A németem gyakorlásában mozdított előre apám akkor is, amikor egy hónapra Drezdába delegált. Akkor már nem a magnós drezdai lány vonalán futottak az események, hanem baráti szálakon, a ködös múltban, a “boldogult úrfikorban” eredő szálakon. Apám a szocialista, úgynevezett baráti országok Magyarországon tanuló diákjaiból választott magának néhány németet, illetve németül beszélőt, egy lengyelt és egy keletnémetet, akikkel, miután tanulmányaikat befejezték, tartotta a kapcsolatot, rendszeres, tréfás levelezést folytatott a szocializmus állásáról, majd pedig a keletnémettel arról, hogy a gimnázium harmadik évének befejezése után egy hónapot Drezdában tölthessek bizonyos Michael, másképpen, a Magyarországon töltött éveket idézően, Mihálynak nevezett barátjánál és családjánál. A hosszas előkészületek során – a csomagolás, az ingek és a nadrágok anyám által végrehajtott kikészítése és ugyanezek általam végrehajtott visszaszármaztatása az eredeti helyükre, a szekrénybe, majd a fele-fele alapon létrejött megállapodás: sapka nem, de esőkabát igen, és mindenekfölött a csatos bőrtáska, kimondottan az útlevelem számára –, tehát a nagy utazást megelőző, különböző irányú egyeztető tárgyalások közben senki nem beszélt és a nyelvkönyvek sem írtak arról, hogy a cseh-német határon a hálókocsiba csukaszürke egyenruhás alakok rontanak be. Erre ébredtem ugyanis. Mintha egy háborús filmben, német katonák keresnek egy szovjet hőst, zúdultak be a fülkébe a milicisták, és miután útlevelemet átlapozták, valamilyen, a némethez hangzását tekintve hasonló, ám számomra teljességgel érthetetlen nyelven kérdezni kezdtek. Kérdezni, mint az egyenruhások általában, akik mindenhol kérdeznek, Budapesten is természetesen, ha feltűnnek, gyomrom összeszorul, ha megjelennek, kérdeznek, például legutóbb is, amikor a Körtéren találkoztunk néhányan, de anélkül, hogy előtte számot vetettünk volna származásunkkal, azzal, hogy hol lakunk, honnan jövünk, s hogy ezt elmulasztottuk, kiderült, nagyot hibáztunk, mert a rendőrök a személyi igazolványok összegyűjtése után egyikünknél azonnal érdeklődni kezdtek, “maga az első kerületben lakik, akkor mit keres itt”, mondta a magasabbik, mire a barátunk nem tehetett mást, hazaindult. Megszoktam ezt. A mi egyenruhásainkban ezekhez képest mégis volt valami más, talán fegyelmezetlenség, hogy néha bajuszuk van, sapkájuk csálén áll vagy cigarettáznak. Olykor válaszolnak, máskor kacsintanak. Ezek nem. Se bajusz, se cigaretta, se megbillent sapka. Csak a rezzenetlen jégkék szemük, csak az ismétlődő kérdésük. Amennyire kivettem, egy kérdésük volt. Amikor udvariasan válaszolni, illetve kérdezni próbáltam, kérdezni, hogy ők mit kérdeznek, még erőteljesebb támadásba lendültek, agresszíven ismételgettek egy mondatot, majd az állukat dühösen felszegve némán és mozdulatlanul várták, hogy én lépjek, adjak valami választ a kérdésükre. Válasz nem érkezett, nem érkezhetett. Bármennyire igyekeztem kitudni kérdezősködésük tárgyát és okát, eredménnyel nem jártam. Egyre zavartabban, szorongva toporogtam az emeletes ágy mellett, és a kérdésemet ismételgettem, “was wollen Sie eigentlich von mir”, mit akarnak önök tulajdonképpen tőlem. Mire megint morogtak valamit, mintha ugyanazt a mondatot ismételték volna, mindenki a sajátját, aztán álltak tovább feszes várakozásban, álltam tovább rezgő várakozásban. Miután kíváncsiságuk kielégítetlen maradt, egyszer csak nekiláttak, és szétszedték a csomag-jaimat, feltúrták az ágyamat, kiborították a bőrtáskát, és egy végképp nem várt intézkedés keretében személyi motozásba kezdtek. Gyakorlott mozdulataik nyomán minden borult és gurult szerteszét, és a jéghideg kezek úgy tapogatták végig pillanatok alatt a testemet, zongoráztak a bordáimon, nyúltak be a hónom alá, szaladtak le egészen a bokámig, hogy kettőt se pisloghattam. A pár perces művelet után az egyenruhások biccentettek és szótlanul távoztak. Magamra hagytak szétdúlt csomagjaim fölött a szorongásokkal és a félelmekkel megrakott új bőröndjeimmel, magamra a baráti, német országukban, ahol, láttam, boldog nem lehetek, mint ábrándoztam róla Kosztolányi novellája alapján, amelyben a szerző ötletszerűen száll le egy német kisvárosban, ahol hó hull, szánkók csilingelnek, gyerekek hógolyóznak, a kicsiny szállodában pedig keményített asztalkendőn pohárban tojás sárgállik, gőzölög a kávé. És ebben most már nem csupán az évszak, a nyár akadályozott meg. Kosztolányitól tudtam, hogy ez volna a boldogság, a német vámosoktól idejekorán megtudtam, hogy erre itt nem bazírozhatok. A faszomat legalább békén hagyták, sóhajtottam fel, egy csöppet sem megkönnyebbülve.

