Az első köteted (Beenged, Magvető, 2016) különálló rövidprózákat tartalmaz. Az áprilisi Jelenkorban megjelenő írásod részlet egy készülő regényből, ugyanakkor hasonlóképp rövidebb, önállóan is működő szövegrészekből áll össze. Mennyiben más a szövegalkotási folyamat a két esetben?

Nem tudok kibújni a bőrömből, mégis tudatosan törekszem arra, hogy amennyire tudom, feszegessem a határaimat. Nem akarok még egy blogkönyvet írni – és ezzel nem esztétikailag akarom degradálni az első könyvemet. Egyszerűen foglalkoztat a másfajta narráció, és ezt a családtörténetet, amit elképzeltem, ebben a másfajta formában szeretném megírni. Ugyanakkor van egy lélegzetvételnyi íróidő, annak összes velejáró fázisával – belégzés, benntartás, elidőzés, kilégzés –, ami alatt egy szövegrész megszületik nálam, és ettől a belső ritmusomtól nem tudok elszakadni. Ha az egyik nap leülök írni, a legritkább esetben tudom ugyanazt a szövegrészt másnap vagy később befejezni. Olyan, mintha egy vagy több napig bent kéne tartanom a levegőt. Nem megy. Viszont a szövegrészek valóban erősen kapcsolódnak egymáshoz, és nem egyenes vonalon képzelem el őket, hanem hálóként látom azt, ahogyan egymás mellett, alatt és felett állnak. Lesz mit szerkeszteni rajta.
 

A központi alakot, Lelit az első részekben egyes szám harmadik személyben írja le a szöveg, az utolsó részben viszont én-elbeszélőként jelenik meg. Honnan jött ez a nem szokványos ötlet, és mi a célja?

Nem titok, hogy Leli részben én vagyok. Bizonyos esetekben a szövegek egyszerűen egyes szám első személyben szólalnak meg bennem, és ezeket hagyom is így kijönni. Lehet, hogy ez a későbbi szerkesztéskor változni fog, de most úgy gondolom, meghatározott pontokon igenis szükség van erre az én-elbeszélőre. Minden történetmesélés eleve torzítás, és amikor a prózai én beszél, akkor úgy érzem, szükség van erre a Leli-féle elfogultságra – azaz voltaképpen az enyémre.
 

Úgy tűnik, mintha tudatosan törekednél arra, hogy az általad bemutatott család története megfejtendő rejtvény legyen: a főhős kettős nézőpontján túl is több tényező garantálja, hogy az egyes részekben visszatérő szereplőket az olvasó minél nehezebben azonosíthassa egymással. Például több szereplőnek azonos a neve: előkerül Gyuri és Kisgyuri, Juli és Kisjuli, az egyik szereplő egyszerre Kisbéla és Gyuri, illetve a szöveg legvégén derül ki, hogy Leli igazi neve is Juli valójában. Mi a funkciója ennek?

Van ebben valami misztikum, ahogyan a nevek meghatározzák, néha átírják az életünket. Kifejezetten racionális alkat vagyok, irtózom a túlzott spiritualitástól. Viszont nekem is be kellett látnom, micsoda jelentősége van az én valós családomban annak, hogy kinek kivel lett azonos keresztneve, és ez néha micsoda terheket képes rakni az emberre. Erős alapanyag a család, íróként sem tudok eltekinteni a benne elszenvedett (és nem feltétlenül általam, sőt nem elsősorban az általam elszenvedett) traumáktól. Nem akartam beszédes neveket. Sokkal beszédesebbnek gondolom például azt, ha négy generáción keresztül az összes életben maradt és meghalt fiúgyereket ugyanúgy hívják. Persze tudom, hogy ez nem ritka sem az életben, sem a magyar és a világirodalomban, de innen meg már egyenesen következhetne a kérdés, hogy mégis mi a francért akarok én épp egy ilyen közhelyes dolgot csinálni, mint a családregényírás.
 

Prózádat a nyelviség kitüntetett szerepe jellemzi, meghatározók a nyelvi asszociációk és játékok, a nyelvi alapú képzettársítások. Ráadásul a nálunk közölt szöveg úgy beszéli el egy család történetét, hogy közben magáról a szövegalkotásról is szól. Például: „Fizet, és kifelé menet leveri a vércukornapló-kupacot. Felesleges motívumhalmozás.ˮ Mindezzel erősen a szövegirodalom felé mutat, és eltávolodik a kortárs próza referenciálisabb nyelvétől. Mit gondolsz erről? Milyen irodalmi minták fontosak számodra?

Nagyon sokat gondolkodom ezen, hogy vajon milyen mintákkal dolgozom, milyen írói technikák, tematikák hatottak rám, és hogyan. Néha az az érzésem, hogy mintha azokkal a mintákkal szemben dolgoznék, amiket ismerek, és amiket egyébként nagyra tartok. Egyensúlyozgatok. Ha túlzottan történetközpontú kezdek lenni, előbb-utóbb azt is szétverem egy önreflexív megjegyzéssel. És fordítva: mivel tudom, hogy nem reagálhatok állandóan magamra, mert az egy idő után a történet elmesélhetőségének rovására fog menni, ezért igyekszem úgy elmondani az elmondhatatlant, hogy az élvezhető legyen. Úgy akarok írni, mint az okos lány. El is akarom mesélni a történetet, meg nem is.
 

Mostanában viszonylag sok önéletrajzi ihletésű próza jelenik meg, és a te regényrészleted is ezt az irányt követi. Milyen hozadékait látod ennek a megszólalásnak, illetve milyen nehézségekkel szembesülsz az írás során?

Tulajdonképpen teljesen közhelyes, amit csinálok. Önéletrajzi ihletésű próza. Szaggatott ívű háromgenerációs családtörténet, szerelmek, háborúk, betegségek, születés és halál periodikus egymásutánja. Minden nap, amikor leülök írni, csak remélni tudom, hogy nem bukom bele.
 

Mik a terveid a készülő regénnyel: végig megőrzi majd ezt a kisebb egységekre tagolódó szerkesztésmódot? Össze fog állni belőle a teljes kép, kirajzolódik majd minden családi viszony egyértelműen?

Terveim szerint igen, igen és igen. Megőrzöm ezt a kisebb egységekre tagolódó szerkesztésmódot, összeáll a teljes kép, és kirajzolódik majd minden, aminek ki kell rajzolódnia. De legerősebben a kihagyások erejében hiszek. Jól meg kell majd húzni a szöveget.