A Jelenkor áprilisi számában jelent meg Ungváry Rudolf Égő jég című írása, mely afféle családtörténeti kalandozás, leginkább az apa személye körül. De legalább ennyire hangsúlyos a szövegben az a társadalmi környezet, amelyben az író felmenői éltek. Az egyszerre szépirodalmi igényű, ugyanakkor nem fikciós, inkább esszéisztikus szövegről Kiss Tibor Noé kérdezte a szerzőt, Ungváry Rudolfot.

Az írásból kiderül, hogy hosszú ideje foglalkozol ezzel a témával. Az Égő jég önálló szöveg, vagy egy nagyobb lélegzetű kötet része?
Nekem ez elsősorban dokumentum. Ahogy Györe Balázs a csodálatosan esendő Bródy Sándort idézi: „a documentum beszél, a szó belefúl az időbe”.[1] Ilyen értelemben azt is mondhatnám, hogy semmi közöm hozzájuk, mármint a családomhoz. Ez egy olyan iszonyú igazság, amelyet csak a becsapós érzelmeim múlnak felül. Ebben az elbeszélésben is a létbe tettségünk – és szándékosan nem létbe vetettséget mondok, mert derülátó ember vagyok – következményei izgatnak. Hogy hogyan élünk túl. Hogyan marad meg az egyik ember, és hogyan nem marad meg a másik. Ez a kérdés már a Balatoni nyaralóban is foglalkoztatott.

Meg lehet válaszolni egyáltalán ezt a kérdést?
Nem tudom. Ezek elképesztően bonyolult dolgok. De tulajdonképpen gyönyörű ez az életben maradás. Nádas Péter egyszer azt mondta egy interjúban Görömbei Andrásnak, hogy „ember kell hozzá, aki bírja. Bár adott esetben mégis az az emberibb, ha nem bírja. Aki bírja, annak például lehetősége adódik arra, hogy arról írjon, aki nem bírja. Egy író mindig akad, aki bírta. S így a társadalom jelképe mégiscsak az lesz, aki nem bírta”.[2] Engem viszont éppen azok érdekelnek, akik kibírják. Ugyanis az életet nem kibírni olyan természetes, hogy azt le sem lehet írni. Tele vagyunk ezzel. Én azzal szeretnék tele lenni, hogy mi az, amitől az ember kibírja. Az Égő jég annak a férfinak a története, akihez nagyon erős érzelmeim fűződnek, az ő torzóban maradt élete, amelyben nem tudott azzá válni, amire teremtették. Egész életemben az faszcinált, hogyan tűnik el nyomtalanul egy ember, aki mindig az életem része marad, kitéphetetlen belőlem. Ilyen értelemben én azt tekintem irodalomnak, ami ténylegesen hiteles. Azért nem vagyok képes fikciós szépirodalmat csinálni, mert már nem hiszek a kitalálásokban. Néha megrendít valami, de olyanok rendítenek meg, akik nem fikciót írnak. Ez kellemetlen, mert a szépirodalomban az járja, hogy csak a fikciós irodalom a szépirodalom. Miközben állati nehéz fikciót csinálni. Legalábbis ma.

Ez mitől lehet?
Attól, hogy elvesztettük a szüzességünket. Szájon vagyunk csapva a legnyilvánvalóbb hazugságokkal, amelyeket valóságnak neveznek. Bele akarnak minket kényszeríteni ebbe, és ez elől leginkább csak a fantáziálásba lehet menekülni, aminek millió jele van. Szerintem viszont nincs hova menekülni, csak az igazságba.