A város tehát Drezda volt. Kedves és kevéssé mutatós, szőke, kék szemű, szeplős, vérszegény lányok vártak rám a peronon. Amíg a vonat a pályaudvarra befutott, egy mondatot kerestem, egy odaillő német mondatot magamban, aztán a szótáramban, hogy valószínűleg gyanús lehettem a vámosoknak, ezzel akartam leszállni, “ich waere verdaechtig gewesen”, oldottam meg sikeresen a feladatot. A testvérpárnak rögtön így indítottam. Ezt szokd meg, itt mindenki gyanús, mondták, ahogy a csomagjaimmal lassan elhagytuk az állomást. Itt mindenki gyanús, ahogyan nálunk is, konstatáltam nyugodtan, míg a villamos felé ballagtunk, útba ejtve egy villamosjegyboltot. Mindenki gyanús nálunk, de mi nem veszünk a villamosjegyboltban villamosjegyet, mondtam a lányoknak, inkább pedzettem, hogy nálunk ez, úgymond, máshogy van. Valóban, bólogattak, itt is máshogy. Jegy nélkül utazni veszélyes. Mondataik szűkszavúságából figyelmeztetést és feddést hallottam ki; olybá tűntek, mint akik a szabályoknak és a rendelkezéseknek nem csupán alávetettjei, hanem a törvény képviselői, sőt számon kérői egyszerre. Lyukasztják és ellenőrzik a jegyeket. Utasok és kalauzok. Reggelente, mielőtt elindulok leendő otthonomból, a vendégszobából, ezek majd kérik a jegyemet, futott át rajtam. Homlokukat kicsit összeráncolták, szájuk egyenes vonallá, szigorú gondolatjellé feszült. Gefaehrlich. Veszélyes. Az oldaltáskámhoz nyúltam, a hasított bőr női táskához; anyám táskája lógott az oldalamon, hatalmas, nikkelezett csattal, benne a rám bízott fontos iratokkal, vagyis az útlevelemmel, azt néztem, megvan-e még. Ha villamosjegy nélkül veszélyes, útlevél nélkül feltehetőleg életveszélyes. Igaza volt hát mégis apámnak, aki a lelkemre kötötte, hogy az útlevelet, azt soha, így mondta, soha ne felejtsd otthon, mindig, hangsúlyozta, mindig legyen nálad, és az oldalamra akasztotta a csatos táskát. Aggodalmam rövidesen igazolódott, mert a villamosjegy-boltban azonnal egy teljes tömb villamosjegyet vettek nekem. Ezt fogják tehát reggel ellenőrizni, gondoltam, és baktattam kísérőim mellett szótlanul, amikor, máig alig megfejthető és felidézhető okból, egyszercsak megtört a csend, és szóba került a nagyapám. Talán gyanússágom okán, hogy úgymond politikailag lehettem gyanús talán, ezt vetették fel a lányok, és ekkor nyomban az ellenzékre terelődött a beszélgetés, és ennek kelet-német megfelelőjére, az evangélikus egyházra, az evangélikus kisközösségekre, amelyek a német titkosszolgálat, a német ÁVH, a Stázi kitüntetett figyelmét élvezik. Erre próbáltam reagálni, hogy én bizony érintett vagyok, hiszen a nagyapám evangélikus pap. Azt mondtam: “Mein Grossvater ist Papst”. A lányok először tágra nyílt szemmel némultak el, majd nevetésben törtek ki. A te nagyapád a római pápa, kérdezték, magyarázták vihogva. A villamosjegyvétel körüli zavarom fokozódott, kényszeredetten vigyorogtam, hogy ugyan már, nem ezt akartam mondani, a ’pap’ és ’Papst’ szó hangtani azonossága csapott be nyilván, ezt természetesen nem mondtam, fogalmam sem volt a hangtani azonosság német megfelelőjéről, ’evangelischer Papst’, mondtam, olyan meg nincs, de a lányok ezt már értették, én meg elkaptam a fejem, és a tekintetem a város közepén tornyosuló épületbe ütközött. Hatalmas, égimeszelő építmény volt, de vagy harminc emelet, a lakótelepek komor királynője, a tetején betűkből világító neonkorona: “Der Sozialismus siegt”. Ezt értettem. A szocializmus győz. Győzedelmeskedik.

