Darvasi László A lojangi kutyavadászok című, tavaly megjelent kötetének elbeszélései a császárkori Kínában játszódnak: a helyrajzi utalásokból ítélve talán az i. e. 1100-tól i. e. 221-ig uralkodó Csou-dinasztia korában, amikor a birodalom fővárosa a könyvben sűrűn emlegetett Lojang városa volt. Minden bizonnyal a szövegek egységes nyelvi alakítása miatt tűnik a szerző kínai stilizációjú könyve előző, háborús történeteket tartalmazó, Szerezni egy nőt című novellásköteténél sokkal letisztultabbnak, légiesebbnek, világosabbnak. A történetek cselekménye jellegzetes kínai helyszíneken, selyemfestményekről ismerős tájak, hegyek, erdők között, folyók partján, palotákban és díszkertekben bonyolódik; szereplői uralkodók, hadvezérek, hivatalnokok, kereskedők, favágók és szolgák, a fikció egén a kínai mitológia sárkányai és exkluzív szörnyei szállnak.

Noha nyilvánvaló, hogy Darvasi nem vállalkozik valamely távol-keleti világnézet közvetítésére, úgy érzem, elbeszélésmódját a régi kínai esztétikák felől közelítve érthetjük meg. A régi kínai művészetet a korabeli széptani szövegek bizonysága szerint áthatja a birodalomban gyakorolt három nagy konfesszió, az általánosan, összefoglalóan kínai univerzizmusnak nevezett taoizmus, konfucianizmus, buddhizmus világnézete. A szépség szíve című, 1984-ben megjelent kötetben összegyűjtött esztétikai írások a birodalom szabad, megengedő vallási gyakorlata ellenére normatívak: pontosan meghatározzák az irodalmi alkotást hitelessé tevő ismérveket. A régi kínai esztétikák írói szerint a művekből a világot alkotó öt elem hatása sugárzik át a befogadóra. A női és a férfi elv, a jin és a jang a műalkotásokban kedvező, egymást kiegészítő vagy éppen ellenkezőleg, kedvezőtlen, az egyik elv túlerejéhez vezető konstellációkat alkothat, ugyanúgy, ahogyan a természetben. A műélvező az alkotásokból áramló befolyásoknak nem teljes mértékben kiszolgáltatott. A régi kínai antropológia elképzelése szerint az embernek az alacsonyabbrendűnek tartott érzékelésen túl a magasabbrendűnek tartott értelmi belátás is tulajdonsága. A megfelelő ítélőerővel rendelkező ember a hatások közül válogatva az „égalatti" összhangjának képviseletére alkalmas; amint az i. e. V. században a régi kínai irodalom szisztematikus leírását megteremtő Liu Hszie megállapítja: a „szépség szíve", középpontja az ember. Liu Hszie munkájában a hajdani költőket állítja kortársai elé példaként. Úgy véli, az új költőkkel ellentétben a régiek a taónak, a létezés láthatatlan, örök elvének megfelelve a világelv másik aspektusát, a „tízezer dolog"-ban megtestesülő változást is ki tudták fejezni, az új költők pedig ezzel szemben, a taót szem elől tévesztve, megalapozatlanul hajszolják a különös, újszerű nyelvi díszítményeket. A kínai világot a föntiek alapján a láthatatlan és a látható, a szellemi és az anyagi, az örök és a változó egyensúlya jellemzi. Darvasi László a régi kínai esztétikák közvetítette elméleti keretben fogalmazza meg elbeszélései érvényességének kérdését.

