1. nap

Szigetváron dugó, húsz percig állunk a Penny Market mellett. Daránynál kamaszlányok néznek be vágyakozó tekintettel a kocsiba. Barcs a világ egyik vége. Minden olyan, mint máskor, a Verőce utáni erdőkben gomolyog a délelőtti pára, Grubišno Poljében sok a babakocsi. Senj felé tartunk, autóúton, a nagyobb városokat elkerülve. Ogulin után letérünk a főútról, lássuk a hegyeket, készülünk a háromnapos túra fő állomására, a Velebitre. Megkerüljük a Kleket (1181 m), meredek kaptatón indulunk tovább felfelé. Két Škoda jön szembe velünk, a városszéli autós találkozóra igyekezhetnek. Aztán csend, kanyarog az út, hűl a levegő, fogy a gázolaj. Jasenak az utolsó település, ahol benzinkútra számíthatunk, s a falu elején meg is látjuk a töltőállomást jelző táblát. A megkönnyebbülés néhány pillanatig tart, csak egy romos benzinkutat találunk, a falu pedig olyan, mint egy elhagyott víkendtelep. Itt még az útszéli kocsma is üres.

A falu után jobbra fordulunk, Novi Vinodolski felé. A helyzet tovább romlik. Harminc perce kanyargunk erdei utakon úgy, hogy nem találkozunk senkivel, sem autóval, sem gyalogossal, sem állattal. A gumi surrog az aszfalton, a kocsiba időnként beszűrődik a madárcsicsergés, a nyirkos levegő. Aztán váratlanul elérjük a hágót, a lefelé ereszkedés során pedig találkozunk néhány faszállító kamionnal. Milyen megnyugtatók most. Miénk a panoráma, látjuk a fenséges hegyeket, amelyeken az előbb áthatoltunk, szabadon legelésző lovakat és birkákat, hatalmas szöcskéket. Mintha Erdélyben lennénk, kerít hatalmába az ismerős és megnyugtató érzés, majd a távolban felfedezzük a csillogást. Minden évben ez az egyik fénypont, meglátni a tengert. A másik: fürödni benne, heverészni a partján, várni az esőt, nézni a naplementét, a csillagokat, a repülőgépeket, a műholdakat. Hiába a kétségbeesett menekülés, mintha már sohasem lehetnénk egyedül.

2. nap

Reggeli kávé a tengerparton, teljesült egy álom. Egy prospektusból megtudjuk, hogy a kétségbeesett erdei kanyargásunk során feltűnő színes sátorban valamikor Gojko Mitics aludhatott, a sátor az egyik winnetou-s indiánfilm forgatási helyszínén maradt (az indiánkultusz a Plitvicei-tavaknál berendezett Winnetoulandben tombol). A víz hideg, a part üres, ezt eleinte az idény eleji időponttal magyarázzuk. Csak egy rövid crikvenicai kitérő után jövünk rá arra, hogy nem az időponttal van baj, hanem a faluval, vagyis nincs vele semmi baj, csak kicsi, és megállt benne az idő. Nekünk ez pont jó. Apró halászfalu, 236 lakossal, turistákkal csak elvétve találkozni. A lebetonozott tengerpart oké, könnyebb leteríteni a pokrócot, és a lépcsők is kényelmesebbek, mint a sziklák. Fürdőzők szinte nincsenek, csak néhány horgász jelenik meg estefelé, apró halászladikok is érkeznek, a helyiek egymásnak kurjongatnak. Nyugi van. A túloldalon Krk szigete, a teraszról a Mala Luka sziklás partja látszik. Szürke, holdbéli táj, a függőleges tömbök Izlandra emlékeztetnek, bár Izlandról még csak képeket láttam.

Ezen a környéken rengeteg a kemping, Povilében több is található. Az egyikben elhagyott lakókocsik, szemétkupacok, egymásra hajigált kerti székek. A másikban van némi élet, a német rendszámú Transporterek hangulatosan néznek ki a kora esti derengésben. A szállónk melletti meredek partszakaszon számozott bungalók sorakoznak, az összes elhagyott. Rövid sétát teszek: szétszaggatott matracok, kitört üvegek, félredobott ajtók és ablakok. Mindez közvetlenül a tengerpart mellett, a döglött galambokkal szemben ott gyöngyözik a víz, a hullámok alámossák a sziklákat, az öböl csodálatos. A távolban Krk sziklái, ebből a szögből Új-Zélandot idézik (ott se jártam még).

Povile június elején olyan, mint a Velencei-tó októberben. Azt csak másnap este vesszük észre, hogy a betonstrand fölötti fabódé körül egy nap alatt leraktak egy komplett kőburkolatot. A betonkeverő szinte még meleg, a kötőanyag foszlik, a hűtőszekrény cserére szorul. Sirály táncol a fabódé tetején, a kikötőben lévő étteremben a vendégek is rázendítenek, megint lenyűgöz a balkáni dallamok ereje. Olyan boldogok, olyan jó nekik. Tamara 25, ez van a lufira írva, naplemente után mi is odasomfordálunk a kikötőbe, mintha lenne ott bármi dolgunk. Visszafelé megint elmegyünk a kemping mellett. Lampionok világítanak a lakókocsik között kifeszítve, a kisasztalon két tányér, kenyérmaradék, odabent ég a villany. A lakókocsi ajtaja előtt macska ül.