Azt az egy hónapot jórészt egy szuterénben, egy teljesen szeparált, hajópadlós szobában, illetve kocsmákban töltöttem. Hatalmas szatyrokban loptam be a valószerűtlenül olcsó söröket, és a futball EB-t néztem, könyveimet forgattam, a Faustról értekeztem tudálékosan és egyre jól tápláltabb mondatokban a házigazdáimnak – a pincémben. Éjszakánként a Kossuth rádiót hallgattam. Délutánonként a nappaliban tisztelegtem a hagyományos német uzsonnán. Minden délután, négy és öt között ültem a nappaliban a kávé és a sütemények fölött, és a magyarországi rezsim és a keletnémet rezsim közötti különbségekről diskuráltam, nyugtattam vendéglátóimat, hogy valójában nincs különbség, amit ők nálunk látnak, az csak a látszat, a felszín, nem mozdul ott sem semmi, jó, jó, vannak könyvek, folyóiratok, épp mostanában tiltottak be egyet, és nincsenek politikai foglyok, de ezek engedmények csupán, mondtam, egy szűk csoport által kiharcolt kedvezmények, legyenek boldogok, kilencmillió-kilencszázezren maguktól bólogatnak, mint vízen a bólyák. Itt legalább nincs színjáték, tettem hozzá, a diktatúra a díszleteiben is diktatúra, vontam le mindannyiszor a következtetést. Erre a legtöbbször ingatták a fejüket. Később beszámoltam aznapi eredményeimről: hol jártam, mit láttam, végül részleteztem másnapi terveimet: hova készülök, mit fogok megnézni. Erre a legtöbbször helyeseltek. Négy és öt között elmulaszthatatlanul uzsonnázni kellett és diskurálni, gondoltam a kaszinónál. Nem mertem nem megjelenni négy és öt között, miközben mindinkább nehezemre esett a megjelenés. Ha meccset néztem, valamivel négy után már kopogtak az ajtómon: uzsonna. Ha elaludtam, kopogás: uzsonna. Ha olvastam, kopogás: uzsonna. Csak ha a városban lődörögtem, akkor nem lehetett nekem szegezni a süteményes villákat és a kávéskanalakat. Portyáim során a könyvesboltokat jártam, a német klasszikusokat vásároltam bőszen és fillérekért és összevissza, degeszre tömött nejlonzacskóimmal kocsmákba telepedtem, különböző társaságokba keveredtem, meghívásokat eszközöltem, és, úgymond, tanultam a nyelvet, hallgattam a bizonyos maligánfok után anyanyelvemen is érthetetlen, tartalmát tekintve kivehetetlen, mégis ismerős hablatyolást. Vállamon a letehetetlen női táskámmal róttam az utcákat, látogattam lankadatlanul a sörözőket. Vendéglátóim programajánlatait udvariasan végighallgattam; Weimarba még elmentem, bóklásztam Schiller és Goethe pátriájában, megnéztem a szobrukat, besöröztem, visszavonatoztam. A múzeumokat azonban elkerültem. Meissenbe, a porcelán-fővárosba eljutni például eszem ágában sem volt. Házigazdáimnak ugyan majdhogynem a szavamat adtam, hogy Meissenbe elmegyek; hevesen bólogattam, amikor a vonatcsatlakozásokat részletezték, kicsiny cédulákra precízen írták fel a lehetséges időpontokat, igen, igen, mondtam, holnap indulok, de másnap ismét egy kocsmában vagy a pincémben ültem a söreim mellett. Na, voltál Meissenben, kérdezték onnan kezdve napra nap, amire, éreztem, fogy az időm, csak