Elhunyt Gianfranco Corsi, akit Franco Zeffirelli néven ismert a világ – jelentették a vezető hírügynökségek június közepén. L’ultimo grande Maestro della regia italiana – ahogy az olasz sajtó a világ valaha volt egyik (ha nem „a”) legnagyobb operarendezőjét emlegeti. A Wikipédia már aznap javította a művész adatlapját. Meghalt: 2019. június 15., Róma, Olaszország. Utolsó munkáinak színhelye, a veronai Aréna egy kisfilmmel jelentkezett: a Mester néhány korábbi díszletét, jelmezét tették benne újra közszemlére. A milánói Teatro alla Scala sem tétlenkedett kifejezni együttérzését a családdal, a közönséggel és a művészetpártolókkal. Ami azért is érdekes és fontos, mert az utóbbi fél évtizedben a színház vezetése és a rendező elhidegültek egymástól. Az előzményeket ismerjük: a Scala 2015-ben, nyolc esztendő után levette műsoráról a Zeffirelli által jegyzett Aidát, az előadáshoz általa tervezett díszleteket pedig tudta nélkül eladta az asztanai operaháznak. A művész ezt persze zokon vette, és lezárta Milánóban 1953 óta íródott karrierjét. Pedig több mint hatvan évet dolgozott a lombard fővárosban, ahol huszonegy operát állított színpadra a saját díszleteivel. A dalszínház igyekezett ugyan gesztusokat gyakorolni, kilencvenötödik születésnapján is köszöntötte a művészt, ám Zeffirelli élete végéig megbántott maradt.

A ma élő operarajongók egyike sem tudja már pontosan fölmérni, a rendezőnek milyen óriási szerepe volt abban, hogy a műfaj megújult, és abban, hogy egyáltalán mai népszerűségében fönnmaradt. Talán a Bussetóban 2001-ben rögzített Aida-DVD negyedik, kulisszák mögé pillantó része érzékeltet abból valamit, hogy ki is volt Franco Zeffirelli. Ha valaki egyszer látta azt a tekintetet, amelyik derűvel nyugtázza, hogy az instrukció célba talált, sosem felejti el azt, és pontosan tudja, hogy miről beszélek.

A Maestro ugyanis színészi játékot követelt. Az addigi kosztümös, oratorikus előadások helyett az ötvenes évek elejétől valódi színpadképeket alkotott, és többnyire a jelmezeket is maga tervezte. Hatalmas díszletei persze elsősorban a világ legnagyobb operaszínpadán, Veronában érvényesültek. A sok emelet magas elemek között ő mozgatott először tömegeket, nemegyszer színpadra parancsolta a kórust, olykor a muzsikusokat is. Megteremtette az operafilmek kultuszát, az 1967/68-as szezonban pedig a világon elsőként elindította az élő közvetítések sorát a La Scala és a RAI, az olasz közszolgálati televízió között tető alá hozott házassággal. Dolgozott a földkerekség legjobb karnagyaival, Lorin Maazeltől Karajanon át Riccardo Mutiig, a legjobb – vagy legalábbis legismertebb – művészeivel Callastól Pavarottin át Anna Netrebkóig.

És akkor az utolsó névvel bele is futottunk utolsó rendezéseinek egyikébe. A Traviata idén Veronában új díszletben látható, A trubadúrt pedig Highlights Festival 2019 címen hirdeti az Aréna honlapja. Utóbbiban Anna Netrebko énekli Leonórát, Juszif Eyvazov pedig Manricót. Pontosabban énekelte a minapi bemutatón, illetve énekli még két alkalommal az idei fesztiválprogramban.

