Most megjelent, Sirokai Mátyás kötetére írt versed feltűnően derűs. Mi lehet az oka, hogy a magyar lírával – kissé általánosítva persze – a melankolikus megszólalásmódra is asszociálunk? Vajon talált-e a magyar költészet érvényes nyelvet a boldogság megfogalmazásához?

Én úgy érzem, írtam már eddig is vidám darabokat, a Jelenkorban több ilyen jött le, huszonvalahány éve például egy Mozart-évfordulóra készült vers, vagy a Nárcisz-kötet nyitódarabja, Térdig Aranyban címmel, ezeket a megírásukkor és azután és azóta is derűvel telinek érzem.

A Sirokai-vers szembeötlő derűje talán abból is eredhet, hogy borzasztóan élveztem Mátyás utaztatós könyvét, a zeneiségét, és azt, ahogy a „hibriddel” olyan gyöngéden bánik. Ehhez az élvezethez hozzájárult a saját nyomorúságom, elsősorban a testire gondolok, a betegségekre és az asszociálódó pusztulásképzetekre, amelyek Mátyás szövegfolyamának tükrében egyszerre tűntek mulandónak és rém (sic!) mulatságosnak is.

Nagyon nem rokonszenvezem a melankólia vagy akár a depresszió erőltetésével, esztétikai vagy poétikai exkluzivitásával, az operettől, a musicalektől, netán a kabaréktól azonban viszolygok. Lehet, hogy ez habituális hibbantságom, de egész kicsi korom óta így hatnak rám az említett műfajok, véletlenül belenézek-hallgatok egy operett-slágerbe, és azonnal elcsapva az elmém gyomra. És a rendes gyomrom is. Míg mondjuk egy tömény halálközeli József Attila-verstől energetizálódom, jó kedvem lesz tőle, még ha közben sírva fakaszt is az a vers. Természetesen sorolhatnám hosszan azokat a kortársi szándékoltan melankolikus, illetve depressziós műveket, amiktől szintén kiszaladok a világból. Ám statisztikailag még mindig a vidám(nak szánt) művektől büdösödik meg gyakrabban a leheletem, mint a komorságot favorizálóktól. Utóbbiak mintha több biztonságot, megbízhatóságot sugároznának magukból.

A boldogság nekem végtelenül problematikus fogalom. Ha sikerül megírnom egy mégoly sötét, de erősnek, referenciateremtő erejűnek bizonyuló verset, akkor – no, nem hosszú időre – boldognak érzem magam. Ha ellenben a boldogságot magát kellene megírnom, már a feladat hallatán lehervadnék. Magamba konyulok és rothadásnak indulok.

Látatlanban. A napokban sikerült megírnom egy szintén félhosszú verset, ami kizárólag a halált, a meghalást, a meghalással járó kínokat tárgyalja – megmutattam néhány szupervizoromnak, akikben talán megbízhatok, és valamennyien úgy reagáltak rá, hogy valami erős derű áradt nekik a versből. Pedig nyilván nem törekedtem ilyesmire, igaz, az ellenkezőjére sem. Nem érdekelt, hogy milyen kedélyűnek bizonyul majd a szöveg. Nem hiszem, hogy akár jogom, akár lehetőségem volna beleszólni a mindenkori időjárás alakulásába.

A recepció általában ahhoz a – nyelvkritikus, ironikus, mondatközpontú – költészeti paradigmához köti a Marno-lírát, amelyet Petri és Tandori neve is fémjelez, ugyanakkor megfogalmazódnak olyan vélemények is, legutoljára Krusovszky Dénesé, miszerint ez a líra amennyire besorolható bizonyos kategóriákba, annyira ki is lóg azokból. Te milyen irányvonalakat látsz a mai költészetben?

Szűkös kis recepciómat sem ismerem annyira, hogy eligazodhatnék benne, kik hova sorolnak és miért, talán igaza van Krusovszkynak, hogy innen is, amonnan is kilógok, ahogy ez valamilyen mértékben talán minden író vagy költő emberre igaz. Az individuum attól individuum, hogy kilóg a faj(ta) paradigmájából, akármennyire lecsiszoltatja mondjuk az arccsontjait, illetve aládúcoltatja szilikonprotézisekkel a testtájait, hogy ideális figurává váljon, individualitását akkor sem fogja tudni végképp eltüntetni, az öneldugdosásnak mindig váratlanul üt be a lelepleződése. E tekintetben a költői bravúr talán épp ezt a váratlanságot képes meglovagolni – ehhez azonban, szerintem, emberfeletti türelem és tapintat szükségeltetik.

