A bárnál ülök a Caves Populaires-ben, demit iszom, és próbálok túlélni. Azon tűnődöm, a Brióban nemcsak kiszáradt miniperec járna mellé, hanem a jól megszokott olívabogyók is, paprikás-hagymás pácban. Rám mosolyogna a román pincérlány, akit mindig próbálok elcsípni, és szomorú vagyok, ha nem ő van. Minden egyes alkalommal bemutatkozik, még sosem ismert fel, pedig van, hogy hetente többször beugrom. A Caves-ot pedig, azt a helyet mutogatnom kell mindenkinek, ahogy nekem is mutatták, és annak is, aki nekem mutatta... Erősen ráfog a vállamra, egy pillanatra szigorúan megtartja, és egy mozdulattal kihúzza a hátamat. A pincér az, rá se merek nézni, motyogok valami merszit, és tényleg, mintha meg kéne köszönnöm. SZTK-keret, farmernadrág, bozontszakáll: kihúzta a hátamat.

A matracom vékony és régi, elmacskásodottan ébredek napra nap. Rosszul alszom, elharapódzik a későn elalvás misztériumjátéka. Arra kell rájönnöm, hogy minden helynek megvan a maga időszámítása – városrészenként más és más. A Champs-Élysées most például a nagy téli forgatag után esténként pihen, visszavonult a kirakodóvásár, végig lehet sétálni úgy a történelmi tengelyen, hogy érezni valamit a régi gloire-ból. Nagyobb a csönd is. Hatalmasat csattan az éjszakában az a kismotoros a Concorde-nál, akit aztán rögtön ázsiai turisták zsongnak körül, én pedig próbálom kideríteni, mi itt a mentők száma – 18. Hirtelen feláll, körülnéz, mindenkivel kezet ráz, és amikor már épp tárcsáznék, azt mondja, ezt magának kell rendeznie önmagával. Felül a mopedre, továbbhajt, én pedig még bámulok utána jó ideig a hétsávos út közepén lévő járdaszigetről.

Épphogy elérem a noktürnt. Ülök a d’Orsay fekete műbőr puffjainak egyikén, Juditot figyelem, és egyszer csak vágás. Egy egész kis vetítőterem van elkülönítve annak, hogy az operából kiragadott néhány perces jelenetekkel reflektáljanak az opera létére. Minden egyes vágás egy pofon. Egy idő után kezdődik elölről. A Bartók–Nyolcak-viszony tisztázásának érdekében az egyik zöld színű falon kronologikusan szerepel a boldog békeidők Magyarországának évszámokkal vértezett történelme, vázlatosan. Elolvasom, először szívdobogással franciául, majd angolul kicsit unottan, aztán még egyszer, mintha először olvasnám, aztán még egyszer és még egyszer, amíg már nem mond semmit. Tempo giustóban csúszkál a szemem egy listányi évszámon. Behallatszik a másik teremből az Allegro Barbaro.

Hazafelé, a Solférino gyaloghídon elkap a zápor, ami nemsoká zivatarrá növi ki magát, behúzódom a 24-es busz megállójába. Kis idő elteltével követ egy csoport vihar elől menekülő spanyol turista is, moccanásnyi hely sem marad. Próbálok kiugrani a busz elé, de két család áll előttem – nem tudom leinteni, megy tovább. Mindenütt patakokban folyik a víz. Nem mintha ez Párizsban újdonság lenne, az utcatisztító rendszer miatt folyton csordogál valami kifelé az útpadkák tizenkétezer csatornaszájának egyikén. A Szajna és az Ourcq-kanális vizével felmossák Párizs parkettjét, a szennyvizet pedig kicsit megtisztítva visszavezetik a romantikus rakpartok közé. Eközben, ebben a kis buszváró boxban a levegő páratartalma magasabb kezd lenni az oxigéntartalomnál, nem bírom tovább, elindulok gyalog. Menekülttársaim még sokáig értetlenkednek egymás között, hogy ez meg mégis hová tart. Ami azt illeti, nem kell tudniuk.