Noha a családodról van szó, a szöveg ironikus, sok esetben szarkasztikus – ez a tónus általában valamiféle távolságtartásra utal. Ha így volt, mivel szemben igyekeztél távolságot tartani?
Ennek a gyökerei a saját életemben vannak. Anyám svájci volt, és ezt az országot sosem tudta megemészteni. A haja égnek állt az apai családomtól, mert magyarok voltak az istenadták. Ő meg svájci. Emiatt én előttem, lévén, hogy két hazám van, ez a haza nehezen áll meg a lábán. Nem tudok elszakadni tőle, ez katasztrófa, de elég nagy problémám van vele. „A holt szeme félig nyitva, hátha meg nem volna halva”.

Mi ez a probléma?
A láhatatlan valóságban megírtam. Az a könyvem politikai tanulmány ennek a rendszernek a természetéről és a szélsőjobboldali hullámról. Ez valójában a magyar történelem ismétlődése, amelyben mindig minden megszakadt. Ismét a Balatoni nyaralót idézem, ahol megjelent ez a motívum: amikor végre elkezdett kialakulni egy polgári réteg Tapolcán, annak is vége lett 1945-ben. Mindezek olyan szörnyű következményekkel járnak, amelyeket nem veszünk észre. Édes a nyál a szánkban, a levegő friss, a madarak csicseregnek, és hajt a tesztoszteron is, miközben ezek a következmények lépten-nyomon itt vannak körülöttünk. Ettől nagyon problematikus magyarnak lenni. Persze, embernek lenni problematikus, ezt is tudjuk, mert annyit írnak róla. Talán az sem lényeges, hogy magyar vagyok, de kénytelen vagyok itt élni, kénytelen vagyok magyarul írni, és ilyenkor szembesülök a magyar szépirodalommal, a magyar emberekkel. Ebben élek, és ettől nincs hová szabadulni.

Ha már itt tartunk, a szövegedben nagyanyádtól idézel egy levelet, amelyben egyebek mellett azt is megemlíti, hogy nem tudott elég tejet adni csecsemőkorában apádnak: „három hónap alatt szegény fiam szopott magyar, szerb, czigány és német asszony tejet”. Hogyan lehet folytatni ezt a gondolatot?
Gyönyörű ez a mondat, állatira örülök, hogy észrevetted. Nagyanyám az Eszék melletti Csepényben élt, ami akkoriban nagyon vegyes falu volt, szerbek, szlovákok, horvátok, magyarok, németek, mindenféle népek léteztek ott. Neki ez volt a világ legtermészetesebb dolga. Én az életben sosem hallottam tőle, hogy magyar vagyok, miközben teljes mértékben magyar volt, mármint abban az értelemben, hogy almaecetet készített, és az egész életét a konyhában töltötte. Ebben a levélben is egyszerre mutatkozik meg a teljes tájékozatlansága, ugyanakkor valami egészen különleges józan ész. Miután Pestre költöznek, nagyon hamar belátja például, hogy a városi élet milyen kockázatos a gyerekek számára.

Visszatérnék még az első kérdésemhez. Készül egy nagyobb lélegzetű mű, aminek ez a szöveg a része, vagy időről időre lecsapódik benned valami ebből a „családi dokumentarizmusból”, és akkor azt kiadod a kezed közül?
Persze, hogy készül, hiszen egész életemben arra vágytam, hogy írjak. Az ember mindig rettenetesen készül valamire, és én most rettenetesen meg vagyok ijedve. Amire készülök, az nem családregény, nem az életem regénye. Meg akarok írni két embert, azzal a valóságszerűséggel, amivel én megéltem őket. A szüleimet. Nagyon félek attól, hogy meg tudom-e oldani. Próbálgatom, pedzegetem. Régóta készülök erre, és csak most, 85 évesen érzem azt, hogy megértem rá. Röhej. Az „ige testté válik”, és ennek nem számít az idő; erről van szó ebben a történetben is.

A félelmed a témára vonatkozik, vagy annak a megvalósítására?
Attól félek, hogy sikerül-e. De én biztos vagyok benne, hogy sikerül, csak félénk természetű ember vagyok.