A lojangi kutyavadászok egyes novelláinak szereplői a „mértéktelenség" bűnét követik el a világrend ellen. A kötet jelen időben elbeszélt nyitódarabjában a császári főhőst álma ösztönzi cselekvésre. Az uralkodó álmait „cenzúrázó" öregember, a vak álomvigyázó azonban felébreszti a császárt, mielőtt álomlátásának valódi értelme kibontakozhatna. A vakmerő aggastyán tettéért halállal lakol, az uralkodó pedig elhatározza a világ legkülönösebb építményének létrehozását. A kisfiút, akit a tervezés munkájára alkalmassá kíván tenni, a reinkarnációk során mindig más körülmények között újjászülető dalai láma megtalálásához hasonló eljárással keresteti meg. A fiú kiképzése abból áll, hogy a jó és a rossz tudása nélkül nő föl: „A császár tekintetének erejével óvja a kisfiút, álmokat, madarakat és csúszómászókat nem enged a közelébe. Egyetlen pajtása az udvari bohóc, akinek csak egyetlen, igaz, kétágú parancsot kell szem előtt tartania, amikor a kicsivel játszik. Nem mondhat igazat, és nem mondhat hazugságot. (…) A császár parancsára a gyermek nem találkozhat a bűnnel sem. Ha bogarat tapos el, nem súgják a fülébe, hogy nem szabad. Ha játszótársát üti meg, nem figyelmeztetik. Amikor a dárdájával halálra sebez egy kutyát, elnézően simogatják a fejét. Ha az ő kezén ejt sebet valamely meggondolatlan mozdulat, nem vigasztalják. Nem szeretik és nem gyűlölik. Soha nem mondják neki, mi helyes és mi a helytelen." (10-11.) Az uralkodó, aki öntudatlanul a rossz és a jó elvének szétválasztásával kísérletezik, a közben felnőtt fiút a következő feltétellel bocsátja el magától: „ha elvállalja a feladatot, egyetlen dolgot ismer meg a földi javak mérhetetlen, előle eddig gondosan eltitkolt gazdagságából. Tudása erről a dologról kimerítő és teljességgel alapos lesz. Ám ha nem vállalja a mérnöki munkát, mehet isten hírével, bántódása nem esik, s élhet úgy, akár a többi ember, mindent megismerhet, amire csak kedve tartja, ám tudása, ismeretei felszínesek és nyugtalanítóak lesznek.

- Mi lenne ez az egyetlen dolog? - kérdezi halkan az ifjú.

A császár megsimogatja az ölében heverő majomtetemet.

- A boldogtalanság, gyermekem - szól halkan." (12.)

A fiatal mérnök elkészíti tervét, s mint az elbeszélőtől megtudjuk, a (Borges labirintusaira emlékeztető) csarnokok építése azóta egyfolytában folyik. Első olvasásra úgy tűnik, az elbeszélő állítása megengedi, hogy az olvasó referenciálisan kiterjessze a szöveg mondatainak érvényét, általános igazságokat vonva le a novella értelemösszefüggéseiből. A császár építkezése e referenciálisan kiterjesztett olvasat szerint a jó elvének fiktív volta, megalapozatlansága miatt válna befejezhetetlenné. A jó elvének megismerhetetlenségéből következő öntudatlanságunk miatt a boldogtalanságnak sohasem szakad vége, szüntelenül újratermelődik. Az elbeszélő következő állítása azonban kizárja az épületnek az általános emberi nyomorúsággal való kiegyenlítését, a névátvitellel történő jelentésbővülés lehetőségét. Az elbeszélő szavaiból megtudjuk ugyanis, hogy az épületben eredeti tervezőjének boldogtalansága terjed szét. A történet feloldhatatlan rejtélyességét jórészt a narrátornak a novella szövegszerűségét hangsúlyozó kijelentései okozzák, akárcsak a Sang császár és a könyv című elbeszélésben.