Hanem eszembe villant egy evvel szorosan összefüggő probléma. Az emberek túlnyomó többsége általában csak praktikus dolgok megbeszélésére használja a nyelvet, stílusukat, akcentusukat ezért nagyjából a szóban forgó tárgy, dolog, terv stb. szabja meg, s természetesen a habitusuk. Ám amint önmagukat próbálnák megszólaltatni, praktikus ürügy, fogódzó nélkül, üressé, semmitmondóvá, közhelyessé válik a beszédük, hogy úgy mondjam, képtelenek magukat szóra bírni, szavakba foglalni. Közbevetem, hogy ezért is áldozhatott le a jóléti országokban a költészet ideje, a pragmatista életstratégiák és -szemléletek reflexszerűen csak mihasznaságot láthatnak a lírai beszédben. Ezért preferálják érdemén felül a prózairodalmat, főleg a regényt, mert abban problémafelvető és -megoldó mintákkal kínálja meg őket a szerző, vagy/és elszórakozhatnak önmaguk torzító tükörképein. E tekintetben igen atavisztikus műfaj manapság a vers, jellemzően többen is művelik már, mint amennyien olvassák, mert az alanyi – remények szerint transzcendens – beszéd minden érzékenyebb fiatal embert izgat annyira, hogy versre fakadjon, de arra már kevésbé, hogy a többiek fakadozásaira is odafüleljen. Én sem olvasok el mindent, ami a kezembe, a szemem elé kerül, viszont borzasztóan megörülök, ha egy versbe beleolvasva erősebb hangot érzékelek. Esetenként féltékennyé is válok, ez azonban viszonylag hamar elmúlik, és marad az öröm.

Hogy milyen irányzatokat észlelek a legújabb lírában, erre nehéz válaszolnom. Essek túl előbb a kellemetlenen: taszít a slam poetry. Érteni vélem a megjelenése okait, céljait, mindenekelőtt a piac mint territórium felkutatását vagy megteremtését, ez azonban nem teszi kevésbé ellenszenvessé a műfajból eredő fokozott exhibicionizmust, s a vele társuló tolakodást, hízelkedést, kérkedést, törleszkedést, szájhősködést. A slam poetry csak látszatra hasonlít az egykori beat költők performanszaira, azok nonkonformizmusára, lázadására, a slam, amennyit én megnéztem-hallgattam belőle, kivétel nélkül a saját komfortérzete fokozására tört. Annyiban mégis igazságtalannak érzem az averziómat, hogy nem számolok az ifjúkor robbanhatnékjával, pedig ebben igenis ugyanazt művelik, mint anno Ginsbergék, és nem ők tehetnek arról, hogy ma, ez idő szerint ellenfél nélkül maradt a tőke.

No de mit látok a slamen kívül? Temérdek olyan tehetséget, amilyennel az elmúlt évtizedekben ritkán találkoztam, tárgyukat tekintve pedig a realitás és a virtuális szürrealizmusát, aminek a tükördimenzióiban illékony én-alakzatok bújócskáznak vagy csatáznak egymással. És amit nem győzök emlegetni  már sok éve: a virtuális hatványozódásával párhuzamosan a horizontálist már csírájában felfalja a vertikum fenevadja. Ez pokolian érdekes, talán a kultúrtörténetben abszolút újdonság ez, sejtelmem sincs, hogy mi minden fejlődhet ki ebből.

Az utóbbi években fontos hivatkozási pont lettél a fiatalabb generációk számára. Láthatóan Te is figyelsz a fiatalabbakra. Milyen közösséget látsz a költészeted és az ő lírájuk között?

Ez az egymásra találás a mostanra már regnálni látszó fiatal nemzedékkel (elsősorban a volt telepesekre gondolhatunk) részben a véletlen műve, 2005-ben én vezettem a JAK nyári költői szemináriumát, és annak a hétnek a fesztelen, izgalmas órái hathattak mindannyiunkra jótékonyan, inspirálóan. Szerencsém volt, hogy csupa tehetséges ember jelentkezett a csoportba, akiknek a szövegeit elemeztük napra nap, tényleg teljesen oldottan és koncentráltan. De még ezt megelőzően is kaptam néhány fiatal embertől e-mailben írásokat, amelyeknek a nem annyira nyelvi, mint motívumszerkezete igen közelítette azt, amit én még az első kötetem darabjaiban kidolgoztam. Azt hiszem, ez a nem annyira ironikus, mint inkább – képzavarral szólva – szikár humorú, tehát nem éppen olvasóbarát, legalábbis az olvasóra soha nem kikacsintó motívumszövés s a szövetbe rejtett reflektivitás rokonította egymással a gondolkodásunkat, amihez még természetesen társult a költészettel, a szépirodalommal mint intézménnyel való opponálásunk. Szimplábban fogalmazva: szakítás a költészetutánzó költészettel. Ami nagyon nem könnyű dolog, hiszen a beidegződéseink s a szakmai elvárások is a konform verseket preferálták, és preferálják sok helyütt máig. A nyolcvanas évektől eluralkodó ironikus, ahogy a kérdésben mondtad, nyelvkritikai attitűd éppenséggel óvni igyekezett a konform hagyományokat, vonatkozási, illetve hivatkozási bázisának tekintve A Verset, mintha az valami eredendően egzisztáló entitás volna. Csak éppen gyengélkedik. Nem tévedek nagyot, azt hiszem, ha a mai fiatalok progresszív íróiban, gondolkodóiban ennek a hiedelemnek, dogmának a felszámolóit látom. No meg a tömegkultúrába való becsatlakozás kísérletezőit, afféle spirituális hackereket – de persze lövésem sincs, hogy mi minden sülhet ki ebből a háborúból. Hangsúly a lövésen, annak elsütésén, azaz a háborún.