3. nap

Sveti Jurajnál kanyarodunk fel a Velebit-hegység felé. Valójában ezért utaztunk Horvátországba, egy kicsit belekóstolni abba, hogy milyen közelről az a hegyvidék, amelyet a tengerből már annyiszor megcsodáltunk. Úticélunk a Zavižan menedékház és meteorológiai állomás, onnan indulunk gyalogtúrára, felmászunk valamelyik csúcsra, ahonnan, legalábbis ezt reméljük, láthatjuk majd a tengert és a Kvarner-öböl szigetvilágát.

A Velebit-hegység északi része 1999-ben kapta meg a Nemzeti Park státusát. A terület lélegzetelállítóan szép, karszthegység dombokkal, hegyekkel, hegyvidéki rétekkel, szurdokokkal. A karszthegység láthatatlan kincse: itt található a Lukina jama, a világ nyolcadik legmélyebb barlangja a maga 1392 méteres összmélységével. Pár éve bolgár tudósok felfedeztek itt egy százlábúfajt (Hádészről nevezték el), egy másik közeli barlangban pedig egy áttetsző házú csigafajra bukkantak. Vad vidék a Velebit, itt él Horvátország legnagyobb medvepopulációja, s egy útikönyv szerint „ha szerencsénk van, akár farkasokkal is találkozhatunk”. Kösz, akkor inkább bemegyek a lottózóba.

A menedékház alatti parkolóban szikrázik a nap, megesszük a vacsoráról maradt salátát és sonkát. Ismét szembesülünk a természet erejével, a hegyeken fehéren csillognak a sziklák, s akárhány fotót készítek, bármelyiknek adhatnám azt a címet, hogy „A zöld ötven árnyalata”. Az idillt csak az árnyalja, hogy mellettünk két munkás a pottyantós wc ajtaját szereli. Először megkeressük a Premužić-ösvényt, amelyet arról az erdészmérnökről neveztek el, aki megálmodta, majd a harmincas évek elején környékbeli munkások és hegymászók segítségével létrehozta azt az 57 kilométernyi túraútvonalat, amely végigfut a Velebiten, s kevésbé jó kondícióban lévő túrázók számára is ideális. A vadregényes tájban tett séta után leragadunk a botanikus kertnél. A növényeknél is vonzóbb az a furcsa, sötét mélyedés, amely egy meteorológiai anomália: minél mélyebbre haladunk benne, annál hidegebb lesz, mivel nincs benne légmozgás. Néhány lépés után érezni, mintha áradna a hideg a mélyből, van benne valami hátborzongató.

Inkább felfelé indulunk, a Balinovac-csúcsra (1601 m), ahonnan elvileg remek kilátást kapunk a tengerre. A mélyedést megkerülő ösvényről előbb egy sziklás szakaszon kell felfelé indulnunk, majd negyedórát haladunk egy meredek fenyőerdőben. Aztán egyszer csak eltűnik a növényzet, s ott állunk a sziklás hegycsúcs alatt. Alig száz métert haladtunk felfelé, de napsütésnek nyoma sincs, a felhők között állunk. A csúcsig még nagyjából ötven méter vár ránk. A sziklákon nem túl nehéz a kapaszkodás, bár az olcsó futócipőm nem a legalkalmasabb a terepre, az elhagyott karabinerekből is erre következtetek. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen élményt jelent felmászni egy hegycsúcsra. Az időjárás hihetetlenül gyorsan változik, hol eltűnnek a felhők, hol mindent beburkolnak körülöttünk. Hideg, meleg, de inkább hideg. Bele kell törődnünk abba, hogy innen ma nem fogjuk látni a tengert. Nem nehéz, mert bármerre nézünk, lenyűgöző a látvány. Fenyőerdők, füves sziklák, a dombok között kanyargó ösvények. A hegyoldalakat hol süti a nap, hol árnyékba burkolóznak. Szinte még csak a park bejáratánál vagyunk, de így is könnyű elképzelni, hogy a Velebitben a kutatók szerint alighanem még most is vannak olyan helyek, ahová ember még nem tette be a lábát. A hegycsúcson olyan csend vesz körül, hogy bármit el tudok képzelni.

4. nap

A hajnali úszás elmaradt, az előző napi kiadós hegymászás miatt reggel felkelni is alig tudunk. Megmozdulni is alig. Aztán visszakapcsolunk civilizációs üzemmódba, és visszaindulunk Magyarországra. Keresztülhajtunk a horvát falvakon, nézzük a kocsmákat, a gazdaságokat, az épületeket, a tájat. Olyan az egész, mint Szlovénia szegényebb kiadásban. Zágráb viszont úgy lüktet, mint Budapest, kicsit beleszagolunk. Aztán megint a szokásos, mini olajfúró-berendezések az autópálya mellett, Kutina, Hercegovac, a határon felnyitják a csomagtartónkat, nem viszünk haza szíreket, csak egy kis sajtot meg pálinkát. Valamint emlékképeket a kétszemélyes haltálról mángolddal és olajos káposztával. Senj egykedvű macskáiról. A hajókirándulásról. A Zavratnica-öbölben fekvő hajóroncsról. A Jablanac melletti kőtengerről. Povile elhagyott bocsa-pályájáról. Meg arról a két bácsiról, akik egy hegyi faluban üldögéltek ugyanúgy ugyanazon a lócán, délelőtt, majd délután is. Mellettük a tábla, „apartman 20 m”. De nem volt ott semmi más, csak mezőgazdasági gépek, olajoshordók, tyúkok és egy megkötött kutya. Fölöttük a hegyek, alattuk a tenger.