Sang császár olyan kép elkészítésére ad parancsot udvari festőjének, Liunak, amely minden egykor és most létező jelenséget megörökít. Borges Alefjével szemben a különös művészi tárgy kizárólag a létező, éppen most elmúló vagy elpusztult dolgokat ábrázolja. A művész hosszas töprengés után úgy oldja meg a feladatot, hogy képére egy nyitott könyvet fest, amelynek írásjelei olvashatatlanul elmosódottak. A festményen valamennyi néző mást lát, mindenki önnön életének narratívumát fedezi föl rajta: a császár saját hatalmának lelkes igenlését, a filozófus bölcsességet és szépséget, a hadvezér győztes hadjáratokat, a pap isteni kegyelmet és csodákat, a földönfutó az emberi szenvedést, a hóhér a halált. Az eltérő „olvasatok" miatt elkeseredett császár, miután sorra kivégezteti a kép nézőit, végül Liut, a festőt is halálra ítéli. Az akasztást különös esemény szakítja félbe: a vesztőhellyel határos cseresznyéskertből egy szülő fiatal nőnek - a szüretelők egyikének - jajgatása hallatszik. A császár a csecsemő megszületése után úgy látja, hogy a festett könyvben áthajtottak egy lapot. Fölismeri, hogy minden létező mesébe foglalható, hiszen a születő emberek és a keletkező jelenségek hibátlanul illeszkednek a világ fennálló rendjébe, noha gyökeresen átrendezik azt. A szerző ez esetben sem tulajdonít általános értelemadó képességet elbeszélésének: a novella utolsó mondatából arról értesít bennünket, hogy a császár megvilágosodása ellenére kivégeztette Liut, a festőt.

Az írás helyzetének problémája a Sárkánygyilkos fejedelem történetében akként merül föl, hogy a művész képviselheti-e a jót abban az esetben, ha énekével a rossz oldalára áll: amennyiben ura parancsára arról az uralkodóról ír verset, aki megtanult sárkányt ölni. A költő érthető módon vonakodik a fölkéréstől, nem szívesen énekel a mitológiában jótékony sárkányt legyőző héroszról. Míg feladatát halogatja, az országra sűrű köd ereszkedik. Az epikus ének végül elkészül, a császár pedig parancsot ad a költő felkoncolására. A paranccsal az uralkodó önmagára a sárkányölő hős, áldozatára pedig a sárkány szerepét osztja. A szertefoszló köd motívuma erősíti meg a novella szövegszerűségét: „Még aznap palotalovasok dobogták szerte a hírt, hogy Csou fejedelem megküzdött a nyugati part sötétségéből előtörő Kéksárkánnyal, és öldöklő küzdelemben legyőzte a szörnyeteget. A hírvivők úgy érkeztek vissza, hogy az országot borító köd szálait vonták maguk után, mintegy lefejtve a piszkos gomolygást az ég tekintete elől. A birodalom újra ragyogó fényben ázott." (42.) A történetben szereplő irodalmi mű jelentésének érvénye sem terjeszthető ki azonban a novella „külvilágára", hiszen a történet lezárása szerint a nép arról a hősről kezdett énekelni, aki megtanulta, hogyan kell, ám mégsem fog sárkányt ölni.

A félfülű fejedelem című elbeszélésben hangzik el az alábbi állítás: „a névadás a természet rendjével ellentétes megnyilvánulás." (48.) Minthogy a narráció voltaképpen nem más, mint megnevezés, a fönti idézet szerint az elbeszélés értelemösszefüggései nem általános érvényűek. A kötet talán legjobb, Kutyák Lojangból című történetében a névtelen kisvárosban titokzatos, embereket gyilkoló, vérszomjas kutyák tűnnek föl. A lakosok a következőképp tanakodnak: „A dögök azért vannak többen, mert ők többször beszélnek róluk! Egy véres támadás számtalan, egymástól apróságokban eltérő változatban keringett közöttük, s ők azon vívódtak, nem inkább a szavaik vadultak-e meg, miközben a világ nem lett sem jobb, sem rosszabb." (73.) A démoni ebek támadása olyan váratlanul, bár ugyanolyan szakaszosan ér véget, ahogyan elkezdődött. Amivel a városból az ostrom alatt kitört, majd visszatért kereskedő kérkedik, hogy a város fölmentésére ő küldte volna el a lojangi kutyavadászokat, éppúgy fikcióként értékelhető, mint az elbeszélésben elhangzó valamennyi kijelentés.

