Best of Jelenkor 2013

Nincs könnyű dolga a kritikusnak, ha egy folyóirat egy adott évfolyamából ki kell válogatnia, hogy mely szövegeket tart a legjobbnak, legfontosabbnak, legszebbnek, leg-leg-legnek.  Pláne, ha töredelmesen be kell vallania még azt is, hogy nem követte feszült figyelemmel hónapról hónapra az aktuális lapszámokat, hanem csak olykor-olykor olvasott beléjük, és az ünnepek előtti hajrában próbálja pótolni mulasztását. Viszont mivel ez úgyis lehetetlen, meg sem próbálkozom vele, hanem felvállaltan szeszélyesen válogatok. Azzal a megszorítással persze, hogy nekem a szeszélyeim a szenvedélyeim.

Ha már szépirodalmi szövegek közül válogatni kell, akkor ezt szétbontanám versre és prózára. Krusovszky Dénes költészetének régi rajongója vagyok, örömmel olvastam verseit a februári számban. Dékány Dávid, ifjú költővel kapcsolatban pedig bevallom elfogultságomat, hiszen tanítottam valaha, úgyhogy büszke vagyok rá, és a verseit is szeretem. A nyári dupla számban a Nincs mit, a Párosujjú és a Mészfehér című versek jelentek meg.

A prózát illetően pedig Závada Pál Természetes fény című szövegét emelném ki az idei termésből. Fontos írás ez a szociográfiailag motivált helyzetjelentés, mielőtt bedőlnénk annak a mesének, hogy a két világháború között minden nagyon szép és minden nagyon jó volt; a magyar paraszt nótázva művelte a földjét, és népszínműves jó kedvében ropogtatta a menyecskék derekát. Úgy tűnik, nem lehet elégszer elmondani, hogy de bizony ronda világ volt az, hárommillió nincstelen világa. Nemzeti önértésünk szempontjából is nagyon fontos ez az írás.

Hasonló okok miatt tartom fontosnak azokat a teoretikus szövegeket is, melyek januárban és februárban jelentek meg a folyóiratban, és az úgynevezett nemzeti konzervatív irodalmat kísérlik meg újraértékelni. Szükség van erre a munkára, és csinálni kell – amíg lehet.

Még egy esszét emelnék ki, méghozzá Sipos Balázs A felelősség fokozatai című írását, mely az előzőekhez hasonlóan a múlt egy elfeledett, elfojtott, el- vagy áthazudott szeletét próbálja feltárni; a zsidó identitással próbál számot vetni apjának sorsán keresztül, Hajas Tibor és Kertész Imre műveinek tükrében.

S ugyan nehezen sorolhatók be a megadott kategóriákba, de meg szeretném említeni azokat a rövidke szövegeket, melyeket tanítványok írtak mestereikről, akiket idén tavasszal bocsátottak el az ELTE bölcsészkaráról.

Fontos újítás és előrelépés volt az idén a folyóirat életében a szép, új honlap, fontos hírekkel és izgalmas szövegekkel. Ismét csak személyes okokból Pálfy Eszter „Itt hányt Goethe” című tübingeni beszámolóját olvastam nagy örömmel és kis nosztalgiával. (Valaha annak a kollégiumnak másztam ki a kerítésén egy bohém éjjelen, ahol Hegel, Schelling és Hölderlin voltak szobatársak…)

Az idei legjobb magyar könyvek közül nehéz választanom, hiszen ebből a szempontból elég jó évünk volt. Tompa Andrea: Fejtől s lábtól című regényét mindenképpen kiemelném. Az előző könyvét is nagyon szerettem, de ez egy annál érettebb, kiforrottabb mű, a magyarság „vérzivataros századaiból” – s most eszmélek, hogy talán nem véletlen, hogy azok a művek ragadják meg a figyelmemet, melyek a múltunkkal próbálnak meg elszámolni. Úgy tűnik, ez egy ilyen év.

Az "Éves lapzárta" rovat korábbi válaszadói:

Keresztesi József >>

Vörös István >>