egy darabig válaszolhattam, hogy nem, nem voltam Meissenben, Drezda nevezetességeivel vagyok elfoglalva egyelőre. De a várva várt válasz halogatása közben nem csak időm fogyott, hanem nőtt bennem a szorongás, a félelem, a rettegés egyenesen. Mind több sört ittam, és mind több konyakot, hogy könnyítsek terhemen. “Nein, ich war nicht in Meissen und will ich nicht nach Meissen fahren.” Ezt a mondatot gyakoroltam: nem, nem voltam Meissenben, és nem is akarok Meissenbe menni. A küszöbön azonban minduntalan megtorpantam, összerándult a gyomrom, és ismételten Drezda még felderítésre váró látványosságaira hivatkoztam. Féltem a következő kérdéstől, hogy akkor hol voltam és hova akarnék mégis menni, és féltem apámtól, mi lesz, ha megtudja, még Meissenben sem voltam, akkor hol voltam egy hónapig, azon túl, hogy Drezdában, de hol? Teltek a napok Meissentől távol, de ezek a napok mindig egy reggellel kezdődtek, amely reggeleken az első dolog, ami eszembe jutott, Meissen volt, mondhatni a Meissen-probléma, hovatovább a Meissen-ügy, amire az egyetlen kézenfekvő válaszhoz a sörökből merítettem erőt: nem, nem voltam és nem is leszek Meissenben, nem érdekel a porcelán, mondtam magamban, sörre sör, egyre határozottabban, ám a nap végére a gondosan felépített és elmélyített magyarázat, nyelvi szerkezet darabjaira, mentegetőző szavakra hullott: még nem voltam, de napok kérdése, és megyek Meissenbe, mondtam. Amikor pedig szorongásaimat pánikrohamok váltották fel, egyik nap elindultam a pályaudvarra. Rendben, ennek csak úgy lehet vége, ha elmegyek Meissenbe, gondoltam, legalább megúszom egy uzsonnát, biztattam magam. A hősies lépést mégis képtelen voltam megtenni, fellépni a meisseni vonat lépcsőjére erőm csekélynek bizonyult. Felnéztem a kupék ablakára, mögöttük a fegyelmezetten Meissenbe készülődő utasokat láttam, és a maradék, elszántságnak a legkevésbé sem nevezhető bátorságom szertefoszlott; elképzelhetetlennek tűnt, hogy beülök a meisseniek közé, majd leszállok Meissenben, a porcelánmúzeumot keresem, és a porcelánok megtekintése után egy másik vonattal megteszem ugyanezt az utat visszafelé. Gyáván megfutamodtam tehát, és a következő rendes városi körutamról azzal tértem haza, hogy “ja, ich war”, igen, voltam Meissenben valóban, gyönyörű város, büszkék lehetnek rá, szakadt ki belőlem a megváltónak hitt mondat. Leleplezésem azonban nem sokat váratott magára. Az egyik lány csöppet sem ellenségesen, mégis kérdőleg megjegyezte: akkor hogyan láthattalak fényes délután háromkor a belváros egyik kneipéjének, sörözőjének teraszán üldögélni feltűnően barátságos hangulatban városunk lakosaival. Akkorra visszaértem, válaszoltam védekezésképp, nem törődve a formaságokkal, hogy ahhoz hajnali háromkor útra kellett volna keljek legalább. Csönd támadt, másra fordult a szó, a fennmaradó két hétben apám barátja nem kísérletezett tovább nevelésemmel, a bildungommal. És én sem kísérleteztem semmivel. Kikapcsolódtam, ahogy tudtam. Kikapcsoltam magam.

