Hová lesz egy le nem élt élet,

meg kell-e gyászolni azt a le nem élt életet,

hisz az enyém volt,

és nem akként vagyok most itt, kivé lett,

és nem látom be, ez mivé lehet.

Ahogyan a friss hó csikorog a cipőm alatt,

fogam ahogyan megcsikordul,

friss, ropogó,

és megcsikorgatom a fogamat;

ki veszt, és újra koldul;

és köszönöm, hogy láthatom magam,

hogy élek, így halottan:

élőn. Te zord, feltétlen,

meg-megcsikordulsz, mint fogam,

a hó, a hattyú lába dupla nyommal a jégkása-vízbe lottyan,

egyszer, kétszer, nyolcadszor is,

majd néhány szárnycsapás, és egy finom kanyarral

lefékezi magát.

Csak amikor nagyon szorít

a köd, akkor száll föl: csapkodva, láthatatlan.

Mint egy fűtetlen helyiségben lenyelt korty jéghideg fehérbor, a félhomályos folyosó falán teliholdnyi fénykör a lépcsőház körablak-kivágása.

Ahol jobbra fordult a liftből kiszállva.

És nem balra, amerre a szobájuk nyílott a harmadik emeleten.

Igyekezett az ajtók előtt meg-megállva maga elé képzelni a folyosó sűrű, kaotikus hangszövetéből

épp kihúzott szál emberi arcát. Mely előtt ott a fuvola.

De ez így nem sikerült. Másvalaki lett belőle,

mire a saját szobájuk elé érve hallgatta egy fél percig a feleségét is, majd mégsem nyomta le a kilincset.

A hatodikra ment a lifttel, és onnan még a lépcsőn a tetőfeljáró zárt üvegajtajáig.

Ahonnan a város újabb házain túl északon és keleten előtűnt a termékeny síkság

és a felhők-árnyalta, távolabbi hegyvidék.