A kínaiság effektusát nemcsak a részletek, a tájak rajza váltja ki a könyv olvasójában, hanem az ismétlődő elemek érzékeny variabilitása is. A megnevezés és az azonosság kérdései köré szerveződik az Őszi vadászat és A gyilkos neve című elbeszélés. Az elsőben a császár eunuch kegyence, Csao Ko olyanképpen teszi próbára a birodalom négy égtájáról odarendelt helytartókat, hogy az eléjük vezetett szarvast pompás paripának nevezi, s a méltóságokat arról faggatja, mi a véleményük állításáról. A hivatalnokok közül a legfiatalabb a felszólításra mindössze a nevét ismétli: „ - A nevem Yüo Fen - mondta." (106.) A legfiatalabb helytartó személye és neve azonosságának állításával demonstrálja a bemutatott állat névazonosságát. A kegyenc megérti gesztusa üzenetét: míg a többi méltóságra súlyos büntetést szab ki, Yüo Fent arra ítéli, hogy szarvasként vadásszanak rá.

A gyilkos nevének főszereplői egymástól merőben különböző ikrek, a visszataszító, senkinek nem kellő Víz kisasszony és a vonzó Hó kisasszony, mindenki ágyasa. Hó kisasszony önmagát ajánlja fel örökös tulajdonul a selyemmel, elefántcsonttal és puskaporral kereskedő Liulujnak egyetlen, nővérével töltendő szerelmi együttlét fejében. A kereskedő rááll, a rút Víz kisasszony pedig kijelenti, hogy a férfi meg fogja őt szeretni. A szeretkezés Hó kisasszony jelenlétében végbemegy. A férfi rövid időre elhagyja a házat, mire visszatér, az ikrek egyike megöli a másikat. A gyilkosság azonban úgy elváltoztatja résztvevőit, hogy nem lehet eldönteni, a két lány közül melyik Hó kisasszony, melyik Víz kisasszony, melyikük a gyilkos, melyikük az áldozat. A bíró kiközösítéssel sújtja a névtelenség állapotába került gyilkos lányt. A férfinak a bíróhoz intézett utolsó kérdése, hogy a kiközösített lényt „szeretni szabad-e?", nem dönti el az azonosság dilemmáját.

A lojangi kutyavadászok álma című történet tanúsága szerint a műalkotások formanyelve ellenáll a lineáris értelmezésnek. Mi Csoung fejedelem festőjének, Van Kunnak a képeit mindennél többre becsüli, naphosszat tanulmányozza a vásznakat, folyamatosan új részleteket fedez föl rajtuk. A festő halála után fiatal, sánta képvizsgáló érkezik az udvarba, és engedélyt kér a gyűjtemény tanulmányozására. Vizsgálódása közben ujjait hátrafelé mozgatja, mintha „visszafelé festene". Egy hét megszakítatlan szemlélődés után a képek új értelmezését adja, a körvonalakat ujjbegyével követve bebizonyítja a fejedelemnek, hogy Van Kun valamennyi képébe „belefestette önnön tetemét." (86.) A barokk antropomorf tájképekhez hasonlóan a vásznakon bizonyos szögből figyelve alakok rajzolódnak ki: „a legszebb tájrészletekben, a Sárga folyó partjának tavaszi idilljében, a lugmeni kőkertekben a fejedelem árulóinak az arcvonásai ragyogtak, a táncosnők kurvák, az istenek ellenségek voltak, mindenütt rejtett romlás, árulás, halál." (86.) A képvizsgáló vonja le a tanulságot az uralkodónak: „Egy művészben megbízhatsz, uram, de a művében soha." (86.)