Néhányszor, igaz, részt vettem az evangélikus kisközösségek életében, üldögéltem a körükben halkan, hallgattam, amint az Istenről beszélgetnek, inkább sugdolóznak, nyilván a Stázi miatt, órákon át, szervezkednek az Istennel a rendszer ellen. Összejöveteleik az itthoni bibliaórákat idézték fel; a Deák-téri megbeszéléseket Istenről, a késő délutáni órák sötétjét, a hat órai kezdést, a templomot övező köreimet, a Poljot órámat, amit fél percenként megnézek, és látom, hogy fogy az időm, előbb-utóbb be kell lépjek, be a félhomályos lépcsőházba, fel a recsegő falépcsőkön és be a naftalinszagú szobába, ahol a Megváltó nehéz olajba mártott alakja alatt Károly bácsi vár, meg a vidám sietséggel időben érkezett többiek, családi szálakon ismerősök, tehát ismeretlenek, és családi szálakon ismeretlenek, tehát ismeretlenek zsongnak már fél órával a kezdés előtt, és énekelnek öt perccel kezdés után, amikor belépek, és nekem is énekelnem kell, és rajzolnom kell a Hitünk, életünkbe, meg kérdeznem, jelentkeznem és válaszolnom, készülődnöm a konfirmációra, hitem megvallására. Jégcsappá dermedt kezeimet összekulcsolva az óra végén pedig végre imádkoznom, kimondani a megváltást, a szabadulást jelentő áment. Istenről nem hogy németül, magyarul sem tudtam megszólalni; leginkább az ördög foglalkoztatott, mint minden elátkozott művész örök szövetégesét vázoltam fel, persze hozott anyagból, a szükségképpen kárhozatba vezető út nélkülözhetetlen szereplőjének portréját. Némán ültem a drezdai bibliaórákon, és huncut cinizmussal mosolyogtam az ifjú evangélikusokon, odaadásukon és ártatlanságukon. Magabiztosságomon azonban minduntalan a kiszolgáltatottság fenyegető tapasztalata vett erőt. Teljesen tanácstalan voltam, hogyan viselkedjek, mit tegyek, mit kell tennem, mert a beszélgetés közben persze olykor rám szegeződtek a tekintetek, kérdően néztek rám az evangélikusok. Kíváncsiságukat kielégítenem lehetetlennek tűnt; ha értettem a diskurzus menetét, azért, ha, és ez gyakrabban fordult elő, nem, azért. Csak füstölögtem magamban, rendíthetetlenül cigarettáztam, és vártam az óra végét, vágyakoztam pincém szótlan magánya után. Biztonságban kizárólag a pincémben és a kocsmákban éreztem magam; a pincém oltalmában és a kocsmák oltalmában, a Kossuth rádiót vagy a sörközi baritonokat hallgatva engedtem el magam órákra, délutánokra és éjszakákra. De olykor menni kellett, ha már Meissenbe nem, akkor ide-oda, készséges házigazdáimmal, a lányokkal, akik rendes huszonévesek módjára úgy gondolkoztak rólam, mint egy rendes tizenévesről, mint a fiatal apámról, vágott belém a gondolat a kaszinó előtt, az apjuk emlékeiben élő apámról, gondoltam néha Drezdában, mert hogyan másképp és mi másból, mint az apjuktól kapott élménybeszámolók alapján alkothattak képet rólam; egy művelt és érdeklődő evangélikus utódját látták bennem, tehát egy művelt, érdeklődő evangélikus úrifiút. Apám nyilván elment Meissenbe, gondoltam. Külföldön nem ült idegen kocsmákban, nem a pincébe, hanem múzeumokba járt, zsúrokba, na jó, összejövetelekre, a kocsmában megivott egy-egy sört, józanon, határozott léptekkel távozott. Apám külföldi élményeiből egy néger maradt meg, egy kosárlabdatúra során felmerült fekete, akivel egy szobába került, és miután lefeküdtem, így apám, csak az idegen szagot éreztem, amikor a néger kosárlabdás megérkezett, a leoltott villanynál betoppanásának egyéb jelét észrevenni nem lehetett. Meg egy svédországi vacsora maradt apám külföldi útjaiból, a svédországi evangélikusoknál, a szalonban folytatódó este, amikor a körbekínált cigarettából apám rágyújtott, az első slukknál valami “komisz” ízt érzett, de nem dobta el rögtön a dekket, hanem még egyet-kettőt