elég lehetne lenni csak.
(Csordás Gábor és Gállos Orsolya fordítása)