A Sen-Jün, a kertrejtőző című elbeszélésben a fejedelem időzéseinek helyszíne a Sárkányok Csataterének nevezett helyen létesített kert, vízeséseivel, áttetsző tavaival: „Gyermekkorának boldog esztendeit a kertet határoló borostyánfalak között töltötte, s elmélkedésre hajlamos ifjúként is heteket töltött a ligetekben vagy a titkos barlangokat rejtő sziklapadokon. Amikor kertjének útjain járt, rendre az az érzés kerítette hatalmába, hogy nem vesztette el a gyermekkorát, a múlt vele van. Ezért hát nem félt az elmúlástól sem. Érteni vélte a kert nyelvét, amely a szél zúgásából, a levelek zizegéséből, a növények növekedéséből és a vizek csobogásából állt össze." (151.) A fejedelem tulajdonképp az életét összefoglaló, ismerős, érthető narratívumként olvassa kertjét. Egy nap kihallgatásra jelentkezik nála Sen-Jün, a kertrejtőző, fogadást ajánl föl, magára vállalja, hogy egy egész napra úgy elrejtőzik a kertben, melynek minden zugát, szegletét ismeri a fejedelem, hogy senki sem fog rátalálni. Sen-Jün nyer, majd a mesék hármas gradációjához hasonlóan még két fogadást ajánl föl a fejedelemnek, egy évre, majd az egész élet idejére szólót. Az utolsó próba tétje maga a kert. A fejedelem számára a kertrejtőző láthatatlan jelenlététől ismeretlenné, olvashatatlanná válik kertje. A harmadik kísérlet annyira próbára teszi türelmét, hogy megsemmisíti, fölszántatja a Sárkányok Csataterét, ezzel a módszerrel sikerül rábukkannia Sen-Jünre. Mintha Pilinszky verses meséinek kopár, elhagyatott tájain járnánk, és az Ének a kőszívű királyról című mese főhőséhez hasonlóan, aki önnön képmásától elborzadva tekint a tükörbe, itt ugyanígy mered egymásra a két aggastyán a leleplezés pillanatában. A kert lerombolásával a fogadás értelmetlenné válik, s ennek megfelelően a fejedelem öngyilkos lesz.

Egy másik novellában a sikertelen hadjáratai és akciói során egyre mélyebbre süllyedő Tien-tan hadvezért császára utoljára egy torony őrzésével bünteti a birodalom északi peremén, ahol örökös a sötét, de úgy hírlik, egyszer minden ember megéli, hogy fölkel számára a nap: „Szétömlik a világosság, s a fényességnek ebben az ünnepi ragyogásában mindaz látható lesz, ami különben csak lehetne. A kopár fák, a homokkal és fekete kövekkel fedett dombhátak, az üres kutak, a megroggyant házak, a paloták roncsai és a díszkertek ezen a reggelen élettel telnek meg, a füvek és a fák zöldbe borulnak, a földnek illata lesz, ám a varázslatnak hinni mégsem szabad, mert egyetlen rizsszem sem igaz, csak az lehetne." (136.) A száműzött hadvezér, ég és föld között lebegve, őrtornya legalsó lépcsőjén állva nézi végig a látomást: „Látott mindent. Látta asszonyát, ahogy dúdolgatva fésülködik. Látta gyermekeit az udvaron golyózni, látta, hogyan csutakolják kedvenc lovát a szolgák, látta rózsákkal és lótuszvirágokkal ékes díszkertjét, roskadozó gyümölcsfáit, a kovácsműhelyt, ahol vértjét kalapálták. Mindent látott Tien Tan, ami talán soha nem is volt, ám lehetett volna. Nem akadt tanúja annak, hogy könnyedén elmosolyodott, amikor a vörösen izzó napkorongot elnyelte a világ nyugati partja. De másnap reggel még mindig őrtornya legalsó lépcsőfokán állt." (137.) Az öreg császár számonkérésére a hadvezér a rejtély artikulációjával felel: „ - És van még valami, ami a lényemhez tartozik - folytatta aztán -, de szavam nincsen rá, uram. Míg szolgáltalak, megnevezni és érinteni nem tudtam. S ha szót nem találtam rá, hogyan is adhatnám neked? Ezt őrzöm ebben a toronyban, és nem tudom, mi az. Erre vigyázok, és nem tudom, miért vigyázok rá, uram." (138.)