szívott belőle, mire kiderült, hogy a másik végét gyújtotta meg a fehérfilteres cigarettának, a svédek azonban “anélkül, hogy az arcizmuk rándult volna”, így apám, hagyták annyiban, mit lehet tudni, hátha kelet-európában ezek a szokások. Meg az anyámmal eltöltött olaszországi nászút maradt külföldből, hogy apám a bestrigulázott téliszalámiból naponta egy centit engedélyezett, ez volt a fejadag. A szalámi végignyúlt a nászúton, mintegy gerincét és vezéregyenesét adta a nászútnak, az idő múlását és az olaszországi kilométereket mérte a szalámi, és anyám bárhogy igyekezett, nem talált fogást apámon; az egy centiméteren tágítani nem lehetett, és a szalámihoz vásárolt pékáru fajtáján túl gasztronómiailag lehetetlennek bizonyult eltérni ettől, a fagylalt szóba sem jöhetett, mert a múzeumi belépőkre kellett a pénz, a fillérre beosztott összeg, amiből Nápolyban már csak egy “poloskás”, így anyám, koszlott hotelszobára futotta, ahol apám, amint “letette a fejét”, mély alvásba merült, ő viszont alul maradt a poloskákkal szemben, így az éjszakát az ablakon kilógva töltötte, és a patkányok hancúrozását figyelte, a Nápoly külvárosában fel-alá masírozó rágcsálókat, meg a randalírozó kurvákat hallgatta, mialatt apám jóízűen aludt. Reggel értetlenkedve nézett anyám karikás szemébe, “mi van, te miért nem aludtál”, kérdezte, és a válasszal mit sem törődve elfogyasztotta a reggelijét, napi fejadagját, majd a soron következő múzeum sürgősségi megtekintésével kecsegtette anyámat. Hogy a meisseni cselvetés kiderült, ez mégsem rendítette meg a házigazdák hitét irányomban. Amikor bennem, akkor apámban bíztak tovább, vittek a drezdai bibliaórákra, avantgárd színházakba, egyetemi sörözőkbe és alternatív borozókba rendületlenül, ahol ők is megittak egy-egy pohár sört és egy-egy pohár bort. Ez rendes dolog volt tőlük, s mintha nem is a kedvemért tették volna; szerették azt az egy-egy pohár sört és azt az egy-egy pohár bort, és mellettük én is egy-egy pohár sört és egy-egy pohár bort ittam. Úgy tettem, mint apám, bár nem rá való tekintettel, hanem az evangélikusokra való tekintettel, arra való figyelemmel, hogy ne sértsem meg az ő ivási szokásaikat, hanem megfeleljek azoknak. A megfelelés melletti választás viszont hovatovább bilincsbe vert, amitől még inkább inni támadt kedvem, de attól, hogy az ivás bármely formája innen már nem az én döntésem, a teher duplájára nőtt. Az egyetlen és utolsó házibuliban azonban már nem, ott képtelen voltam türtőztetni magam, gondoltam a kaszinó előtt. A szintén evangélikus és szintén művelt ifjak között hitehagyottan és idegenként bolyongtam. Újabb ismeretleneknek mutattak be, újabb kérdésekre kellett válaszolnom és újra szűk lett a torkom, mintha csak Meissenbe kéne utaznom megint, mintha fel kéne szállnom a meisseniek közé, mintha már köztük ülnék, mintha már Meissenben lennék egyenesen. Elefánt a porcelán-múzeumban. És voltaképp ugyanúgy voltam, mint a gyerekkori zsúrokon. A fejemen nejlonkorona, a fejemre tették megint. Én vagyok a díszmagyar, a legvidámabb barakk búval bélelt lakója. Sörösüvegekkel zónáztam a szendvicsekkel és italokkal megrakott asztalok között, és a pillanatra vártam, amikor kihátrálhatok ebből a kutyaszorítóból, ezekből az előregyártott mondatokból, összegyűrhetem a koronámat és hallgathatom otthon a Kossuth rádiót békében. De felmértem, hogy nincs az a pillanat, amikor legalább két szempár ne rám szegeződne, nincs az az öt perc, mialatt egy kisebb beszélgető csoportba be ne vonnának. Csak a söreim bontogatása közben hagytak békén, csak ha az üveg a számra tapadt, akkor nem kérdeztek, ezért kétségeimtől, noha kénytelenségből, de megszabadítottam magam, pattintgattam fel-alá