A párosításnak először gyanútlanul és kissé naivan örültem. Anna Netrebkót néhány esztendővel ezelőtt Budapesten hallottam már, Eyvazovot is egyszer, épp a feleségével, Annával párban, a Müpában. Első lelkesedésemet azonban kissé lehűtötte Cseri László barátom, aki figyelmeztetett: a házaspár utóbbi években abszolvált osztrák és olasz turnéit disszonáns hangok kísérték. Mintha a derék, de „mégsem annyira” tenor a szopránénekesnőn fölkapaszkodva jutott volna olyan magasságokba, amilyeneket egyedül sosem hódított volna meg. A beavatottak mesélik, hogy felesége egyébként is ilyen alkat. A körülötte élőkért, szeretteiért minden áldozatra képes. Hol a korábbi házasságából származó, autista kisfiáért harcol minden erejével, hol szerelméért vállal már-már méltatlan dalesteket. És ne felejtsük el, hogy volt már, ha még oly rég is, bizony, volt már ilyen: ha a szervezők Beniamino Giglit akarták, akkor egy idő után akarniuk kellett a lányát, Rinát is. Pedig mindenki tudta, hogy a lány szopránja nem mérhető apja tenorjához…

Aztán, amikor az Arénában Netrebko első, komolyabb áriájában mesélni kezdi, hogy mit is gondolt, amikor megpillantotta a fekete páncélos lovagot, az ember félreteszi a fenntartásait. Ahogy Fáy Miklós írta róla egy régi-régi kritikájában: ő az az operaénekesnő, akire nemcsak vártunk, de akire érdemes is volt várni. Persze, a közönség ítél, még ha nem is tudatosan. Bár meglehet: nem bocsátotta meg az olasz áriakörút borultabb egét. Mindenesetre érzékelteti, hogy Anna Netrebkóért ül itt. Aki mértéktartóan ünnepelteti magát, nem kényszerít ki ráadást (az Arénában amúgy sincs divatja), és nem provokál. El is viszi a közönséget, ragyogóan adja a világ legkeresettebb dívája szerepét, és, talán furcsa lesz, amit mondok: ahogy telik-múlik az idő, Eyvazov is hozza a világ legkeresettebb dívájának férjét. Megbízható iparosként dolgozik, lassanként örül is neki a közönség, még ha segítik is ebben. Nem nehéz észrevenni, hogy fontosabb áriái után leintik a zenekart, nehogy valaki elmulasszon tapsolni. Hanem, a dolog mégis megbicsaklik egyszer. A harmadik felvonás végén, a közismert strettában igen kényes magasságokat kellene kiénekelni. De magas C-ről szó sincs, az áriát (zeneakademista barátom mondja) gondos előkészítők gyaníthatóan B-dúrba transzponálták. Persze, a közönség sem ostoba, nem lehet becsapni, a már-már ovációt elég otromba bekiabálások zavarják meg.

A rendező zseniális ötletére viszont (a komor várbástya egyszer csak kinyílik, és aranybazilikává alakul) bejön a nyíltszíni taps, a változást óriási ováció kíséri. Amúgy a máglyát idéző jelenetekben ég a színpad mögötti tér is. Az eszemmel tudom, hogy nem gyulladhat meg a márvány, de hát a szememmel látom, hogy lángol ott minden! A nagy mágus utolsó varázslatainak egyike ez. Amikor a tapsrend szerint fölvonulnak a művészek, Netrebko után egyszer csak kigyulladnak a librettó követésére szolgáló kivetítők, és megjelenik a Maestro töprengő arca.

Idén, kilencven év után először, Veronában végre eltüntetik a díszletek beemelésére szolgáló darut a színpadképek hátteréből. A mellettünk ülő építőművész hölgy épp azt magyarázza a párjának, hogy nagyon kevés hely van a világon, ahol körbenéz az ember, és csak az eget látja. Az óceánon, egy hajón talán, meg itt, az Arénában. És hogy annak, ami ezen az estén történik, minden apróbb-nagyobb hibája ellenére mégis van valami köze az égiekhez.

Akik között ott néz minket töprengő arcával most már Franco Zeffirelli is.