Mohácsi János e föld befogad avagy SZÁMODRA HELY című előadását az idei színházi évadban mutatták be az Örkény Színházban. A szabadúszó rendező emellett két, általa korábban már megrendezett darab remake-ét állította színpadra: a Radnóti Színházban a Buborékokat, Szombathelyen pedig a Parasztoperát. Az Erkel Színházban első operarendezésével, az Aidával debütált, a kecskeméti Katona József Színházban pedig a Balfék volt látható.

Mire kíváncsi legjobban a POSzT-on?

(Csend) Hát… Tulajdonképpen semmire…

Hogy látja a POSzT körül kialakult helyzetet?

Úgy látom, hogy egész egyszerűen sanda politikai szándékokból ez a fesztivál szét van verve. Egy színházi fesztiválnak akkor van értelme, akkor lehet komoly élmény a közönségnek és annak, aki játszik, ha van egy teljesen világos szervezőereje. Tehát ha mindenki tudja, miért válogatunk ki darabokat, miért vannak azok ott. Ennek a fesztiválnak semmiféle ilyen jellege nincs. Mindent elveszített, ami valaha volt. A POSzT az Országos Színházi Találkozóból nőtte vagy csökkente ki magát azzá, ami most lett. Én a válogatásával egyáltalán nem értek egyet, és soha nem értettem egyet vele − annak ellenére, hogy sok rendezésem volt itt, és én is értékelném, ha lenne egy országos színházi találkozó. A válogatás és főleg a zsűrizés viszont itt katasztrofálisan rossz. A másik az, hogy egy ilyen fesztiválra valakinek áldoznia kell, tehát azt nem lehet önfenntartóvá tenni. Sehol a világon nem az − lásd például a Theatertreffent Németországban, és most nem sorolom a többit. A kulturális kormányzatok mindegyikre bizonyos összegeket allokálnak, mert tudják, hogy a kultúra fontos része egy ország életének, fontos része mindenkinek. Szerintem szerves része az életnek. Ha elbúcsúzunk tőle, akkor elbúcsúztunk mindentől. Ehhez képest a POSzT egy nagyon-nagyon széthullott fesztivál. Amikor meghívták a Szentivánéji álom című előadást Szombathelyről, és a POSzT egyik szülőatyja, Jordán Tamás felhívott, hogy jaj de jó, beválogatták az előadást, azt mondtam neki, hogy én is nagyon örülök, nagyon jókedvű vagyok tőle. Csak azt az egyet nem tudom, Tamás, hogy mi a jobb ebben a pillanatban: elmenni a POSzT-ra vagy kimaradni belőle. Ezen akkor még csak kacarásztunk, de most már a mosoly eltűnt az ember arcáról. Tehát nem véletlen az, hogy az Örkény azt mondta, jövőre semmiféleképpen nem fog részt venni a POSzT-on. Én ezzel mélységesen egyetértek, minthogy azzal is, hogy most itt voltunk, ámde nem szerepeltünk a versenyprogramban.

Mohácsi Istvánnal és Kovács Mártonnal írott több darabjában a magyar nemzeti múlt epizódjait dolgozza fel, és közben aktuális színházi, politikai, társadalmi kérdésekre is reflektál. Van olyan téma, problémakör, ami jelenleg különösen foglalkoztatja, és ami esetleg egy következő darabjának kiindulópontját is képezhetné?

Van, de nem mondom el! Én egyetértek (ha nem is teljesen) a kijelentéssel, amit sajnos nem tudom, melyik kolléga tett: vérlázító az, hogy a színházak csak Három nővért játszanak és Csárdáskirálynőt. Ez tényleg egy komoly probléma. Az is nagyon fontos, hogy Oidipusz királyokat játsszunk, III. Richárdokat meg Hamleteket, de szerintem a rendezők és a színházigazgatók részéről ez valahol a színház megúszása. A színház a gyökereknél, a görögöknél például teljesen aktuális, napi kérdésekkel manipulált. Azt hiszem, nagyon lényeges lenne, hogy mai darabokat mutassanak be. Ilyen szempontból én történelemkedvelő vagyok, talán azért jöttek létre ezek a rendezések. De már lassan a történelem végénél járunk, bár ki tudja, nem fogunk-e egyszer csak 1848-cal foglalkozni, vagy a jakobinusokkal. Vagy egy rendszerváltási nemzeti historico-pásztori comico-tragédiával.

(Fotó: Takács Dóra Katalin)