a söröket, és tartottam a palackokat, majdhogynem az állam magasságában, hogy egy gyors mozdulattal bármikor a számhoz emelhessem. Ekkor már vége felé közeledett a drezdai kirándulás, torkig voltam az evangélikusokkal, az ellenállással, az uzsonnákkal, a politikai diskurzusokkal, a magyar és a kelet-német helyzettel, a lábam alól kifogyott a város, más, mondjuk Meissen, nem jöhetett számításba, untam a kocsmákat és a pincémet, a söröket és a konyakokat, mentem volna haza rögtön. A hazautat azonban apám szervezte. Hogy visszafele már együtt megyünk. Ugyanis ő, anyámmal az oldalán, az anyósülésen, kijön meglátogatni a barátját, vagyis az iszkolás elől, az út elől el volt zárva az út, elképzelhetetlennek tűnt, fel sem merült, hogy vonatra kapok és elindulok egyedül. Bekerítettnek éreztem magam: apámmal kocsival Drezdából a tizenhat órás utazás Budapestre – a hazajutás módja és mikéntje felvetette a maradás gondolatát, hogy inkább maradok a pincémben, maradok Drezdában, ahol győz a szocializmus. A házibuliból sem menekülhettem, láttam ezt jól. Maradtam hát, egészen addig, míg a közelembe nem férkőzött a társaság vitán felül kimagasló szépsége, mondhatni, egy modellértékű nő. Ő férkőzött, nem én, gondoltam a kaszinó előtt. Akkoriban a legkevésbé sem férkőztem, és hozzám sem volt könnyű férkőzni; nem értettem a férkőzés okát, hiszen a külsőmmel egy csöppet sem törődtem, vagy ha igen, legfeljebb a nemtörődés félreismerhetetlen jeleit igyekeztem a lehető legszemléletesebbé tenni. Természetesen az öltözködésemben mutatkoztam elsősorban igénytelennek, ezzel is mintegy eleve a kudarc lehetőségére figyelmeztettem a férkőzőket. Egyetlen külsőségben bizonyultam igényesnek, egyetlen, mondhatni látható elemre ügyeltem, ezt dolgoztam ki és gondoztam aggályosan: az arckifejezésemre, az egy kicsit mindig homlokráncolós, összehúzott szemű, feszes szájú, de mégis ajakbiggyesztett, összeszorított fogú, szigorú és fürkésző tekintetre, amely mindenki tudomására volt hivatott hozni, hogy nekem kedvet csinálni bármi hétköznapi örömhöz erőn felüli feladatot jelent. Ha ennek dacára férkőzéseket tapasztaltam, azt uralkodói gőggel konstatáltam, de vonásaimon nem változtattam. Ha nektek ez kell, gondoltam, legyen, gyertek és férkőzzetek, mérkőzzetek a lehetetlennel. Másrészt, mint a német evangélikus modell esetében is, zavarba jöttem a férkőzéstől. Ha olyasvalaki tökélte el magát, aki tetszett, vagy tetszhetett volna, nem viszonozhattam a férkőzést, legfeljebb egyfajta szolgálatként fogadhattam el azt, ugyanis a kölcsönösségnek semmi esélyt nem adhattam, nem a világ eme kicsinyes dolgainak – saját szabályzatom szerint boldog ezekben az összefüggésekben nem lehettem. Nem így volt. A részletek igen, de az egész nem, töprengtem a kaszinó előtt. Az egész alapvetően kihívó volt szándékosan, a kihívásra épült minden, tehát a női frontot is kihívta, precízen szólva: kihívtam, de nem feltétlenül magam ellen, hanem maga mellé: ne legyen zsákbamacska, lássák, kivel van dolguk: a csömör, az utálat, a megvetés, az ellenállás, a lemondás hercegével legalábbis, akinek közelébe férkőzni merő kockázat, életveszély, a hegycsúcsok megmászását igénylő felkészültség nélkül nekifogni sem érdemes; a magaslati levegő nem való akárkinek. Ez vonzotta a férkőzőket biztosan, akik többnyire, ha már belekezdtek, nem akartak férkőzésükben megállni félúton, magam pedig, minden felvértezettségem ellenére, tanácstalanul és pipogyán álltam a képtelen helyzetek közepette, ahogyan a keletnémet evangélikus modell előtt is, aki például azonnal kiszúrta a táskámat, azt, hogy egy pillanatra sem szabadulok tőle. Tedd le, mondta pár szó után, mire én végképp sarokba