Értem. Felírtam még egy idézetet a szövegből, remélem, emiatt is megdicsérsz. Egy lábjegyzetben utalsz arra, hogy nagyanyád Temesváron töltötte életének talán egyetlen, néhány napból álló boldog időszakát. A régi képek, levelek, dokumentumok alapján mit gondolsz: hogyan tekintettek ezek az emberek a mindennapi életükre? Tényleg csak ennyi fény jutott nekik? Vagy arról van szó, amit a szöveg elején is említesz: hogy a látvány, amelyet megmutatsz róluk, valójában rólad szól?
Azt hiszem, iszonyatos bezártságban élték az életüket. Ez alatt elsősorban a reflexivitást értem. Mármint annak a hiányát. A reflexivitás hiánya miatt nem tudtak kilépni a valóságból, abból, ami látszatra körülvesz minket. Nagyanyám valószínűleg tényleg soha nem tudta, hogy az volt élete legboldogabb időszaka. Ez az vergődés, a túlélők vergődése, ami megdöbbent. De túléltek, mert összeszorították a fogukat. A miénk dolgos család volt, kötelességteljesítésekből és elfojtásokból állt az egész személyiségük. Emiatt elég nagy teher tőlük származni.

Mire gondolsz pontosan?
Hogy mennyire fékezettek a képességeim. És ezt abból ismerem föl igazán, hogy megpróbálom megírni azokat, akikkel összekötött a végzet. És itt nem hibázhatok, mert akkor nem jövök rá arra, amire rá kell jönnöm. Hogy csak és csakis azt írhatom meg, ami tényleg volt – és bennem is ott rejlik belőle valami. Hogy mennyire köt mindaz, amiből születésem után kialakultam. Hogy mennyire szükségem van külső szellemi fogódzókra, melyek révén nemcsak azt tudom meg, mi a megismerés, hanem ezen keresztül végre azt is, hogy én magam mit akarok igazából gondolni, és ezen keresztül mondani. Néha olyan ez, mintha körülöttem egy érthetetlen nyelven beszélnének, de olykor, valamiféle kegyelmi pillanatban, melyre annyira vágyom, a sok beszéd közepette kihallatszik váratlanul valakinek a hangja, és én belül felkiáltok: Istenem, ezt végre értem. És most már ismerem, mi a teendőm, a gondolatom. Engem a megismerés érdekel, nem az ábrázolás, csak éppen azt nem értem, miért kell mégis mindenáron ábrázolnom. Bizonyára azért, mert csak az érzéki megjelenítés révén érthetek meg valamit igazából. Hihetetlen meghatározottság, vészteljes. Mert jaj nekem, ha nem helyes, nem igaz, nem hiteles az ábra.

Hogy haladsz a munkával?
Az egésznek úgy kezdtem neki, hogy megírtam a halálukat. A szüleim halála eszméletlen ellentétben áll egymással. Ahogy az életük, a jellemük, a természetük is egymás ellentéte volt. Az, hogy ezeket a szövegeket meg tudtam írni, jelezte számomra, hogy készen állok.

Az utolsó kérdésem inkább egy állítás, nem próbálom meg kérdésbe csomagolni. Nagyon tetszett a szöveged kaleidoszkóp-szerűsége, hogy milyen sokféle elemből tevődött össze. Szépirodalmi szöveg is, dokumentumfeldolgozás is, közben pedig esszé is, amibe olyan világmozaikok szüremkednek be, mint például a Nestlé-lisztről szóló rövid ismertető vagy a kitörés napjának említése egy katona szemszögéből.
Valójában ez a törekvésem leglényege. Nekem ezt jelenti a „Gesamtliteratur”, amelyben mindaz megvan, amit felsoroltál. A szövegnek a – számomra valamilyen elérhetetlen – szépsége, meg az esszészerűség, a valószerűség és a rálátás, ami hol irónia, hol bánat, hol valami más. Számomra ez a totális irodalom.