Ile d’Yeu mozgalmasabb, sietősebb, úgymond rendetlenebb sziget, mint a parthoz közelebb eső, 1971 óta hídon is elérhető Noirmoutier. Kereskedelmi csomópont, ahonnan hajók halat és a tengeri herkentyűket hordanak a kontinensre, helikopter hozza a napi sajtót. Aktív népessége többnyire tengerész-halász, míg Noirmoutier-t békés mezőgazdászok és sótermelők lakják, akik munkájuk végeztével behúzódnak mesebelinek tűnő házaikba. Piros takarómat panyókára vetve, kék kalapom alól előkelő idegenként pislogtam kifelé, inkább csodálkozva, mint félve, miközben követtem a szigettörténészt, aki utat tört a sokaságban – mindenekelőtt a kávézó felé. A pultos nő kilibbent a pult mögül, nyakába ugrott, egy puszi, két puszi, és jött a kávé. Füleltem, hogy halljam, amit Esseul mond, akkora volt az amúgy kellemes zsibongás. De jól hallottam. Az Ile d’Yeu-iek nem szeretik a vikingeket, az íreket, a briteket, a németeket, sorolta szaporán, s még sorolhatnám, hiszen mindannyiukkal meggyűlt a bajuk viharos történelmük során. Ezzel nincs is nagy baj, gondoltam, mondtam, hiszen mi sem szeretünk senkit, s ez talán jó tárgyalási alap. Kuncz is érthetőbb innen nézve, így meg pláne. 

„Ezek azok a bizonyos négyszögű fejű boche-ok, a mi barbár ellenségeink, akiket hős poilu-ink élve fogtak el a harctéren. Bár pusztították volna el valamennyit. Neked fogalmad sincs, kedvesem, hogy milyen alantas lények. A holtak csontjaiból szappant készítenek és legkedvesebb eledelük a kutyahús. Érzed, milyen büdösek? Egyik legtekintélyesebb folyóiratunkban olvastam, hogy négyszer-ötször annyi exkrementum távolodik el belőlük, mint más rendes emberből.” (Kuncz Aladár, A fekete kolostor. Feljegyzések a francia internáltságból, Budapest, Athenaeum, é.n. 54–55.)

A kávé elfogyott, és átsiettünk (próbáltam Esseul apró lépteinek ritmusára lépdelni én is) a polgármesteri hivatalba, ahol ő naponta dolgozik. Természetesen ingyen, tette hozzá. Aha, ezt mi is ismerjük, de még nyugdíj előttről. Alaposan előkészített papírkupaccal várt, s mivel „nem szakértője a témának”, „mindössze” bibliográfiát írt össze, „csak” saját dokumentumgyűjteményéből másolt, hadarta futtában a fénymásolóhoz. Esseul mesélt, térképen mutatta, hol van az erőd, hol a temető, hogyan jutok oda, mert sajnos, nem tud elkísérni, egyrészt öreg, másrészt másik randevúja is van. A/4-es helyett másolt nekem egy tucat A/3-mas plakátot, de megmutatta, hogyan vághatom ki ollóval, és máris megfelelő méretet kapok. Kifelé, a polgármesteri hivatal előtt még egyszer megmutatta a térképet, és újból kalapot emelve bepattant a kék Renault-ba, amely érte jött. Mint a mesében. Ha nem lett volna hónom alatt a tucatnyi plakát, azt hittem volna, álmodtam az egészet.

De nem álmodtam. És sikerült megtalálnom a citadellát is, a temetőt is. A mindenhonnan hallatszó hullámveréssel a fülemben indultam felfedezőútra. Átjárt a tengeri szél és a sziget hangulata. Vendée megyéhez tartozik Ile d’Yeu is, Noirmoutier is. Ez a „vadabbik” sziget. Az utóbbi földrajzi elhelyezkedése kedvezőbb: a Gois és a hétszáz méter hosszú híd miatt. Ile d’Yeu a szó szoros értelmében sziget, a szárazfölddel a hajó és a helikopter köti össze. Hova is járna a lányom itt iskolába? Hogyan hordoznám motorcsónakkal Sable d’Ologne-ba? Miből vennék motorcsónakot?

Gyalogoltam. Motorcsónak? Hiszen még kerékpározni sem tudok. Pedig Noirmoutier-ban is, Ile d’Yeu szigetén is több a biciklis, mint a gyalogos. Mondták is, természetes és a legkézenfekvőbb közlekedési forma. Biciklikölcsönző több van, mint pékség.

Ile d’Yeu-n mintha minden kiszámíthatatlanabb, változóbb volna, mint Noirmoutier-ban. Nevét a germán eredetű Augia-ra (Oya-ra) vezetik vissza, amely ugyan mindössze szigetet jelent, de a kiejtés miatt a népi etimológia Isten szigeteként (Ile Dieu) aposztrofálja. Amolyan Fogadjisten, Istensegíts. A citadella ma sem túl barátságos, nyári táborozók voltak éppen benne, bemenni tehát nem, lemenni a föld alá még kevésbé lehetett. A temetőben körbejártam, és megnéztem én is a Von Bergennek tulajdonított Krisztus-fejet. Feltehetőleg Kuncz cipelte magával még Noirmoutier-ből szobrász fogolytársa domborművét, s fölajánlotta a német fogoly temetésekor síremléknek. A síremléket a város tartja rendben, Esseul a „mecénása”. Az idegeneket is eltemették itt, de nem ugyanúgy, mint a többieket. Az internált német borbélyt és Pétain marsallt például „fordítva”, azaz fejjel a kontinensnek.

1915-ben a sziget „vadabb”, azaz veszélyesebb felén öt német civil internált vesztette életét.