szorultam; biztos kiszúrta, hogy női, gondoltam, nem tehetem le, mert a többiek is észreveszik, azonnal nevetség tárgyává, áldozatává válok egyenesen, ha elkezdem keresni a táska helyét, hiszen hova is tehetném egy mozdulattal, másrészt bennem éltek apám szavai, az útleveledtől, tehát a táskától semmikor és semmilyen körülmények között nem válhatsz meg. A táska ekkép maradt a vállamon, és bár a lány a legkevésbé sem forszírozta annak mibenlétét, azaz nőiségét, gondolataimtól nem szabadulhattam, szinte kapaszkodtam a táskámba, és rutinból válaszolgattam a kérdésekre, először természetesen a rendszer magyarországi állását firtató, majd pedig az én kilétemre irányuló kérdésekre egészen addig, amig a lány el nem fordult, hozok valamit inni, mondta. Abban a pillanatban már egy másik asztal másik sarkánál termettem, és újabb sört tapasztottam a számhoz. Az éjszaka egy pontján aztán végre megtérhettem szobámba, a pincébe, ahol a Kossuth rádiót hallgattam, miközben úgy tűnt, eredményesen hessegetem el a gondolatot, hogy itt valami égi tüneménnyel találkoztam – földi tüneményekkel meg nem lehet dolgom. Nem járhattam el másként, mondtam magamban, nincs beteljesedés, a földi szerelem képtelenség, két ember, egy férfi, én, és egy nő, esetileg az evangélikus modell között a megértésnek a leghalványabb esélye is kizárt. S noha másnap kiderült, hogy ezt a másik, a nő, nem így gondolja, folytatja tovább a férkőzést, egészen az ajtómig jön, kopogtat és invitál, ekkor már nem esett nehezemre egy végzetesen elmulasztott, mert elmulasztásra ítélt lehetőség alanyaként lemondanom róla. Majd megyek, mondtam a pincémből ki nem mozdulva a küszöbön álló lánynak, de helyette a sörök mögé húzódtam, fedezékbe a palackok mögé, amelyekből ekkor már a melankólia szirupját kortyolgattam, és minden egyes korty után nehéz sóhaj szakadt fel ifjú mellkasomból, és éreztem, hogy a keserű cseppek a szívemig érnek. Másnap megjöttek apámék, vidámsággal kiegészült társaságunk néhány napig Drezdát járta, én pedig a komplikált kérdésre, milyen volt, újra elővehettem a régi, árnyalt választ: jó.

A Balatonon a nyugat-német magnós keletnémet lánnyal sem volt más a helyzet. Nem sok minden változott, gondoltam a kaszinó előtt. De akkor még az elején, a kezdetén voltam. Hát ez nem változott, azóta is az elején vagyok, egyfolytában a kezdetén, tettem hozzá. A lépéseim azonban kétségkívül határozottabbak voltak, és a szív reménykedőbb, amikor a kelet-német lányt a magnója felől igyekeztem megközelíteni, miközben egyszerre három embert áltattam, anyámékat és magamat, hogy minden a magnó miatt van, a lány ebben az összefüggésben pusztán véletlen. Igyekeztem a magnóra koncentrálni, abból baj nem lehet, de túllőttem a célon, túl egészen a lányig. Megpillantása, közelléte mindenekelőtt az alhasi zónákban okozott már ismerős, de változatlanul nyugtalanító mozgalmakat, ezekkel egy időben viszont a toroktájékon jelentkezett valami szorításféle, valami belső, belülről jövő akadály nehezítette a belégzést. És eljött a pillanat, hogy a strand szűk lett, szűk a mozgástér, az üldögélés, a közös úszás Beatéval, mert a neve óhatatlanul kiderült, nem volt elég, hiányzott valami, elhomályosíthatatlanná vált a tény, hogy itt nem lehet abbahagyni, folytatni kell, hogy mit és merre, arról derengett ez-az, ezt a ködös ezt-azt megpróbáltam távol tartani magamtól, nem utánajárni, titkon reméltem, minden így marad, ezen a strandon, ezzel a lánnyal és ezzel a magnóval, ám menni kellett, csinálni kellett tovább, találkozni a strandon kívül, ezt mondja belül egy hang és ezt támogatják apámék, hallgassam máshol és többet is a Grundigot.

Három szál Rege cigarettával fegyverkeztem fel.