A könyv első felében hosszabb elbeszéléseket, második, Csin Akadémia című fejezetében a novellánál rövidebb terjedelmű kisprózákat, anekdotákat, rajzokat, karcolatokat kapunk, melyek tömörségükben minden eddiginél töményebben mutatják meg a rejtélyt mint teremtőelvet. E darabok Franz Kafka rövidtörténeteit idézik föl. Kafkának több parabolája kínai tárgyú, egyik híres elbeszélése pedig a Jelentés az Akadémiának címet viseli. Talán az ő szövegeire játszik rá Darvasi akkor is, amikor történeteiben a kibontakozó rejtélyt feloldhatatlannak tételezi.

Paradigmaértékűnek vélem a könyv A Csin Akadémia alapításának története című darabját. Az intézmény, a Csin Akadémia megalakulásának első napját beszéli el, amikor az Akadémia munkatársai „hozzákezdtek egy meglehetősen hosszú és körülményesen araszoló történet fölmondásához. Ez a történet nem más, mint az Akadémia története." (191.) A hallgatóság és az iroda előtt elhaladó emberek változnak, egyszer például azt kiáltozza valaki az ablak alól:

„- Csak akkor igaz, ha én is hallom!

Nevetés, lábak dobogása, éljenzés, taps, pfujolás, a téren vak elefántot vezet át egy fiatal lány. Mesélnek a Csin Akadémia dolgozószobájában, s közben az ajtó mellett megszül egy soha nem látott nő. Kivisznek egy merev, szederjes testet, bilincsek csörögnek, pénzt és kását osztanak, néha kérdőív jár körbe, összevesznek, melyiküké a fecskék röpte, kinek hull a hó, böjtölnek, imádkoznak, egymás testét tapogatják lázasan, de a történet csak halad, araszol tovább. Senki sem tudja, hol van a Csin Akadémia történetmondó szobája. Azt sem tudják a munkatársak, melyik pillanatban jön el az ő idejük, amikor mesélniük kell.

Akkor mi az, amit lehet tudni?

Hogy mindenkinek mesélnie kell egyszer." (191-192.)

Darvasi László kínai kötetének történeteit „elemeli" a referenciális jelentéstől. Nem véletlenül állnak közel kínai novellái a mese műfajához, hiszen a mese valóban olyan elbeszélés, amelyet minden más narrációnál inkább belső, zárt értelemösszefüggései létesítenek. A meseformulák, a varázsmese szerkezeti elemeinek, a Propp-féle funkcióknak a léte bizonyítja e műfaj önreferenciális mivoltát.

A novellák központi rejtélyét a narrátornak az elbeszélés szövegszerűségére tett utalásai teszik feloldhatatlanná. A szövegek megszüntethetetlen többértelműségét azonban a szerző egyúttal az elbeszélés szituációjának feltétlen érvényébe fordítja át. A narráció a történetek többértelműsége ellenére (sőt éppen a többértelműség egyetlen megoldásaként) olyan emberi szituációnak bizonyul, melynek racionalitásához nem férhet kétség.

Az értelmező a könyvben sokat emlegetett eltűnő, majd váratlanul újra fölbukkanó, fehér kaviccsal behintett lojangi út kanyarulatait követve, a fikció szép és meglepő perspektívaváltásait kísérve mindig ugyanahhoz a képletes látványhoz érkezik: a történetek megoldhatatlan rejtélyét a szerző néhány önreflexív utalással az elbeszélés feltétlen szituációjaként ábrázolja. Az elbeszélés evidenciája Darvasi László könyvének meghatározó kódjává lesz. Elképzelhető azonban, hogy az olvasó nem a mese egynemű fényét igényli, hanem inkább az elbeszélés ellentmondásának artikulációját keresi az irodalomban.

(Magvető, Bp., 2002, 217 oldal, 1890 Ft.)