„Még a fogság elején történt, amikor mi Noirmoutier-ban voltunk, hogy egy Ile d'Yeu-i séta alkalmával öt német fogoly a tengerbe pusztult. A sétálók közül többen egészen a part szegélyén mentek. Alattuk három-négy méter mélységben viharzott a tenger. A vasszürkén dagadó tenger, a sziklákon sisteregve megtörő hullámok habfehér tajtékja gyönyörű látványt nyújtott. Egyszerre azonban egy óriáshullám fölcsapott egészen a partig, s a gyanútlanul sétálók közül hatot, mint papírjátékszert, magával sodort. A rettenetes erejű víztömeg öt szerencsétlen foglyot pillanatok alatt úgy összezúzott a sziklákon, hogy másnap csak ruhafoszlányt s egy-két kart és lábat találtak belőlük. A hatodik óraláncánál fogva fennakadt a meredek part egyik bozótján. Ennek semmi baja sem történt. Osztrák borbély volt, aki akkor futott vissza az órájáért, amikor az udvaron már sétára felálltak. Életét annak köszönhette, hogy utolsó pillanatban eszébe jutott, az óráját magával viszi.

Ez az eset nagy visszhangot vert fel, különösen a német sajtóban. A birodalmi gyűléseken is interpelláltak ebben az ügyben. A francia internáltság kegyetlenségeit felháborodva bélyegezték meg. Sokban bizonyára igazuk is volt. De e miatt a szerencsétlenség miatt nem lehet vádolni a kísérő katonákat s káplárokat. Maguk is idegenek voltak a szigeten. Nem ismerték a tengerpartot, s így a katasztrófától előre nem óvhatták az internáltakat.”

Ezt a partszakaszt már nem tudtam megnézni, mert indult a hajóm vissza a másik szigetemre, Noirmoutier-ba, ahol megszokott a civil, autodidakta történelemgyártás. A lakók hagyományosan mezőgazdászok, sótermelők, de vannak borbélyok, szájsebészek, mérnökök, akik nyugdíjas korukban elkezdenek saját vidékük történelmével foglalkozni, anyagot gyűjteni, publikálni. Múltat mentenek levelekkel, képeslapokkal, kivágott, füzetekbe ragasztott újságcikkekkel. És készségesen bocsátják rendelkezésére a kutakodónak. Ez a múltismeret és múltismertetés a célja a jobbára nyugdíjasokból álló bizottságú szervezetnek is.

Ők a szigetbarátok társasága, vagyis az Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier, egy 1934 óta jegyzett, ezer tagot számláló civil közösség. Székhelye a Noirmoutier-i vár Logis du Gouverneur nevű kis épülete, ahol a Nagy Háború első éveiben a fogolytábor adminisztrációja is zajlott.

1934-ben a társaság alapító tagjai közé tartozott például Louis Troussier, „tehetős magánzó”, „bourgeois de Noirmoutier”, aki pékséget és naplót vezetett a háború alatt. A fekete kolostor francia fordításának megjelenése után pedig a Kuncz leírta föld alatti folyosót akarta megtalálni mindenáron. Nemcsak ő. A könyv francia befogadásának első szakasza az izgatott lelkesedésé. Nem a történelmi bűntudat vagy a mű esztétikai értéke, netán a francia kultúrából való valamelyes kiábrándulás felhangjai, de nem is az internáltak iránti ellenállhatatlan ellen-, illetve rokonszenv vagy szánalom keltette az izgatottságot. Noirmoutier elsősorban műkedvelő történészei mindenekelőtt a szökésről szóló fejezetet olvasták mohón, és azt hitték, hogy nemkívánatosaik (indésirables) végre megtalálták azt a legendás utat, amely a vártól a Saint Philibert templomig, sőt akár a gázlóig (Gois) is elvezet, s melynek ősi létét ők addig csak sejtették vagy remélték. 

„A noirmoutier-i várépület történetéről én is tudtam valamit. Egyik róla szóló műben, amelyhez a kantinosné útján jutottam, olvastam, hogy valamikor titkos kijárat volt alatta a templomig, sőt azon túl is az úgynevezett Passage de Gouaig, ahol apály esetén gyalog lehetett átmenni a francia szárazföldre. A föld alatti folyosónak számításom szerint legalábbis tíz kilométer hosszúságban kellett elnyúlnia. Ezt a folyosót használhatta még Charette, a híres vendée-i royalista vezér, aki 1794-ben ura volt Noirmoutier-nek és Wielandot, a republikánusok vezérét bezáratta a noirmoutier-i várba. Nekünk a folyosónak csak a várból kivezető részére volt szükségünk. Lehet, hogy ezt a toronyszobám alatti pincében megtalálhatjuk, különösen ha Ványiéknak az a megfigyelése, hogy Coulinot borpincéjében éppen a szobám alatti részen befalazott bejárat van, megfelel a valóságnak.” (Kuncz, i.m. 26.)

A mai szigetbarátok már inkább csak mosolyognak ezen, legyintenek. De a legenda él azért. Sőt. Valami a föld alatt is van állítólag. Vincent mondta, hogy amikor újítgatták az épületet, a munkások találtak valamit, ugyan nem pont a Kuncz leírta helyen, hanem másutt, a Kuncz leírta „konyhával” szemben. Aztán gyorsan visszaföldelték, amit találtak. Hogy mit és miért, senki nem tudja. Még Vincent sem. Pedig ő tízéves kora óta a kastélyban „él”. Mint a tenyerét, úgy ismeri.

A titokzatos padlót megnéztük együtt is, doboltunk a lábunkkal, és valóban kongott, másként szólt, mint másutt. Jó volna engedélyt szerezni, és ásni, ásni, és eljutni akár a Gois-ig, akár máshova, valahova, akár a föld alatt is.