Elment Philip Roth.

Másodjára is.

Először szerzőként mondott búcsút a(z irodalmi köz)életnek, még 2014-ben, amikor egy BBC-interjúban kijelentette, hogy utoljára jelenik meg a nyilvánosság színpadán. Több mint harminc könyvvel, számtalan irodalmi elismeréssel a háta mögött, a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb képviselőjeként ezt bátran megtehette. A Roth bátorságára tett utalás egyáltalán nem üres szófordulat. Ahogyan 1959-ben is bátorság kellett ahhoz, hogy a New Yorkerben megjelent, „A hit védelmezője” című novellájában megtörje „a jó zsidó” ábrázolási konvencióját, úgy 2014-ben is hihetetlen belátás és elszántság kellett ahhoz, hogy ne csak bejelentse búcsúját, de tartsa is magát elhatározásához, és végleg feladja irodalmi karrierjét. Annál is inkább, mert életmű és élettörténet ezer szálon összefonódik: a szerző életrajzi ihletésű szereplőkkel telezsúfolt regényei és a szerző viharos magánélete – a szövegek posztmodern mivolta ellenére – számos hasonlóságot és egyezést mutat; mintha Roth nemcsak saját regényeiben létezne, de helyenként saját regényeit is élte volna. S nem mellesleg elviselte, ha a kritika az élet irodalomba való átcsapásait vagy a közvélekedésre fittyet hányó megnyilvánulásait nem mindig nézte jó szemmel.

Az amerikai zsidó irodalom virágzásnak indult a második világháború után, ám Roth származása és témái ellenére nehezen illett ebbe a kánonba. Ebben talán szerepet játszott markáns ateizmusa, mely sajátos helyet jelöl ki számára etnikai szerzőként, hiszen nemcsak, hogy nem volt vallásos, de fennen hirdette vallás- és hitellenességét (ami az amerikai próza világirodalmi elszigeteltségével együtt valószínűleg a Nobel-díjába is kerülhetett). Ahogy egy értő kritikusa találóan megjegyezte: nem is érdekelte más, csak a zsidó család, a szex, Amerika, illetve annak hanyatlása, a politikai fanatizmus, az egyén és teste – annak minden erősségével, gyengeségével és nevetséges szükségleteivel egyetemben. Roth igyekezett leszámolni az illúziókkal, legyenek azok akár sajátjai. Pedig illúziókra mindnyájunknak szüksége van, ahogyan a kultúrának is. Az egyik ilyen illúzió természetesen az, hogy Philip Roth az egyik legjobb kortárs amerikai író volt. Ami persze enyhe túlzás, még ha erényei számosak is. Huszonnégy regényéből jó, ha három-négyre fog emlékezni az utókor (valljuk be, ez nem rossz arány), s talán ennél is kevesebbet fognak olvasni, ha elmúlt a halálával megélénkülő érdeklődés. Vélhetőleg az Amerikai pasztorált tekintik majd a főműnek, ahogyan Bret Easton Ellis megjegyezte: jelentősen túlértékelve a regény esztétikai és kulturális jelentőségét. Olvassák és olvastatják majd a karrierjében áttörést jelentő Isten veled, Kolumbuszt!-t történeti érdemei okán. A Portnoy-kór és A Shylock-hadművelet megmaradnak kultikus olvasmánynak. Ha már David Simon érdemesnek találta, hogy hozzányúljon a szöveghez, mások is előveszik majd az Összeesküvés Amerika ellent, s a rothi jóslatnak némileg ellentmondva az irodalom a vásznon és a képernyőn (vagy ezek révén) él tovább.

S ha Rothnak mégis igaza lesz, és tényleg befellegzett az olvasás és a könyv kultúrájának, akkor is marad talán egy-két elszánt olvasó, aki rátalál kései, keserédes műveire, s meglátja bennük a véggel farkasszemet néző Rothot, aki – ahogyan például a Kiégés Simon Axlere – képes a rivaldafényen kívül elszámolni saját életével és maga mögött hagyni a közéleti hiúságok vásárát.

Roth tartotta a szavát, nem kéredzkedett vissza a nyilvánosságba. Elment, másodszorra, végleg.

Nehéz embertől nehéz búcsúzni.