Valami nagy ívű kollektívet, amikor az éles vágy

a tömegre irányul, s meghatározza mozgását

az értelemnek, testben és testen kívül is.

Talán Whitman érti, amit írok, vagy Luigi Nono

még inkább, hogy hol lehet elbújni a partitúrák

kalligráfiájában úgy, hogy maradéktalanul

kiadd a hangot, mely másokban rezonál.

Jelenleg a bőr szavát figyelem, ahogy annyi összehányt test

közt megalkot engem mások számára is.

Visegrád. Salamon-torony, a szűk ösvényen felfelé,

meglehetősen intim helyeken, egymás húsába

fúrt szemekkel, föl, föl egészen a legtisztább reneszánszig.

Levetett trikóinkkal csapkodtuk egymás

testét, minden harmóniatanon innen, s az ideális

arány latolgatásán túl. Mire fölértünk

a várig, a célba, folyt rólunk a víz, és gyöngyös

vállamon pihent keze. Aztán mindennek vége lett

egyszeriben, a tömeg és a jó modor miatt.

A célt, a célt jobb el sem érni, vagy időben

venni észre, hogy olykor, egészen bizonyosan

a célból tartunk kifelé, egyre kijjebb, mondhatni, a cél peremére.

Egyszer bevittek az őrsre, és ott álltam letolt gatyával,

ahogy te itt, és szét kellett húzni a seggem, de

kellően szűknek találtak, hát elengedtek.

Nem is tudom, mért jut eszembe Bukarest, most,

hogy itt térdepelek farod oltára előtt, és nézem

a tökélyt magát, mely több, mint holmi ígéret.

Az az ősz, ahogy kavarta a szél a leveleket a parkban,

és bennem lángolt minden, égett a város, olthatatlanul,

akár a bűn, melyet tetten ért a törvény, megúsztam, de hogy vele mi lett,

vele, akit miattam rúgtak ki az állásából, és már csak nézőként

járhatott az operába, nem tudom, most is kavarog odakünn az ősz,

s te nem is sejted, mért reszket úgy a kezem, ha a farodhoz érek.

Nem szeretem, ha azt mondják, homoszexuális, jobb a buzi.

Sötét, akár a kármin vagy a vér mélyvörösébe csöpögtetett éjszaka.

Meg aztán komikus is és felemelő, ahogy megbélyegez és megaláz.

Buzi. Buzi. Szokni kell azért, elsőre sokkoló, ha meghallod,

amikor kedvenc tanárnőd súgja oda valakinek, akit tisztelsz.

Aztán egyre kedvesebb, főleg, ha a természet összesküdött

ellened, és nem feléd tart a szó, hanem belőled lóg kifelé.

Nem a szót szégyelled igazán, hanem a könnyeket a párnán,

hogy nem tudsz férfi lenni, s folyvást le akarod vedleni a bőröd.