Ahogy belép a vasrácsos kapun,
fut a nyakába három kicsi lány,
és köszönti a ház, a föld, a lomb,
az árnyat hajtó délután.

A feleség a szőlőt köti éppen,
jön már a tőkék közt sietve,
dolgos kezét a csípőjéhez ejtve,
öröme lángként ragyog a szemében.

Ülök a költő mellett a padon,
fogam között egy kihúzott füszállal,
s míg veti, rántja horgát, gyűrüit
a kert felett a vadízű madárdal,
ő megmutatja, mint a birtokát:
a tetők tarka nyáját, a kagylós réteket,
és megmutatja ott a hegyen át
a felnyilalló meredek utat, mely
majdnem az égig elvezet.