Jellemző, hogy a magyar költők a próza felé fordulnak, és/vagy műfordítók is lesznek. Jelentek meg rövidprózáid, fordításaid, sőt, esszéket is nagy számban publikáltál. Hogyan viszonyul költészetedhez prózaírói, műfordítói, értekezői munkásságod?

Erre a kérdésre kínos válaszolnom. Az egyetlen prózakötetem, Az anarchia szórendje olyan mennyiségű és szinte szándékosnak mondható nyomdahibával került napvilágra, hogy azóta nem nyitottam ki, sajnos példányom sincs már belőle, pedig a címét máig szeretem, plusz a borítón megjelent kisgyerekkori portrémat, azt is szeretem, pedig általában utálom a rólam készült fényképeket. Ráadásul a kiadó nemcsak a könyvet tette tönkre, de a fotót is elsikkasztotta, megfosztva ezáltal engem egykori önmagam szerethetőségétől. Itt jegyzem meg, hogy  hasonló nyomdai kivégzésben részesítette a kiadó a cselekmény – isten ha egyszer lábra kap című kötetet, amit így szintén megutáltam. De a prózától a próza szélesedő ambicionálása is visszahőköltetett, meg az a késő kamaszkori ráébredésem, hogy a történetmesélés az olvasót inkább enerválja, lebénítja, magába szippantja, semmint energetizálná, elgondolkodtatná, hasonlóan a többi szórakoztatóipari termékhez. Engem a szórakoztatás lezülleszt, elkedvetlenít – erről fentebb már szónokoltam. Gyerekkoromban mérhetetlenül sok regényt olvastam, teljes összevisszaságban, verset szinte semmit, kivétel a Toldi, az párhuzamos olvasmányom volt A varázsheggyel. Mind a kettővel az ágyat nyomtam, kb. 10-11 évesen. Érdekes dolog ez: Proust, úgy tudom, ágynak esve kezdett bele igazán a Nagy Művébe, amit én még mindig az ágyat nyomva kezdtem olvasni tizenévesen, és a vers csak jóval később, 16 évesen szólalt meg bennem először. És szörnyen. Esszét, főleg műelemzéseket önfeledt örömmel írtam mindig, olykor még ma is, izgalmas könyvnek gondolom még mindig a Kezünk idegen formákba kezd című kötetemet, bánatomra nemrég tudtam meg, hogy az sem került ki érdemben a boltokba, kritika is csak kevés jelent meg róla.

Műfordítóként minden esetben segítségre szorulok silány nyelvismeretem miatt, ez életem egyik legfájdalmasabb és legszégyenletesebb katasztrófája. Mert pokolian élvezek verset fordítani, ahogy elemezni is, valahányszor adódik ilyen felkérésem, mindig abszolút élményfürdőben találom magam. Fantasztikus élvezet másnak a bőrébe bújni, szerintem Arany János egész életműve ettől az örömtől ragyog, a fordításai és a szerepversei (ha balladáit minidrámáknak tekintem) egyazon felszabadultságban szólalnak meg.

Az természetes, hogy a kétféle tevékenység, a saját vers írása és a műfordítás mélyen hatnak egymásra. Mélyen és általában nem reflektálva. Tudattalanul.

A már említett vers, a Légy a felhők felett illeszkedik valamilyen nagyobb koncepcióba? Min dolgozol mostanában?

Gondolom, igen, illeszkedik, de nem látom még kívülről ezt az illeszkedést. Említettem az első válaszomban, hogy nemrég estem túl egy hasonló terjedelmű halálversen, amelyet a szűk környezetem (közte egy pszichiáterrel) szokatlanul derűsnek talált. Ahogy te a Sirokainak ajánlott verset, nagy örömömre. Szeretek derűsnek hatni. Minél sötétebb gondolatokkal minél derűsebbnek. Szerintem ez a paradoxon már a Nárcisz készül kötetre is áll, csak ott még olyan szokatlanul, mármint tőlem szokatlanul, hogy csak nagyon kevesen vették ezt észre. Most, hogy maholnap megfulladok (és nem a röhögéstől), mintha explicitebben lélegeznének fel a verssoraim. Nincs már erőm a fojtogatásukhoz. Ennél még rosszabb, hogy a felhalmozódott versek betakarítása is nehezemre esik, inkább belekezdek egy újba, csak ne kelljen végigböngésznem a hülyébbnél hülyébb elnevezésű file-okat. Ebben is sikerült az Anarchiához hűnek maradnom.

(A kép forrása a Jelenkor Kiadó honlapja.)